Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)
A vihar dühödten kap bele a fémkeretes szúnyoghálóba, alaposan megrázza, majd ide-oda lökdösi az ablak köré szerelt tartóban. A szél egyszerre fúj minden irányból, és keservesen feljajdul amint önmagával összeütközik. Ha ez az éles fütyülés elcsitulna, hallhatnám a Chicagót keletr?l szegélyez? Michigan tó hullámainak sz?nni nem akaró csatározását a móló bazalt köveivel. A laposan elterül? hullámokat magasba ágaskodó, púpos hátú víz-hegyek követik, egymást korbácsolják, átcsapnak a korláton, és zuhatagként ömlenek alá a móló túloldalán.
Nappal mindezt látni az ablakból, de most a testes felh?k el?zik a csillagokat, és a kormos égbolt egybemossa a tájat. Az ébrenlét és az álom mezsgyéjén hánykolódom. Sötét van, süvít a hirtelen kerekedett szél. Elnyargal a ház mellett, fordul egyet, majd újult er?vel nekilódul. Ã?Å¡gy tombol, hogy másra se lehet figyelni, a hangok pedig képeket idéznek bennem: a távoli tengert, Hongkongot, ahol négy évig németet tanítottam. Megpróbálok dacolni velük, hiszen tudom, hogy a versenyt futó szelek nem a Dél-Kínai-tenger, hanem a tó fölött kaptak szárnyra. Az álom homálya egyre s?r?bb, az emlékképek meg â? mintha saját akaratuk lenne â?¢ mégis átverg?dnek rajta. El?ször foltokban jelentkeznek, majd egyre élesebben kirajzolódnak, â?¢ pedig én aludni szeretnék. A szél tovább fütyül, a házat körbetáncolja, és tudatomat már csak egyetlen fogalom keríti hatalmába: žtájfun?.
*
Ha annak idején Hongkongban elhangzott a b?vös szó a rádióban, a hajók igyekeztek a kiköt?k közelében lehorgonyozni, ahol a mélység még megengedte, hogy sok ezer tonnás acél testüket biztonságba helyezhessék. Egyszer százhúszat is megszámoltam az erkélyr?l, amikor a még nyugodt éjszakában felsorakoztak a part mentén. Kivilágított ablakaik, mint a csillagok pislákoltak, és a víztükör megsokszorozta ?ket. Méltóságteljes óriások voltak ezek a hajók, némelyikük hatalmas darukkal felszerelve, míg másokhoz sokkal kisebb, fürge uszályok érkeztek, hogy a még nyugodt tengeren megszabadíthassák ?ket rakományuktól. Ilyenkor hosszú karjaikkal a hajók hasába nyúltak, vájkáltak benne, és a messzir?l szemlél?d?nek úgy t?nt, mintha pókok m?tétet végeznének ízelt lábaikkal a fényszórók vakító fényében. Amíg ?k serénykedtek, köröttük fényes feketén még hallgatott a tenger.
Ködös-párás éjszakákon hajókürtök basszus tülkölése terjedt a víz felett, jelezve érkezésüket. Néha felébredtem a hangra. žCsak a hajók, csak a tenger? â?¢ gondoltam; a mélyen búgó hang hümmögéssé csitulva körülduruzsolt, és hamarosan ismét elaludtam. Reggel, ha széthúztam a függönyt, köszöntem a tengernek. Az éjszakai pára felszálltával a hajók a távolban úszva játékszernek t?ntek, gyufásdoboznyi konténer sorokkal: hogy tülkölhettek olyan önérzetesen, olyan messze búgóan? Arrébb azonban a kiköt?ben láttam, hogy a konténerek a hajók fedélzetén öt emelet magasságú háztömböket alkotnak. A közöttük lev? utcákban, â?¢ mert a hézagoknak t?n? rések a valóságban utcák voltak â?¢ nem csend honolt, hanem kísérteties, érces hangok törtek fel, amint az egymásra halmozott tárolók súrlódtak, feszültségük pattant a hajó mozgásának ritmusában. A tenger, ez a többnyire lusta víz, az óriások szelídségével viselte, hogy hátán a világ forgalma siklik, és propellerjeivel felsebzi a b?rét, kisebb-nagyobb hegeket hagyva hátra. A sebek menti fehér taraj hamar belevegyült a kékségbe, de a tengernek id?be tellett, amíg dallamos ringatásával begyógyította a felszínébe hasító vágásokat.
