Ellentétek, amelyek hol felbukkannak, hol eltűnnek, de valahogy mégis örökösen szükség van rájuk, mert lételemünkké váltak, mert azok nélkül nincs teljesség, ezért érthetetlen igényt ébresztenek. Nem mondanám, hogy a panelvilágban akkora szükség lenne a pont rosszkor belénk hasító zajokra, vagy az éppen veszekedő szomszédok fáradhatatlan üvöltözésére, de ezek a képek festik meg a szürke falak modern graffitijét, betonvilágunk, átmeneti életünkként kezelt mindennapjaink valószerűségét.
Ez a csattanós életkép, a nyomorral azonosított tárgyak keveredése Arany János falusi, esti idilljével, szinte semmivé foszlatják az létért való küzdelem fogcsikorgatós fulladozását, és szinte értelmetlenné teszik az örökösen lázadó bosszankodást a fukar léttel szemben.
A mondatok szavakká törpülve annyira hosszú gondolatokat támasztanak fel, amely regényeket fakasztanak a panelnemzedékek fejében, még az enyémben is. A sorokban végigszenvedett nap hirtelen véget ér, mindegy, hogy hol, kivel mikor, csak az a lényeg, hogy véget ér. És az ámen a végén megszenteli az írás mondanivalóját, mintegy beletörődve mindabba, amibe belesodródtunk, amibe a sors cseppentett bele bennünket. Az, hogy kit mibe, miért, hogyan, már nem számít. Ámen.
