Az első sejtek még hasonlítottak valamelyest az ős-egyhez. Alakjuk, halmazállapotuk, a bennük rejlő ‘tudás’ még egy piciny egységben volt. Fölhasználtak mindent, hogy élhessenek. Működésükhöz az energiát a tenger felszínén átszűrődő napsugarakból merítették. Mozogni nem voltak képesek, csak a hullámok sodorták őket. Rendkívül gyorsan osztódtak, s a környezet hatására állandóan változni voltak kénytelenek. Ahogy változtak, úgy szereztek más és más tulajdonságokat, képességeket, s úgy vesztették el az eredeti lényüket. Az új világban, ahol állandóan viaskodtak a környező anyaggal, kénytelenek voltak keresni a fennmaradásukhoz szükséges létezési formát. Az anyag is változott -persze jóval lassabban – így látszólag az élőnek volt előnye.
A különálló sejtek egymáshoz kapcsolódtak, új tulajdonságokkal gazdagodtak. A sejtcsoportok szövetekké rendeződtek, majd egyre bonyolultabb és egymástól különbözőbb rendszereket alkottak. Pontosan azon az úton indultak, mint ahogy az anyag kezdett el szerveződni, és hasonlóan változtak a tulajdonságaik. Az ős-egytől ezek is mind jobban eltávolodtak. A tökéletest kísérelték meg más formában létrehozni, ám attól egyre messzebb kerültek.
A tengerekben hatalmas algatelepek lebegtek. Beborították a vizek felszínét, míg egymás elől vették el az életet adó nap-közeli helyet. Rengetegen elpusztultak, ám nehány sötétbe került szövet, fölfelé igyekezvén ‘körülfolyta’ a fényben lévőket és belőlük nyert energiát. Mind több szövet ‘tanulta’ meg ezt a technikát. Ahhoz, hogy be tudják kebelezni a fénnyel táplálkozó testeket, meg kellett tanulniuk önállóan mozogni. Gömbformájuk elnyúlt, és a nyúlványukkal csapkodva helyváltoztatásra lettek képesek. Az új élőlények a napsugarakból már nem tudtak energiát nyerni.
Gyorsan szaporodtak, és a vizek felszínén elterülő algatelepeket majdnem teljesen elfogyasztották. Növekedtek és a táplálékuk fogytán egymás elől kellett megszerezni az életük fennmaradását szolgáló szöveteket. A nagy tülekedésben az egyik lény nem az algát kebelezte be, hanem egy hozzá hasonló társát.
Tapasztalta, hogy ilyenformán ugyanúgy táplálékhoz jutott. A legnagyobbak hasonló módon kezdték egymást bekebelezni. A növényevők így egyre fogytak, az algák újra szaporodtak, miközben különböző módon ‘megtanultak’ eltűnni, riasztó szagokat kibocsátani, és más módon védekezni a növényevőkkel szemben. Mindhárom életforma a maga módján alakult tovább és szerzett a túléléshez szükséges tulajdonságokat.
ő bizakodva szemlélte, hogy az egyensúly kezd helyreállni.
A Föld nevű bolygó felszíne mind hidegebbé vált. Ez volt egyike azoknak az égitesteknek, melyen megjelent az élet. A vizek szűkké kezdtek válni az egyre szaporodó és változatos formában megjelenő lények számára. A több kilométeres parti sávokba — ahol az ár-apály mozgatta a vizeket, rengetegen kerültek szárazra. Nagy részük elpusztult a zord körülmények közt, ám hihetetlen alkalmazkodó-képességük révén megtanultak ebben a közegben is létezni. A szárazon is a növények voltak az úttörők, majd ezeket követték először a kétéltűek, majd az új közeghez tökéletesen alkalmazkodó, tüdővel lélegző társaik. Az alkalmazkodás azonban ismét a régebbi tulajdonságaik elvesztésével járt együtt. A vízben már képtelenek voltak élni.
A szárazföld után a levegő következett, itt azonban már a növények nem telepedhettek meg, mivel nem tudtak önállóan mozogni.
A fejlődés rohamosan gyorsult. Az első élő szervezetek kialakulása tartott a legtovább, majd a növényből állattá válás már feleannyi időt vett igénybe, s az alkalmazkodás további megjelenési formái egyre gyorsabban követték egymást. A három részre szakadt ős-egy ’emlékét’ azonban magában hordozta minden létező.
ő azon volt, hogy viszonylagos egyensúly jöjjön létre, a kezdeti beavatkozás azonban mind rohamosabb változásokra késztette a létet.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:12 :: Verő László