Ha azonban jött a tájfun, a tenger bosszút állt. Ilyenkor egyre ingerültebb lett: a sötétkékt?l a türkizig terjed? sávokat szennyes-szürke harag váltotta fel, s a mélyvölgy? hullámok vitustáncba kezdtek. A dühöng? tenger csónakokként himbálta a hatalmas konténerhajókat. A szél az elszabadult démon üvöltésével nyargalászta körbe a vidéket, és elnyomta közeli jajongásával a tenger dübörgését. A felh?k hasa varázsütésre nyílott meg; az ablakokat patakok mosták, és az áthatolhatatlan szürkeségben elt?nt a világ. Ã?Å¡gy éreztem, egyedül az a ház maradt meg a villámok és mennydörgések kereszttüzében, amelyben lakom, a szél pedig legnagyobb riadalmamra nekiveselkedett, hogy azt is kettétörje. Ingott a huszonöt emelet, lengett a csillár, hullámzott az akváriumban a víz. Irigyeltem az aranyhalakat, akik játékra vették: egymással versenyezve buktak bele a homokba, hogy farokuszonyuk egyetlen gyors mozdulatával torpedóként csapódjanak a felszínre. Az épület szerencsémre ellenállt, pedig el?l a tenger fel?l érkez?, hátul meg a domboldalon teljes sebességgel leszáguldó szél ütközött belé, hogy elbánjon vele.
*
Zakk! Zakk! Zakk! Felriadok a hangos csattogásra. Zakk, zakk,dz-z-z… Hallgatózok. žCsak az ablakkeret¦ Chicagóban vagyok¦ itt sosincs tájfun. Chicago békés¦ biztonságos? â?¢ nyújtózkodom egyet megnyugodva. A szél süvít ugyan, de itt, a tó partján, csak pergés-szer? sorozatokban csapkodja az es? az ablakot, nem ömlik dézsával az erkélyre, hogy az ajtó alatti résen keresztül a küszöbön átbucskázva elöntse a szobámat. Itt nyugodtan alhatok, azaz alhatnék, ha nem rázkódna olyan hangosan a szúnyogháló a fémkeretben. Zakk, zakk, dz-z-z â?¢ fejemre húzom a takarót. Jólesik a puha csend. Várok; szertefolyik az álom mákonya, s a szendergés id?t és teret feloldó szabadságában újraélem azt, ami egy éve keringett bennem Hongkongban. Minden olyan, mint akkor a valóságban volt: a színek, a szagok, s?t én magam is.
Kimegyek a Dél-Kínai-tengerre nyíló erkélyre, ahol a rács mentén virágcserepek sorakoznak. Meglocsolom a kardlevel? növényt és kedvencemet, a fehér orchideát. žNemigen ével? â?¢ mondták, de ahogy melegen sütött a tavaszi nap, friss ág fakadt a kórószer? szárból. Mélyzöld leveleket meg apró, halvány zöld gumókat termett, amelyeket a meleg hófehér orchideákká érlelt. žMib?l él ez?? â?¢ kérdeztem egyszer, mert úgy éreztem, titkos er? rejlik a porcellán-szer? törékenységben, hiszen a növény gyökerei földet nem is érintenek. A cserép kiszáradt pálmatörzs rostos darabkáit tartalmazza, amelyekre az orchidea gyökerei ráfonódnak, hozzá tapadnak. Ã?Å¡gy t?nik, hogy az oldalsó nyílásokkal ellátott cserépben az orchidea a leveg? párájából és a Nap szeretetéb?l él. žA föld aurája táplálja? â?¢ válaszolta az ismer?s, de csak hümmögtem, nem értve a magyarázatot. A virág illata körbe lengi az erkélyt, amelynek rácsain túl a maga nyugodt méltóságában nyújtózik a tenger szelíden körbeölelve a közeli zöldbársony szigeteket, lilásszín? derengésben ringatva a távoliakat.
Elhatározom, hogy lemegyek a városba. A lejárónál mintha csodálkozna a portás. Félrehajtja a fejét, magyaráz valamit, de csak bólintok rá, nem értem a kantoni dialektust. Felemelkedik a sorompó, lesietek a meredek kijáraton, hátrad?lt testtartással egyensúlyozva az el?rehúzó er?t.
A szemközti ház vaskapuja tárva-nyitva, mögötte füves rész és tarka virágágyás. A mályvákat szürkeruhás apácák ültették: helybéli kínaiak, meg itt él? európaiak. Az ágyás közepén hatalmas bronz kereszt. Az udvar mindig kihalt, a mögötte húzódó épület mindig csendes. Péntekenként apácák várják a megállóban, hogy az emelked?n köhögve felkapaszkodó busszal vagy harminc kínai n? érkezzék, mindig mások.
