Arany Ágnes:
A tó
A tavat ma alig lepik hullámok; a tiszta ég türkiz színben ragyogtatja, a három fehér felhő meg kölcsönveszi a búzavirág kékjét, és sávokat pamacsol rá. A szomszédos partot elnyeli a távolság. Indiána? Mese, mese, meskete… ha létezik, akkor csakis a horizont sötétebb vonalán túl. De nem csak őt nyeli el a tó, háromszáz és ötven méter mély gyomra mindent megemészt. Hogy is volt alig száz éve? A kapitány felsandított az égre, és kiadta a jelszót: „Indulhatunk!” Időjárás előrejelzés egy se. A meglepetés és a vihar egybekeltek.
„Till the end of the world” dúdolta az énekesnő a zongorára könyökölve a szalonban táncoló pároknak. A hajó imbolyogni kezdett, a táncosok egymásba kapaszkodtak. Egy hirtelen lökés, és a falig csúsztak. Egyre ferdébb a padló, most a bejáratnál kötöttek ki. Síkos a parketta, száguldás vissza. Dehogy törődtek már egymással, csak egy rácsot, egy korlátot elkapni! Vagy bármit, ami egy helyben tart. Hangzavar. Hajókürt. Vízcsobogás, visítás. A tó belátogat a szalonba, végigmossa a padlót. Többen ráncigálják az ajtót: tutajnak jó lesz. Kíméletlen harc a mentőövekért, a csónakok már megteltek. Az asztal lapja a vízen táncol, lábaiba fürtökben kapaszkodnak. Ez nem is tó, ez beltenger. Beltenger! Igazi hullámvasút. Ömlik az eső. Pokoli hideg van! A szél észak felé hajtja a lubickolókat. Aki eddig túlélte, most szétloccsan a parti köveken. „Till the end of the world” Privát világvége. Mini Titanic tragédia.
A tó még két napig iszapszínben háborog. Egyhelyben lökődik fel a víz, hegyes sátrak ezrei ágaskodnak. Meg akarnak szökni, de visszazuhannak. Harmadnap ártatlan kék ruháját veszi fel a tó, süt a nap, és a mólón kövér halakat fognak.
Télen együtt él a tó az északi széllel; a száguldó nej születési helye pedig a Sarkvidék. Egyetlen éjszakai látogatás után bebőrödzik a víztükör. Két éjszakai szerelem nyomán jégréteg merevíti a tavat. Hosszabb nász következménye az arasznyi jégtakaró és a jeges fuvallatok behatolása a város utcáiba. Egyből felszökik a „chill factor”, és a kutyák „erre jártam” jelzései azon nyomban oszlopokká merevednek. Hull a hó. „Matrimonium consummatum est” – elégeli meg a nap, és lézersugaraival táblákra szabdalja a jégtakarót. A szabálytalan kockacukrok között legszebb kékjét csillogtatja meg a víz. A nap kitartóan csodálja magát a tükörben, s ez a veszte. Felmelegíti. A víz párát sóhajt felé. Hófehér légnemű oszlopok kavarognak a jégtáblák között, befújják a tükröt. „Anya, főzik a tavat?” – kérdezi egy gyerek.
Most november eleje van, és szokatlanul meleg. A víz felszíne kényelmesen ringatózik, miközben tengeralattjárók közlekednek alsó rétegeiben, átjárnak a testvér-vizekbe. Az öt tó hatalmas kéz markolása a kontinens belsejében, kék út ki a tengerre. A víz nyugodt, de ki tudja, mi történik a felszín alatt…
A növények
A legtöbb fa már törzse köré gyűrte leveleit három hete, amikor a fagypont közelében járt a szél. A felmelegedés miatt a száraz levelek alatt most kizöldült a fű, ezüstös a pitypang ejtőernyője, a gyermekláncfű cikcakkos levelei sárga virágot rejtenek, mint májusban.
Tavasszal a sétányra kátrányozott kavicstörmeléket borítottak, mázsás vashengerekkel öt centi vastagra lapították. Eltemették a gyermekláncfőt. Béke poraira! Soha többé…
Teltek a hetek. Apró halmokban emelkedni kezdett a kátrány. Vágások jelentek meg egy irányba, majd keresztbe, mint a császárzsömlén. Szétváltak középütt, és megjelent egy friss zöld levél! Több és több és több levél, egyre tágult a lyuk. A gyermekláncfű most már újra elborítja a sétányt. A vékonyka levél és az úthenger tanulsága: az élni akarást nem lehet kiirtani.
A varjak
A szürke labradori mókusok belső naptárát a késői meleg nem csapja be: átélték a tavalyi telet, bundájukban őrzik a didergés emlékét. Meghíztak; tudják, hogy hamarosan itt az északi szél.
