
Még mindig a nő a legnagyobb rejtély a világon. Kiismerhetetlen érzelmekkel, megdönthetetlen élni akarással és egy olyan szívvel, amelyben cellák sora várja a betévedőket, hogy örökre rabul ejthesse. Egy nő karjaiban, érezve a csókját, sok mindent el lehet felejteni. Beleomolva a haj zuhatagába és a szemek lángolásába, az ember önként veszi fel a bilincset, hogy utána szabadon szárnyalhasson. Szerelem. Ébredés.
Reggel mindent tisztábban látunk, kiforrt a dühünk, elfolytak a könnyeink, a párnánk magába szívta lelkünk gyűrődéseit. Ébredés, mint a versben ébredő nő, aki szerelmét simítja végig tekintetével, és biztonságot érez, egy olyan ölelő kart, amely még az álmok közben is megtartja. Valaki csak sokára érez ilyet, vannak olyanok, akik a sok csalódás után már félnek bízni, tartanak az újabb kudarctól, és inkább magányba menekülnek. Majd, az egyik hajnalon előmerészkedik a szívük, és kissé még megrettenve a hajnal fényétől remélni mernek újra.
A vers is ezt sugározza. Hiszen a hajnal az újrakezdést szimbolizálja, valaminek a kezdetét, amit egyszer már átéltünk, és annyira szívdobogtató, hogy képtelenség ismét át nem élni, mint egy régen csókolt csók.
Bizonytalan minden, az élet, a jövő, és az, hogy miképpen alakulhatnak a dolgaink tíz, húsz év múlva. A versben ez a bizonytalanság oszlani tűnik, az ébredő nő, tiszta mosollyal az arcán egy pillanatra megállítja az időt, hiszen éppen most égeti be lelkébe ezt a nyugodt szigetet, ahol kedvesével gondolatban is együtt lehet. Igen, magába kell olvasztania, hiszen vár rá a reggel és a holnap. A bizonytalan holnap tele reményekkel és képekkel.
Egy életkép tárul elénk, amelyben remény van és fény. Kellemes összecsengés, és cseppnyi erotika, az alvó pár összefonódása a hajnali ébredésben.