A vizekben és a szárazföldön minden élőlénynek fejlődtek azok a képességei, melyeknek révén az utódokat világra hozta és életképessé tette, meg tudta védeni magát és táplálékhoz juthatott. A növények magok milliárdjait szórták a talajba, melyeknek igen kis része fejlődésnek is indult. A kezdetlegesebb állatfajok a petéiket rakták le hatalmas tömegekben s ezekből kelt ki az a kevés, de életképes utód, amely tovább vitte fajtája jellemzőit. Látszólag nagy pazarlás folyt, azonban a ki nem kelt magok és peték táplálékként épültek be más egyedekbe. A nemrégen megjelent emlősök csak nehány utódot szültek, ám ezek mérhetetlenül nagyobb eséllyel indultak az életnek. Ekkor alakultak ki azok a fajok, amelyek a későbbiek során az emberré válás útjára léptek.
Az afrikai kontinens közepén egy fán élő majomféle alatt éppen akkor tört le egy jókora ág, amikor alatta csörtetett egy tapír. Az állat fejére esett, az vonaglott nehányat, majd kimúlt. Az állat megrémült, majd óvatosan leereszkedett a fáról és körbeszimatolta a döglött állatot. Mivel az nem mozdult, fölbátorodva nyalogatni kezdte. A meleg vér jólesően csillapította étvágyát. Fogával föltépte a tetem nyakát és beleharapott a húsba. Szokatlan íze volt, de kínzó éhségét enyhítette. A közelben lévő társai követték a példáját. A tapírból rövid idő múltán csak a csontok maradtak a földön. Visszamászott a fára és bambán maga elé nézve, fölidézte, hogy mi is történt. A recsegő ág a tapír fejére esett, mire az megdöglött s táplálékká vált.
Ez volt talán az első gondolat, amely megszületett a földön.
Később ő maga tört le ágakat és várta, hogy a fa alatt meglásson valami arra legelésző állatot, melyre rádobhatja az ágat. Sokáig nem sikerült neki, ám egyszer pont fejen találta a fa törzsét nyalogató hangyászt. Hatalmasat üvöltve vetette magát zsákmányra és tömte magába a már ismerős falatokat. Ezután a mellső lábában mindig ott volt valami husáng, mellyel a fán tekergő halálos ellenségét, az óriáskígyót is sikerült agyonvernie. A fán való közlekedésben azonban zavarta, hogy mindig van valami az egyik végtagjában s egyre többet tartózkodott a földön. Lenn azonban sokkal kevesebbet látott, mint a fa tetejéről, s gyakran a hátsó két lábára állt, hogy messzebbre láthasson. Arra is rájött, hogy felülről nagyobbat képes csapni a zsákmánya fejére. Megtanult lassan két lábon biztonságosan járni s mind kevesebbet tartózkodott a fák között, csak aludni mászott föl a biztonságot nyújtó magas ágak közé.
A hússal való táplálkozástól és az állandó nyújtózkodás miatt az ősemberek jócskán megizmosodtak s magasabbra nőttek. Csapatokban járták az erdőt, mert így nagyobb biztonságban érezték magukat. Egyre többen ereszkedtek le a fákról s a családok kezdtek egymás útjában lenni. A husángot már nem csak a vadak, hanem egymás ellen is fordították. A harcok miatt mind nagyobb területen szóródtak szét, kerülvén az összetűzéseket. Lassan az egész földrészt belakták.
A még meglévő átjárón az európai kontinensre is eljutottak. Itt találkoztak magukhoz hasonló ősemberekkel. Ezek valamivel robosztusabbnak tűntek s a fejük is nagyobb volt. Először bizalmatlanul nézegették egymást, majd kitört a verekedés köztük. A két hordavezér kegyetlenül egymásnak esett. Amikor a jövevények látták, hogy a legerősebb hímjük alulmaradt a küzdelemben, megadóan hagyták a nyakukat szabadon, jelezve, hogy elismerik az erősebbek győzelmét. A harc befejeződött, mindkét csapat tagjai félrevonultak a sebeiket nyalogatni. A győztes bandavezér vérben forgó szemekkel közelített egy betolakodó nőstény felé és rávetette magát. Az ebből a nászból született kölyök idegenként hatott egy darabig, mivel másként nézett ki, mint a többiek. Azután sorra megszületett a találkozás többi gyümölcse is, és ügyet sem vetettek a különbözőségekre.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:12 :: Adminguru