â?¢ Sosem árt egy kis kikapcsolódás â?¢ elegyedtem velük szóba egyszer.
â?¢ Két napig a lelkünkkel tör?dhetünk â?¢ vélekedte az egyikük.
â?¢ Nagy a család. Nehéz csak az Isten felé fordulni â?¢ magyarázta egy fáradt tekintet? asszony.
Eszembe jutott a Stanley Market mögötti bolt, ahol az oroszlános réz kopogtatót vettem a bejárati ajtóra. A polcok mellett oldalvást beláttam a deszkákból összetákolt ház másik helyiségébe. Az ágy: egymás fölött két széles polc, s rajta a gyerekek hasalva írták a leckéjüket. Velük szemben palackos gáz két ég?vel: a konyha. Az edények? Egy wok, meg egy teáskanna.
â?¢ Amerre nézek, egyik toronyház a másik után épül, csak jut egyszer mindenkinek rendes lakás â?¢ jegyeztem meg Po Can-nak, egy helybéli kollégámnak.
â?¢ Tulajdonképpen jutna â?¢ mérlegelte Po Can, â?¢ de a rokonság együtt él, hogy ki tudja fizetni a lakbért. A szobák kicsik. Néha ketten is osztoznak egy ágyon: az egyik éjjel, a másik nappal dolgozik. Ez persze még mindig úri megoldás, akad rosszabb is. Nincs mindenkinek családja, rokonsága, hogy megosszák a költségeket.
â?¢ Az olyan meg mit tehet?
â?¢ sszetákol egy telepen magának valamit, vagy ketrecben lakik.
â?¢ Ember ketrecben?!
â?¢ Nem hallottál még róla? Tönkrement gyárak csarnokait, régi raktárhelyiségeket meg hasonlókat beépítenek olyan háromszor három méteres ketrecekkel. Persze, nem magasak, úgy, hogy három ketrec is elfér egymás felett; létrán lehet felmászni. A padló egyszer? furnérlemez, világításnak meg egy szem ég? is megteszi. Hullámpapírral vagy valami mással körbe lehet rakni a rács mentén, hogy ne lássanak be, és mindenki lelakatolja a maga részét. Egy ilyen ketrec nem kerül többe havi száztíz-százhúsz dollárnál. Ez persze még mindig el?kel? megoldás.
â?¢ Mihez képest?
â?¢ Hát, az utcán háláshoz.
A sárgatéglás épület a nyugalom szigete: amint elnyeli a látogatókat, csendes magányában t?n?dik a kereszt. Odabent némán folyik a meditáció.
A járda szélén, a hegyoldalt megtámasztó k?fal mellett jobbra fordulok. Sosem tülekednek itt az autók, ma azonban egyetlen kocsi sem húz el mellettem, egyetlen taxi sem lassul le intésemben reménykedve. Nyugodt a környék. Már délfelé jár az id?, a horizont tet?pontjára emelked? fénygolyót csak az összeboruló lombok hézagjain keresztül látni. Több emelet magasságúra n?tt fa hajlik ki a domboldalról az út felé apró akácszer? levelekkel, telis-tele a legszebb vérszín? virággal. A lombokon meg sem látszik, hogy az esti szél megrázta bíbor koronájukat és duplaszirmú virágokkal takarta be a járdát. Lehajolok, felemelek egyet. žMint a legselymesebb selyem? â?¢ morzsolgatom ujjaim között. A másik fán számtalan, zölddióhoz hasonló gumó n? szár nélkül, egyenesen a törzs fels? részén s magukon az ágakon. A fák alatt télid?ben kóbor kutyák ütik fel tanyájukat.
â?¢ Fél t?lük, ugye? Elkísérem a kapuig â?¢ ajánlotta egy alkalommal Dr. Tattlow, az angol irodalom tanára.
â?¢ Egyre többen vannak. Valaki eteti ?ket, azért jönnek ide.
â?¢ Kínai újév után egyet sem fog látni.
â?¢ Tényleg, tavaly is egyszerre elt?ntek. Lehet, hogy igaz, amit hallottam? â?¢ fürkésztem Dr. Tattlow tekintetét. â?¢ Állítólag az a hiedelem, hogy aki kutyahúst eszik, az nem fázik annyira. Azt is hallottam, hogy bántják el?tte az állatokat, mert a szerencsétlen félelmében adrenalint termel, ami porhanyóssá teszi a húsát. â?¢ A tanár arca megvonaglott. â?¢ Tegnap este olyan keserves kutyavonyítás jött a hegytet?r?l.
