-Az álmok veszélyesek, mert valóra válnak? Ő hallotta már nagyon sokszor ezt a mondatot, miközben arra gondolt, hogy nem lehet egy álom veszélyes, hiszen mindenki szép dolgokról álmodik magában, legbelül. A legszebb álmok igazán csak belül vannak, a gondolatainkban, az érzéseinkben, a tetteinkben, az ábrándjainkban. Ezek nem lehetnek veszélyesek, mert akarjuk őket, mert gondolunk rájuk, mert szívesen elkalandozunk bennük. Igaz mindenkinek más és más álmai vannak, és ezek magunkra nézve csak jó lehet, ami számunkra öröm és kellem, de ugyanez mások számára nem biztos, hogy örömet okozna azzal, hogy valóra is válik. Pedig mindenki álmodik valamiről. Valaki valóra váltja akaratán kívül a sors keze által, valaki akarattal és tudatosan vállalja álmait, valaki pedig csak megtartja álmai között az ábrándot, és csak beleringatja magát a lehetőségbe, a valóra válthatóra.
ő nem volt egyik sem. Álmok nélkül élte mindennapjait örülve annak, hogy mások álma valóra válik, hogy más álmait válthatja valóra. rült annak, ha lement a nap, mert akkor csend volt, akkor nem kiabált vele senki, akkor nem kellett eleget tennie senki kénye kedvének, nem okozott csalódást senkinek, nem nézett rá senki gyűlölködő szemekkel és nem taposta senki a porba, nem vágtak a szavába. Csak a szorítás ne lett volna minden éjjel. Mellkasa összeszorult, szája kiszáradt és rettenetes szorongás lett rajta úrrá. Feküdt az ágyban és nem tudta mi az, ami ennyire magával ragadja, csupán sejtette. Ilyenkor meg akart halni. Nem akarta tovább elviselni a mindennapok küzdelmeit, a másik örökös kedvében járni, csak szárnyalni akart, szabad lenni, nem törődni senkivel, szépeket mondani, hallani, tudni, érezni. Évek teltek el így, ebben az emésztődésben, és akkor jöttek az álmok. Madarak, amelyek az égen repülnek a felhőkben megfürösztve csillogó szárnyaikat, fák, ahogyan dacolnak a viharral és a jégesővel, rétek, miként szétterülve nyúltóznak a horizont felé, lovak, akik a perzselő sivatagokon nyargalnak keresztül ügyet sem vetve a homokviharra, és csak nyerítenek bele a távolba. De a szárnyaló, dacoló, szétterülő, vágtázó álmokat a nappal kettétörve gyalázta meg a másik szavaiban, arcának rándulásaiban, ruhájának illatában, szemeinek pillantásában. Ritka volt az, amikor kedvességet kapott a másiktól, alkalom kellett hozzá, szenvedély, vágy, kín, gyűlölet. Igen, a gyűlölet táplálta dacos szerelmüket, marcangoló életüket, könnyes perceiket, haragos szavaikat, véres körmeiket, kék foltjaikat, vad szeretkezéseiket. A gyűlölet hullámait az orgazmus törte ketté, gyűlölték egymást, és mégis vonzódtak. Valami beteges vonzalom volt ez – nem lehetett más – gyűlölve szeretni, szeretve gyűlölni. Álmok és nappalok, nappalok és gyűlöletek, gyűlöletek és álmok.
Vajon mit jelenthetnek? Vajon miért jönnek elő minden este hasogatva és hangoskodva? Nem tudta, de már tudni szerette volna. A lovak véres patákkal, habzó szájjal vágtattak a szétterülő mezőkön keresztül a hadakozó faórjások között a metsző jégdarabok között, de nem értek soha célba. Mert nem tudta hogy van cél, azt sem tudta, hogy az egész elindult valahonnan. Pedig akkor kezdődött, amikor a másikkal találkozott. Akkor, januárban ugyanilyen jeges idő volt. Akkor még sejtette a célt, csak az időközben meghalt a gyűlölet éledése percében, amikor még a halál is életszerűbbnek tűnt, és a véres paták dobogása is hangosabbá vált.
Azon a karácsonyon a másik nagyon kedves volt vele. Ajándékot is kapott. Egy álmoskönyvet. Borítóján az univerzum megfejthetetlen mindenségében egy hableány mozdult kecsesen, bájosan, szeretetre méltóan, gyűlölet nélkül. A borítón belül egy tollal írt szöveg állt: ĹľHogy mindig tudd, miről álmodsz. röké szeretlek, Cicuskád?. A másik mosolygó arccal leste arcát, amelyen az öröm álarca helyet cserélt a keserűséggel és a reménytelenséggel. Az ünnepi hangulat nem enyhítette az éjszaka szorítását. Fojtogatta karmaival, kipréselte tüdejéből a levegőt, ereiből a vért, a lovak lobogó sörényét, a fák deréknyi ágait, a mezők zöld füvét, a madarak pompás szárnyait. Megölt mindent, ami a szabadságot jelentette. Börtön. Igen, pontosan, mint egy börtön. Hideg falakkal, nyirkos rácsokkal, halott szellemekkel, rothadó reménnyel, erjedő testtel, aszalódott gondolatokkal, amelyek nap mint nap faltól falig érnek az ablaktalan cellában. Hideg veríték lepte el egész testét, az ágy kiokádta magából az álmok megemésztett maradékát, és savanyú epével rondította be a mocskos lepedőt. Felkelt. A karácsonyfaizzók giccses villogása nevetségesen hagyományszerűnek tűnt a gyűlölködő falak között. A másik csendesen szuszogott. Persze őt nem zavarta sohasem a szenvedése, amit okozott, csak ő tudta és a másik nem is sejtette a szorongást, az álmok lassú pusztulását. Az álmoskönyv hívogatóan kellette hős lapjait kezei közé. Elolvasta újra a másik keze írását, és mosolygott. Azt képzelte egy pillanatig, hogy minden másképp van, mint ahogyan az valójában és a gyűlölet halott. De nem tartott sokáig a képzelet. A szorítás újra elkezdődött. Közömbösen lapozott bele a könyvbe és szárazon olvasta az álmok jelentését. Szemei előtt életre keltek lassan az álmok, ráébredt a régen keresett jelentésre, megértette a vágtató paták dobogását, a holdvilágig érő ágak száraz ropogását, a madarak csivitelését, a mezők illatát. Már tudta mit kell tennie, már értette a szorítást és le akarta küzdeni. Meg akarta fojtani azt, ami eddig őt magát fojtogatta. Nem érdekelte a fájdalom, amit okozni fog, a könnyes szemek, ami üldözni fogja őt, az emlékek tengere, amely szíve partjait csapdossa, a gyűlölet vonzása, a sós könnyek íze, a vér pirossága, a sebek izzása, semmi, semmi, semmi.
Másnap reggel elhagyta a másikat örökre, a gyűlöletet pedig eltaposta.
