Egy olyan valóssá vált világ elevenedik meg ebben a novellában, amely az akkori kor túlélőinek fájdalmat és kínt okozott a legkegyetlenebb háború zavaros körülményei között. A megtépázott Európa megperzselt romjai között, egy megszálló, erőszakos hatalom korlátlan és vad ösztönökkel teli mohóságát kell elviselni mindenkinek, aki itt rekedt, és eltemette az odaveszett szeretteit.
A főszereplő is egy ilyen túlélő, egy lány, akiben még vöröslik a kiontott vér, az apja vére. A fagy, amelyben hazafelé indul, egy reális életképet feltételez, amiben a háború rémségei eltörpülnek a béke iránti vágyakban. Ezt a békét egy olyan alakban ábrázolja az író, aki neménél fogva – hiszen egy fiatal nő – eleve az ártatlanságot juttatja eszünkbe. A történet közepéig kibontakozni látszódik valami baljós előérzet, hiszen a csendes háttér szülni kívánja a feszültséget, mintegy kiegyenlítéseként a hatalom és gyengeség erőterében. A hirtelen felbukkanó náci katona, a sapkáján megcsillanó sassal, és a rá felnéző-megriadó lány találkozása tipikusan teátrális hatású, és az addigi zavartalanságot megrendítve, az olvasónak felfokozott izgalmat okoz, hiszen nem lehetséges, hogy a két alak között ne történjen egy erőeltolódás a gyengébbik fél terhére. Megtörténik, hiszen az üldözés izgalma, illetve az üldözöttség félelme, a mégis kinyúló vasmarok meghozza a tetőpontot. A lány tudja, hogy megerőszakolják, talán meg is ölik, de kitart, mert apjára gondol, aki ugyanilyen kitartással halt meg. Magában érzi a szülő erejét és fájdalmát is egyszerre, és egy pillanat alatt éli át tudatlanul a vér melegét a virágok kelyhén. Aztán egyszerre megérkezik az a hang, amely meghátráltatja az erőt, a csecsemő sírása, ami képes megtörni az még oly hatalmasnak érzett-gondolt törvény felettiséget is.
Megrendítő élmény, hatásos elemek közbevetése a megfelelő pillanatban, és máris kész egy magával ragadó mű, egy valós alapokon nyugvó, sokakat megérintő világból.