â?¢ Hívja az Állatvéd? Ligát. A kínaiak másként éreznek az állatokkal szemben, mint mi. Láthatta, hogy a piacon hány tyúkot zsúfolnak egy sz?k kis ketrecbe. Annyit legalább elértünk, hogy vizet adnak nekik.
A szomszédos ház feljárója meredeken torkollik a járdába; a tárt kapuk mögötti alacsony fülke mintha a lejt? megfékezésére szolgálna. Mogorva portás felügyel benne a betonház lakóira: egyenként szemügyre veszi ?ket induláskor, érkezéskor. A lakók fegyelmezetten sorakoznak reggelenként a buszmegállóban; a helyiek által irigyelt, ám meg nem értett dallamos mandarint beszélik, és csak is maguk között barátkoznak. Gyakran várakoztam velük együtt, miért ne szólhatnék hozzájuk? Szóltam is, de minden közeledési kísérletem udvarias merevségbe, áthatolhatatlan falba ütközött. žAkkor maradjatok magatoknak?â?¢ hagytam fel a próbálkozással. Egy vasárnapi séta közben a kihalt utcán a csoport egyik tagja jött velem szemben. žNin hao, nin hao!? â?¢ ragyogott a férfi olyan izgalommal hadonászva, mint amikor a gyerek tiltott játékhoz jut, és felnevetett örömében, amint felém közelített. Még vagy öt lépés választott el egymástól, de már hogylétem fel?l érdekl?dött, majd elpirult, és behúzta a nyakát, amikor hozzátette, hogy nagyon örül a találkozásnak. Az utolsó szó a torkára forrt, amikor a kapuban megjelent a honfitársa. Jeges fuvallat törölte le arcáról azonnal a mosolyt, egyetlen kis árulkodó jel sem maradt bel?le. sszehúzta a szemét, kiegyenesedett, és gyorsan ellépett mell?lem. Másnap a megállóban keresztül nézett rajtam, mintha nem léteznék, és soha nem is léteztem volna. žEzek még mindig ott tartanak? â?¢ néztem a csoportra, és hátat fordítottam. â?¢ žMibe, hogy a portás legalább századosi rangban van?. Ha reggelenként megjelentek a megállóban, tisztes távolságban álltam meg t?lük, és tekintetemmel kikerültem ?ket. ?ket, az új urakat, akik nemrég kapták vissza Hongkongot Angliától.
â?¢ Az angolok aztán megérik a pénzüket! Tudja, mi szerepelt a tankönyvekben?? â?¢ tette fel egyszer a kérdést Li Shu-ming, a kínai történelem tanára. â?¢ Az, hogy ?k nálunk árukereskedelmet folytattak. Csak egy apróságot felejtettek el megírni: mi is volt az a bizonyos áru. Nyilván tudja: ópium, amit a gyarmatukon, Indiában termeltettek. És mit kértek t?lünk cserébe? Ezüstöt. Azt persze nem Indiába, hanem Angliába szállították.
â?¢ Nem állok az angolok pártján, de miért volt olyan fontos az ezüst? Tulajdonképpen luxuscikk.
â?¢ Akkor még fizetési eszköz volt, és 1830-tól negyvenig pont duplájára emelkedett az ára. Az igazi probléma abban állt, hogy a parasztokat rézpénzben fizették az eladott áruért, az adót meg ezüst taelben követelte t?lük a császári udvar.
â?¢ Akkor a parasztok aligha szokhattak rá az ópiumra.
â?¢ Arra csak a gazdagoknak, a jómódú hivatalnokoknak tellett, meg a magasabb rangú katonáknak, ahogy mondani szokták: a társadalom krémjének. Az ópiumpipa kelend? cikk lett, és persze egyre többen fetrengtek kábítószer g?zben. Nem hallott az ópiumbarlangokról? Kína ett?l vált hírhedté. Egy szép napon a kormányzó lefoglalta és megsemmisítette a rakományt. Erre mivel válaszoltak az angolok? Természetesen ágyúval. A puskaport ugyan mi találtuk fel, de évszázadokig csak t?zijátékra használtuk. A történet végét tudja: az angolok megkapták Hongkongot.
â?¢ Még most is nyilvánvaló az ellenállás, hi¦
â?¢ Ja, és még valami: az angolok letelepedési engedélyt kaptak más kiköt?kben is. Erre a franciáktól az oroszokig mindenki vérszemet kapott, és magának követelt egy részt a koncból. Hallotta, milyen feliratok voltak az elorozott, úgynevezett žkoncessziós? területeken? žKutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés?.
