Verő László : Genezis 2

Nyomtatás

A belső harccal kezdődött minden. Addig létezett a tökéletes.

Tudta, hogy ha változtat rajta, elvész, vagy létrejön valami, de nem volt biztos benne, hogy más formában létre tudja e hozni. Mégis hajtotta valami belső ellentmondás. Ez a vajúdás megváltoztatta a tökéletes ős egységet.

Megszületett az idő, ami addig nem létező fogalom volt, és elindult egy folyamat. Létrejött az addig nem létező tér, ami a végtelent kitöltötte. Az anyag, mely mindezekkel egyszerre ‘lett’, fokozatosan betöltötte a teret. Az ős egységet, melyet megzavart – vagy működésbe hozott, óriási energiával késztette új és újabb részecskék születésére, mozgására, egyszóval létezésre. A részecskék próbálták fölvenni azt az állapotot, amelyből kiindultak, ám soha nem tért vissza a változás előtti helyzet. Új és újabb rendszerek alakultak ki és ezzel együtt új és újabb részecskék születtek. A legtovább az tartott, amikor az abszolút egy szétvált anyaggá és rendező elvvé, majd az egy anyag két részre szakadt. Létrejött két egy, de mindkettőből hiányzott a történések előtti tökéletesség. Utána rohamosan osztódtak a parányok s minden darabkában benne volt az ős-egy majdnem tökéletessége. Magában hordozta minden rész az ős egész tudását, de azt soha nem volt képes létezővé formálni, hiszen a lét is új dimenzió volt.

Az egyre növekvő anyag és az ezzel fölszabaduló energia kozmikus méreteket öltött s egy ponton elérte azt az állapotot, mikor az ős-halmaz – csakúgy, mint az elején az ős-egy – két, majd számtalan részre szakadt.

Minden test igyekezett a tökéletes gömbformát fölvenni, de az első hibátlan gömb-ős alakját nem voltak képesek kialakítani. Minden esetben hiányzott a beavatkozáskor megváltozott ideális rend.

Az új és újabb anyagtömegek – most már nevezzük égitesteknek – a térben megpróbáltak a gömb-palást síkján elhelyezkedni, azonban az abszolút körpályát egyik sem találta meg. Az égitestek – ’emlékezvén’ a robbanás előtti állapothoz – vonzották, de a változás hatására taszították is egymást. A tökéletes egyensúly nem jöhetett létre, így állandó vonzásban és taszításban burjánzott tovább a térben és időben az anyag. Persze ez nem jelentette azt, hogy új részecskék születtek volna, hisz az ős-egyben minden benne volt. Mindössze megváltozott a rendezettségük módja, terjedelme s más dimenziókban helyezkedtek el.

ő persze része volt mindennek, és látta is egyben, hogyan alakul át a mindenség. Az eredeti rendet megkísérelte visszaállítani, de erre már nem volt képes. Megpróbálta az anyagot újra összesűríteni, de így csak ormótlan fekete lyukak keletkeztek. Megkísérelte elérni a végtelen határait térben és időben – gondolván a végtelen nagyban találkozik a végtelen kicsiny, azonban ilyen határ nem volt. Egy sor halmazállapotot hozott létre, ám egyik sem volt az, ami a kezdetivel megegyezett volna.

Az abszolút megszűnt.

Közben mind több rendszer alakult ki, izzó energia és anyagtömegek körül hűlőben lévő égitestek bolyongtak, hol a kört megközelítő, hol tökéletlenebb ellipszis útjukon. Ezek a naprendszerek galaxisokat alkottak, s egyre torzabb elliptikus pályán mozogtak. Minél nagyobb halmazok alakultak ki, annál tökéletlenebb formákat öltöttek, mind az alakjukat, mind a pályájukat tekintve. Az ős-egyhez való visszatérés vonzása egyre kisebbé vált, és egyre távolodtak egymástól a nagyobb egységekké szerveződő galaxisok. Ahonnan minden elindult, egyre távolabb került az új anyaghalmazoktól, azok pedig egymástól. Minden születő égitestnek az energiája az osztódástól óriásira nőtt, majd szép lassan ezt az energiát átadta a térnek, ahol egyre újabb anyag-tömegek rendeződhettek.

Végül megkísérelte különválasztani az anyagot és a rendezőelvet. A részecskéből kisebb dimenziókban – időben és térben – önállóan alakuló szervezeteket formált, amit életnek nevezett el.

Az életet fölépítő sejt az atomhoz hasonló gömbformát vett föl, fölépítése is hasonlított ahhoz, csak sokkal több alkotórészből állt. A halmazállapota majdnem olyan volt, mint az ős-egynek. A sejt sokkal gyorsabban kezdett el osztódni, mint az anyag előző megjelenési formája, szövetekbe rendeződött, és végtelen variációkban szerveződött tovább. Az élet képes volt ‘önálló döntéseket’ hozni, hogy alkalmazkodik e a környezetéhez és hozzá igazodva formálódik e tovább, avagy megszűnik bizonyos alakzatokban. A variációk száma végtelennek bizonyult, a hajtóerő a tökéletes irányába kényszerítette a fejlődést, ám az ős-egy tökéletessége mind távolibbnak tűnt.

Mind eközben az anyag és az élet is taszította s egyben vonzotta egymást. Az újabb létezési formát az egységre való törekvés vissza akarta kényszeríteni az eredeti állapotába. Az élet viszont – önállóbb szervezettségi forma lévén – az anyagon próbált meg úrrá lenni. Az anyag mérhetetlenül egységesebb és szervezettebb volt, az élet viszont sokkal gyorsabb és alkalmazkodóbb. Az anyagi világ legkisebb hibáját is képes volt kihasználni és azt a maga létezésének biztosítására fordítani.

Az élet azokon a bolygókon jelent meg először, ahol az anyag a legtökéletlenebb állapotban volt. Semmi sem volt egységes rajtuk és bennük. A felszínen légnemű, folyékony és szilárd anyagok váltakoztak.

A hőmérséklet sem hideg, sem meleg nem volt. Energiát minimálisan sugároztak, kihűlőben és erőik nagy részét már leadva keringtek a napjuk körül. A légkörük is valami keverék volt, messze – a napban még viszonylag az egységeshez közel álló -héliumtól. Az élet itt volt képes gyorsabb és önállóbb létezésével ellenállni az anyag taszító erejének.

ő, az anyag és az élet e bolygókon voltak térben és időben ismét együtt, azonban mindenikük más irányba tartott.