Az egyik mókus fogai között fél dió. Fut vele téli raktára felé, amikor megjelennek a varjak. Hárman. Körbeállják, sakkban tartják. Az egyik csőrében mogyoró, de neki szabad. Tele szájjal segít a többinek. A mókus megtorpan, aztán usgyí! A varjak néhány nesztelen szárnycsapással utána erednek. Matt! A mókus próbálkozik jobbra, próbálkozik balra, de mindig útját állják, egyre szemtelenebbül.
Újabb varjú érkezik a közeli ágra. Szárnyait meregeti, felháborodva rárikácsol a mókusra, aztán leszáll, és csatlakozik a csapathoz: a mókusnak nincs joga a dióhoz! Erre is, arra is merev nyakú, villogó tekintetű varjak. Ki lehet egyáltalán törni a gyűrűből? Sikerül. Két métert fut. Újabb sorfal. A mókus „díszkíséretével” éri el a parti köveket és a száraz levelekkel teli mélyedést. A varjak éles tekintetének kíséretében bekaparja kincsét a földbe, és egyetlen ugrással eltűnik a kövek mögött. Most már teheti. A varjak maradnak. A szélső fejcsóválásos mozdulatokkal kaparja ki csőrével a diót, és elrepül vele. Az igazságtétel megtörtént, a többi unottan szétszéled. Végtére is nincs új a nap alatt: a varjak a hollók legközelebbi rokonai, és holló hollónak a szemét ki nem vájja.
A sirályok
Délután öt felé a nap már nyugatról, a felhőkarcolók mögül süt. A sirályok hangtalanul köröznek a levegőben. Áttetszik a szárnyuk vége, a farktolluk, középen meg fekete a kinyújtott lábuk. Fent van az egész raj az égen. Csörögére száradt kenyérszeleteket tartok a kezemben: nekik szánom.
Kimegyek a mólóra, mellettem repül el egy sirály. Tüntetően a vízbe dobok egy szeletet. Nem érdekli. Újabb sirály, újabb kenyérszelet. Mindez ötször, de még mindig semmi. A kenyerek lepényekké nőnek a víz hátán, a tó ringása befelé húzza őket. A sirályok a part és a sekély víz felett kitárt szárnnyal vitorláznak, a levegő fenntartja őket. Szüntelenül körbe-körbe kavarog az egész raj, a bársonyos levegő simogatja a tollukat. Egyetlen vijjogás sem hallatszik. A kenyérszeletek már cipóvá dagadtak a vízben. Máskor egymás szájából kapkodják ki a falatot, de most semmi le nem csalogatja őket: búcsúznak a naptól.
A móló oldalát kőtömbök támogatják. Az egyik gerincén zöld csikó-sörény, hínár. A hullámhegy összekuszálja, átveti a túloldalra, a süllyedő víz egyenesre húzza. A szomszédos kőnek barna, csupasz búbja áll ki a vízből, a tó tükre alatt meg körbelengik a hínárszálak. A móló falánál örvény keletkezik, körbetáncolja, és szüntelenül kavarja, lobogtatja a szálakat.
Eltelik egy óra. A sirályok még mindig esti szertartásukat végzik. Nem esznek, jóllehet éhesek. ők úgy látszik, ösztönösen tudják, amit nekünk tanulni kell: mindennek megvan a maga rendeltetett ideje.
Az emberek
A tavat betonoszlopok tartják kordában, csak ahol sekély a víz, járhatnak ki-be a hullámok a homokos parton. „Jaj, de férfiasak vagyunk…” – lubickol a tóban néhány macsó. Libabőrük majdnem gágog, de bizonyítaniuk kell: barátnőik a parton várnak. Kutyák rohannak a bedobott labdáért, fadarabért. ők a jéghideg víz igazi hősei, a szezon első és utolsó strandolói. Persze: bundában fürdenek.
A homokban öt világrész gyereke futkározik. Bőrük, hajuk színe más, de gyerekek, ugyanolyanok. ők is tudják, meg is értik egymást. Kifeszített háló, röplabda, foci a füvön, biciklisek, görkorcsolyázók, csilingelés: fagylaltárus, színes vattacukor, léggömbök; függőágy az ágak közt, szerelmes pár, sátor, nagy-kendős arab nők, orosz paláver a pad körül, száriban egy lány, fekete fiú Blues-t dúdol, horgolt sapkában a muzulmán pap, farmerben a kínai nagyapa, mexikói család a fa alatt. Füstoszlopok, füstoszlopok, grillen sülő, ezerféle képpen fűszerezett hús illata. Sehol egy haragos tekintet, egy összevont szemöldök, csak öröm, vidámság, megértés. Lehet, hogy az egyetemes béke titkát a gyomornedveinkbe rejtették? Talán így hangzik: etesd a világot!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Verő László