â?¢ Ennyit az állatszeretetr?l… De amit mondani akartam, hogy még ma is nyilvánvaló az ellenállás: azt hittem, hogy százötven évi brit jelenlét után mindenki tökéletesen tud angolul â?¢ hogy mekkorát tévedtem! Rengetegen beszélik elképeszt?en rosszul, vannak, akik egyáltalán nem is értik.
â?¢ Mégis, mi a legszomorúbb? Hogy nem Anglia politikája, hanem Kína ötven éve tartó szocializmusa távolított el bennünket az anyaországtól. Az ideológia, a lezárt határ. Tudja, mit mondanak ránk ott? Hogy žbanánok? vagyunk, nem kínaiak: kívül sárgák, belül fehérek. Az angolokat sosem szerettük meg, de t?lük legalább nem félünk, a saját fajtánktól meg¦ Emlékszik, mi történt nyolcvankilencben a Tiananmen téren? Aki addig bízott, hazaszeretetr?l prédikált, még annak is inába szállt a bátorsága. Hát csoda? A kilencvenhetes visszacsatolás el?tt, aki csak tehette, elment innen. Nem volt nálunk kelend?bb cikk, mint a nyugati állampolgárság! Még az is, aki sosem tanult meg angolul, amellett szavazott volna, ha ugyan megkérdezik, hogy maradjunk továbbra is inkább úgy, ahogy az utóbbi százötven évben: gyarmat. Hát idáig jutottunk¦ Kína persze aláírta, hogy nem változtatja meg Hongkong életét, ha igaz, ötven évig marad minden a megszokott mederben, nade¦
â?¢ Hátha Hongkong változtatja meg Kínát. Csak úgy terjed a maszekolás annak ellenére, hogy a Kommunista Párt rendületlenül szajkózza a jelszavakat. Ez az ellentmondás sem tarthat örökké.
â?¢ Nézze, több jut a vezet?k tarsolyába, ha fellendül a gazdasági élet. A jelszavak jogcímet szolgáltatnak a hatalomhoz, ahhoz meg ragaszkodnak, hát behunyják inkább a szemüket. Nem ismeri a mondást? žMindegy, milyen szín? a macska, csak egeret fogjon.?
Hongkong parlamentje már nem a régi, de látszatra valóban semmi sem változott. A Mount Davis úton, amely kínaiul žMoxinglengdou? néven ismeretes, továbbra is együtt laknak apácák, milliomosok, cselédek, egyetemi tanárok, jómódú üzletemberek és Kína megbízható polgárai. Mindenki együtt, bár ?k â?¢ az anyaország bankjának alkalmazottai â?¢ tulajdonképpen külön, a saját világukban. A bank épülete a hegy lába el?tt, a városközpontban emelkedik. Karcsú, magasba szök? testét keresztpántok fogják át, s a négyzeteket így háromszögekre bontva a játékos harmónia és a könnyedség érzését keltik. Külsejét ezüst-kék tükörlemezek borítják: az ég színét magára öltve, ferdén levágott csúcsával áll ott, a maga tettetett ártatlanságában, s annak biztos tudatában, hogy ? a mai id?k temploma. Ablakai nincsenek, a Nap fénye sem sz?r?dik be, és bentr?l semmi ki nem hallatszik, de szomszédaink ministrálásával napi nyolc órán át folyik a világ valamennyi valutájával a modern istentisztelet.
Szemben, a Mount Davis út túlsó oldalán, a sárgára festett múlt századi ház földszintje szégyenl?sen az út szintje alatt húzódik meg. Emeleti részét a magas kerítésre támaszkodó, s azon túlnöv? bougainvilleák lila szirmai takarják el. žMintha nem is tartoznának össze? â?¢ nézegetem a közepükön n?tt cakkos, fehér virágokat. Az épület a Hongkongi Egyetem tulajdona, kizárólag európai vendégprofesszorok lakják.
â?¢ Kínai ide be nem költözne â?¢ hallottam nem egyszer.
â?¢ Miért? Azt mondják, szép tágasak a szobák.
â?¢ A japán megszállók is annak találták. A háború alatt a titkosszolgálatuk itt ütötte fel a tanyáját, és vallató-kínzó kamráknak használta a helyiségeket.
Azóta is csak ža boldogtalan lelkek tanyája?-ként emlegetik a házat a helybéliek nagy iszonyattal. A bezárt ablakok ellenére fagyos fuvallatokról, sikoltozásról, láncok csörgésér?l pusmognak, meg véresfej? éjszakai látogatókról. žMaga ott lakik. Mi igaz a mende-mondákból?? â?¢ kérdeztem egyszer Dr. Tattlow-t. Figyelmesen rámnézett, majd a járdát bámulta, és magába nyelte a választ.
