A Föld eredendő energiáját folyamatosan a térbe leadva forgott saját tengelye, s keringett napja körül — a többi bolygóval együtt —, melyek leszakadtak csillagjukról. A Nap a vonzásában lévő bolygókkal — több csillagrendszert alkotva gigantikus ellipszis pályán haladt a végtelen térben. Ennek az ellipszisnek — mivel csak egy gyújtópontja volt — ahonnan a kezdetben elindult minden — nem volt visszatérő íve.
A bolygó szerkezete egymást körülölelő gömbhéjakból tevődött össze. Az anyag törekedett az ideális gömb alakzatot fölvenni. A légkör és a bolygót borító tengerek közelítették meg leginkább az ős alakzatot. A még izzó, fortyogó magból energia- és anyaghalmazok törtek a felszínre, melyek megmerevedve hegyekként szilárdultak meg. Ami nem tört a felszínre, az a belső gömbhéjakon keresztül mozgatta, gyűrte a felsőbb rétegeket.
Az óceánból így került szárazra az őskontinens, amely a belső energiák hatására több részre szakadt, és a földrészek is egyrészt távolodtak egymástól, ami azt jelentette, hogy másfelől közelítették egymást.
A Föld benépesült. Az élőlények a kezdeti fejlődési szakaszban mérték nélküli növekedésnek indultak. A növények az árnyék nélküli magasságba törekedtek, a növényevők ennek megfelelően nyúltak az égbe törő levelekért, s a ragadozók követték azokat. Óriási páfrányszerű erdőkben folyt a harc az életért. Mindent közvetlenül, vagy közvetve a nap energiája éltetett. Az éghajlat, légkör párás meleg, vízzel telített volt. Az éjszakák hidegét és a nappalok forróságát a növények által termelt oxigén és az állatok által kibocsátott széndioxid, valamint az óceánok hőenergia-tárolási képessége egyenlítette ki.
Az óriások növekedésének azonban határt szabott a bolygó mérete. Úgy a tengerekben, mint a kontinenseken a növények, s az állatok egy idő után csak egymás elől tudták az élelmet megszerezni. A páfrányerdők egymás elől takarták el a napfényes helyeket, az alulmaradóknak az árnyékban el kellet pusztulniok. Az óriás hüllők is egyre nehezebben voltak képesek mérhetetlen éhségüket csillapítani, így a ragadozóknak is kevesebb jutott.
A növekedési folyamat a visszájára fordult, a kisebb élőlények váltak életrevalóbbá.
Megjelentek a gombák, mohák, zuzmók, melyek az elpusztult páfrányokból szinte fény nélkül tudták táplálékigényüket kielégíteni. Ezeket különböző férgek, rovarok, csigák fogyasztották. Ebben az átmeneti fejlődési szakaszban kialakult egy új forma: az élőlényeknek nemük lett.
ő kínlódva kísérelt meg új és újabb élőlényeket formálni, hogy az egyre távolabb tűnő egyensúlyt visszaállítsa.
A tengerekben annyira elszaporodtak a legkülönbözőbb élőlények, hogy szinte már nem fértek el egymástól. A vízben oldott oxigén nem volt elegendő, hogy lélegezhessenek az egyre hatalmasabbra nőtt lények. Mind többször kellet a víz felszínére jönniök, hogy oxigénhez juthassanak. Kifejlődött nehány fajnál az új légzőszerv: a tüdő, mellyel a légkörből közvetlenül képesekké váltak a légzésre.
A kétneműek petéiket mind nagyobb számban rakták le, ám ezek közül szinte egy sem érte meg a kifejlett kort. A nőstény példányokban a megtermékenyülés után nem lökődött ki minden pete, az anyaállat belsejében indult meg a sejtosztódás, s az utódok bizonyos fejlettségi fokon hagyták csak el anyjukat. A világra jött példányok születésük után még képtelenek voltak táplálkozni, s az ‘otthont’ adó állat bőrén keresztül próbáltak meg táplálékot szívni magukba. Hogy az utódok megmaradjanak, az anyaállat testén táplálékban gazdag váladék kibocsátására alkalmas szerv fejlődött ki: az emlő. Az így szaporodó fajok mindjobban ellenállóvá váltak a külvilággal szemben és túlélési esélyeik megnőttek.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:12 :: Adminguru