A bougainvilleákkal befuttatott kerítés magas, fehér mozaikkal kirakott falban folytatódik. A fels? sort arany minta díszíti. Míg valamennyi ház az utcára néz, a mozaik fal Chau úr otthonának a hátsó oldalát képezi, mert az ablakok a túloldalon a tengerre nyílnak. Ott található a bejárat is: az arany színét idéz? kétszárnyú réz ajtó, oldalán egy-egy réz oroszlánnal â?¢ valamennyi gondosan tükörfényesre polírozva. Az ablakok réz rácsai, az épület homlokzatán végigfutó arany mozaik a szemlél?d? képébe kiabálja, hogy Chau úr nem sz?kölködik földi javakban. žSzépségkirályn?t vett feleségül? â?¢ mondják. â?¢ žTeheti? â?¢ rándítanak a vállukon.
A mozaik-fal a Mount Davis úton garázsban végz?dik. Ha lassú méltósággal emelkedik az ajtó, percegésszer? hanggal gurul ki a Rolls Royce, és a foncsorozott ablakok mögött láthatatlanul suhannak el utasai, maguk után hagyva a pénz szagát. Chau úr óarany szín? kocsin jár, rendszámtábláján három merev négyes.
â?¢ Nem lehet babonás ember â?¢ jegyezte meg egyszer elismeréssel Dr. Tattlow.
â?¢ A négyesek miatt?
â?¢ Pontosan. A kínaiak azt mondják rá: žgyanús?, mármint a kiejtésére célozva.
â?¢ Hogy-hogy?
â?¢ Megegyezik a halál szóéval.
â?¢ Ha babonás lenne, nem építette volna az otthonát a kísértet-járta ház mellé â?¢ néztem kutatóan Dr. Tattlow szemébe. â?¢ Nyilván emiatt nem dolgoztathat kínaiakat, mert akárhány alkalmazott jön ki a házból, mind hindu.
Láttam egyszer a házaspárt, amikor a televízió híradó magazinja riportot készített velük, s az egész utcát lezárták. Chau asszony rózsaszín nercbundában szállt be ugyanilyen szín? Rolls Royce-ába, amelyet hasonló szín? egyenruhába öltözött, turbános sof?r vezetett. Chau úr rózsaszín? nyakkend?je egészítette ki az együttest. Vártam a magazint, és elkedvetlenedtem, amikor a ház mellékhelyiségeinek ül?kéit mutatták: az üvegszer? m?anyagban tizennyolc karátos arany érmék csillogtak. Chau úrral természetesen nem lehet szóba elegyedni: ? sosem várja a megállóban, hogy az öreg busz felkapaszkodjék ide, a friss leveg?j? hegyre, míg lent a város széngázfelh?ben fulladozik, s nagyrészt a még mindig m?köd?képes, de kivénhedt emeletes buszok miatt. Chau úr választékos. Neki jobb sors jutott: ? aranyozott kilincs? kocsin suhan ide-oda, mert megengedheti, hiszen busás a jövedelme. Köztudott ugyanis, hogy ? a sziget valamennyi autóbuszának a tulajdonosa.
Ma kihalt az utca, senki sem hagyja el a házat, még Chau asszony kiskutyája sem rohangál idegesen a tet?teraszon, selymes sz?rében rózsaszín szalaggal.
Továbbmegyek a megálló felé. Enyhe emelked? után ismét lejt az út. Megállok: zöld pálmaág fekszik keresztben a járdán, széttárulkozva szárad a felhevült aszfalton a déli nap tikkasztó forróságában. Egy pálmagally, a béke jelképe¦ és tényleg milyen csend van körülötte! A pálmafák tetején a friss hajtások erejükkel kérkedve sárgás kardként törnek az ég felé. Arrébb a kard már megnyílott, el?bújtak a zsenge levelek, és lent már sötétzöldekké értek, gerincük meghajlott. A száraz levelek meg levetett holmikként lógnak le körben a fa törzsén â?¢ majd csak leszaggatja ?ket a szél. Az es?, a napfény aztán rostjaira bontja, elporítja ?ket, és megf?szerezi velük a földet, mint só a kenyeret. De hogyan, mi módon kerülhetett ide ez a még teljesen zöld pálmaág?
A megállóba érek, várom a buszt. Az egész utcán egy lélek sincs. žCsodálatos ez a csend! Gyógyír az idegekre? â?¢ szívom magamba a napfénnyel a nyugalmat. Ahová igyekszem: a žCentral?, Hongkong szigetének legforgalmasabb része. Ott a felh?karcolókat függ? folyosók kötik össze, lent pedig zajosan és büdösen dohog Chau úr busz-pályaudvara. Az úton nyolc sávban fut a kocsik végtelen sora, és a járdákon olyan tömegben közlekedik a lakosság, hogy a lökdösést nem is lehet sértésnek tekinteni. Mindig mindenki siet, sokan egy-egy utcaszegletbe menekülnek hordozható telefonjukkal, hogy egyetlen percet se veszítsenek. Szüntelenül izeg-mozog a feketehajú hangyaboly â?¢ az úttest fölötti átjáróról tekintve â?¢ mintha attól tartana, hogy ha lelassul, elmulasztja az életet. Itt fent a hegyen meg a végtelen id? türelmével süt a nap, és illatukkal nyugtatnak a virágok. Hosszúfarkú szarka száll a bokorra, belecsíp egy bogyóba, és tovább repül. A hegyoldalt remeg? zümmögésben tartó nagytest? cikádák ideje lejárt; a tücskök ciripelése csak az esték álomba ringató zenéjéhez tartozik, mint a szelíd hullámok ritmusa a parti köveken.
A busznak már régen itt kellene lennie! Nézem az órámat: húsz perce késik. Szerencsére egyáltalán nem siet?s a dolgom, de a vezet?, aki naponta reggel hétt?l este hétig rója köreit hegyr?l le, hegyre fel, csakhogy eltarthassa hat gyerekét, ritkán késik. Amikor megérkezik ide a végállomáshoz, olvasgatja vagy öt-tíz percig az újságot, aztán beindítja a motort. A városból jövet megáll a kapuk el?tt, ha esik az es?, vagy ha látja, hogy valamelyikük bevásárlás után csomagok garmadával száll fel. Angol szókincse tíz szónál többre ugyan nem terjed, de a szívélyesség szavak nélkül is célba talál.
Már legalább félórája ácsorgok a megállóban, hallgatózok, hátha kivehet? a motor hangja. Csend van. Még a kiköt? fel?l érkez? kis buszt sem láttam ma. Annak a Kennedy Town-ban van a végállomása, ahol a betonházak között még a régi kínai módra zajlik az élet. Az egyik házfalra kétméternyi magasságban meredek tet?t építettek, és borbélyszékeket helyeztek alá. Borotválás, hajnyírás a szabadban, es? esetén is. Két öregasszony ül egymással szemben sámlin. Az egyik bepúderozza az arcát, a másik két keze között selyemfonalat feszít ki, végig húzza a púderos arcon, hogy megszabadítsa a korral járó sz?rszálaktól. A járda szélén vödrökben mossák a paprikát, hússal töltik, és forró zsírban sütik. Mellette csirkelábat f?znek, a kínaiak kedvenc csemegéjét. A piac tele zöldséggel, gyümölccsel, de hiányoznak a drága külföldi áruk.
Telik az id?. A béke jelképét, a járdán keresztben fekv? pálmaágat nézegetem, és gyerekkorom távoli, gellérthegyi szobrára gondolok. Békét, és milyen békét közvetít a bronz pálmaág, amely most földrészeket hidal át emlékezetemben? tvenhatban az ablakunkból figyeltem, amikor lángszórók vágták el az orosz katona szobrának csizmaszárát. Nehéz láncokat er?sítettek rá, és teherautókkal döntötték le. A megalázott évek minden keser?sége benne volt a súlyos kalapácsütésekben, amelyekkel szétverték, a n?i alak az emlékm? magasán pedig elnézett felettük, s rendíthetetlen nyugalommal feszítette karjai közt a pálmaágat.
A busz csak nem jön¦ mintha megállt volna az id?. Figyelek. Most majdnem tökéletes a csend. Alig mozognak a falevelek; az árnyék és a napfoltok öröknek t?nnek az úton. Egyre nagyobb a h?ség.
A kerítés tövében vékonyka vízsáv maradt az éjszakai es?b?l; mintha megmozdult volna benne egy levél csupasz nyele. Eltakarom a szemem, hátha a fény vakított el. Visszanézek a vízsávra: a žlevélnyél? ismét megmozdul. Most a másik végével telepszik egy kavicsra, majd araszoló mozgással a következ?re. Leguggolok hozzá, figyelem. žHová igyekszik? Annyit sem tudhat magáról, hogy létezik. Hm. Milyen lehet araszolónak lenni??
Fény, árnyék, apró, ismeretlen teremtmény, és csend. A szemközti ház erkélyén magas arccsontú n? jelenik meg: thajföldi, esetleg fülöpszigeti lehet. Egy abból a hatvanezerb?l, akik itt cselédeskednek. Vasárnaponként ellepik a žCentral? parkját, a járdák szélét, és gyékényeken, néha egyszer?en csak kiterített újságpapírokon ülve társalognak, eszik a maguk készítette f?szeres, kókusztejjel ízesített ételeket, és a honvágyukat nyelik hozzá.
A n? egyik kezében sz?nyeg, a másikban kefe. A korlátra teszi a sz?nyeget, felnéz és észrevesz:
â?¢ A buszra vár? â?¢ néz rám csodálkozva.
â?¢ Arra â?¢ intek vissza.
â?¢ Leállt a közlekedés, kilences er?sség? tájfunt jeleztekâ?¢ kiált át a túloldalról. Belém hasít a szó: tájfun! Hát ezért ez a különös csend! A pihentet? nyugalom egyszerre fenyegetéssé változik. Nekirugaszkodom, futok visszafelé az úton. Hátha hirtelen, és oly alattomosan fog beszökni a tájfun a városba, hogy haza sem érek, mert mindjárt kavarogni kezd körülöttem a világ, s benne én magam is. Alig két hete, hogy utoljára megnyíltak a tájfun hozta felh?k Hongkong felett, kimosták a domboldalak agyagos, csúszós talaját, és mint a lavinák, megindultak a sár-lejt?k. Tövest?l d?ltek ki hatalmas, büszke fák, s egyikük keresztbefeküdt a mi utcánk végén is. Huszonhét ember megsebesült, négyet autóstól temetett be a lecsuszamló föld, és két szampát elnyelt a tenger. S most megint?!
Sosem sejtettem, hogy ilyen fullasztó lehet ezen az enyhe lejt?n felfelé szaladni! Nekitámaszkodom Chau úr háza falának egy pillanatra, aztán futok tovább, és majdnem elvágódom a vérvörös virágokon, amelyek sz?nyegként fedik be a járdát. Már nem érdekel a bougainvilliák lila szirma, sem a fatörzsön term? zöld gumó, csak el ett?l a minden pillanatban végzetessé válható tájtól, el ett?l az idegöl? csendt?l! Nyomja a sarkam a máskor kényelmes cip?, és a rövid út is végtelennek t?nik, ha a sorsot percekben mérik. Már a keresztnél járok, amikor látom, hogy elborul mögöttem a tenger. Még csak ezen az iszonyú meredek lejt?n kell feljutnom, de most milyen nehéz a testem! žMár csak húsz méter? â?¢ biztatom magamat. A szívem szorítja a mellkasomat. El?re d?lök, karjaimmal segítem a lendületet, s bár vissza se nézek, látom, amint a feljáró mellett bólogatni kezdenek a bokrok. A sorompó nyitva; innen már csak pár lépés a sík terepen. Végre elérem a ház ajtaját â?¢ žMennyi is a kódszám?? â?¢ nyomogatom össze-vissza a gombokat, s egyszer mégiscsak kinyílik az ajtó. Az épületben már biztonságban vagyok. Felfelé visz a lift a huszonötödik emeletre; amint a motor leáll, és kinyílnak az ajtók, hallom, hogy süvít, élesen süvít a szél.
*
sszerázkódom, és ett?l felébredek. žTájfun¦ Szent Ég, itt a tájfun?? Fülledt meleg a leveg? a takaró alatt; kidugom a fejem, hallgatózok. Dz-z-z â?¢ rázza a szél most már sokkal szelídebben a szúnyoghálót. Figyelem a hangokat, és egyféle nyugalommal jár át a gondolat, hogy a dühöng? vihar ellenére sem hoznak ide soha tájfunt a fekete fellegek. žChicago békés, Chicago biztonságos. Itt nincs mit?l félni?â?¢ ismételgetem, és az öröm könny? zsibbadtságát érzem. Még egy halk dz, és a vihar olyan hirtelen hagyja el a várost, mint ahogyan berontott. žChicago nyugodt város, Chicago¦ Nincs mit?l félni¦? Lassan elernyed a testem, és súlytalanul egyre emelkedem; már az álom régióiban járok. És akkor: hirtelen lövésekre riadok. Azonnal magamhoz térek. Belém szorul a lélegzet, figyelek. žMég egy, most kett?¦Ã?Å¡risten, megint egy! Nincs tájfun, csak éppen¦ valakit ölnek!? Pillanatnyi csend, aztán a lövésekre lövésekkel válaszolnak: megint ropog a fegyver, most egészen közelr?l. žSegítség! Valakik valakiket ölnek! Jóságos Isten, itt gyilkolna-ak!?
Vajon mit érezhet a föld, amikor pálmagally lengetése helyett magunkból gerjesztett viharokkal ostorozzuk?
