Mindjárt az els? pillanatban sejthettem volna…
Vagy ha nem is sejtem, de legalább tudom!
Leginkább a recepciós hölgy hamis mosolyából, ahogy széles vigyorral bizonygatta, hogy a fejenkénti négyezer forintos belép?ért korlátlanul használható minden a csúszdaparkban.
– A naperny?k, nyugágyak is? – kérdeztem azzal az "úgyisavesédbelátok", hamisíthatatlan pillantásommal.
Nem jött zavarba:
– Mondom, MINDEN! – közölte magabiztosan és én már majdnem megnyugodva léptem be a földi Paradicsomba.
A hölgy egyetlen dolgot felejtett el közölni csupán: MINDEN, amit még nem foglaltak el a mindent ellep?, ezerszámra nyüzsg? turisták. Vagyis volt még néhány fekv?hely a füvön… igaz, a f? is benne volt az árban!
– Tizenkétezerért! – dühöngött a férjem.
– Ugyan drágám… – próbáltam felvidítani kissé. – Nézd a dolgok jó oldalát! Tisztára, mintha külföldön lennénk… mindössze tizenkétezerért!
És tényleg.
Körülöttünk csak úgy röpködött a sok "jesz" és "já", mert ritka jó felismer?képességem és zseniális nyelvérzékem miatt az angolt és a németet ezer közül is felismerném…
Ez hatott.
Hirtelen gyönyör?nek láttunk mindent: Bambik és kisnyuszik kergettek apró kék madárkákat a szök?kút felé, ahol szivárvány hátán tündérek gurultak le huncut kacagással… én mondom: Walt Disney rajzai véres horrorfilmnek t?ntek volna mellette.
Ennek örömére az én drágaságom elindult naperny?t keresni.
Mintegy negyedóra múlva meg is érkezett. Csurom víz volt és boldog; kezében pedig mint véreskard, ott volt a naperny?. (Az ingyen naperny?!)
– Fürödtél is? – kérdeztem, és bevallom volt némi duzzogás a hangomban, amiért nélkülünk kóstolt bele a nagy magyar – EU-s, vadkapitalista – örömökbe.
– Nem. – felelte. – Leizzadtam. Tudod, eltartott egy ideig, amíg megszereztem, de végül a miénk lett!
– Mit tettél hát, férfiállat? – gyanakodtam nem minden ok nélkül, mire kibökte: – Levakartam róla két japán turistát… ha láttad volna, hogy küzdöttek!
Elsápadtam… Hát így kell kezdenünk a napot? Mindjárt jönnek a szekuritis felvigyázók, hogy kicsi a rakást játsszanak az én garázda férjemmel a gyerekmedence partján.
– Ne aggódj! – vigasztalt. – A végén már csak fényképeztek. Azt hitték, valami valóságshow-ban szerepelnek… te, hogy ezek a kis ürgék milyen keskeny résen néznek ki! Szerintem nem is az övék volt ez a naperny?, egyszer?en csak nekimentek és rácsavarodtak…
Rosszalló pillantást vetettem rá, de azért megnyugodtam.
Erre a férjem arcát is elöntötte a "hurrá nyaralunk!" életérzés, majd a kiskorúval belevetették magukat a csúszdázás önfeledt örömeibe. ( Én nem, mert a kontaktlencsém, ugyebár… régebben próbáltam szemüvegben, de furcsán mutatott rajta a napszemüveg… úgy megbámultak!)
Szóval maradtam egyedül.
Kicsit bosszankodtam, mert az én drágám nem hozott a naperny?höz talpat, ami nélkül mint tudjuk, könnyen elfújja a szél, de ezt a problémát szerencsére egy huszárvágással elintéztem. Mellettem ugyanis nem sokkal heverészett egy magányos darab a füvön; higgyék el, szinte kiabált utánam, hogy hozzam el, mert valami galád, napimádó társaság egyszer?en otthagyta… szegény kis naperny? talp! Olyan magányos volt… mindjárt össze is barátkoztunk.
vatosan az ölembe vettem és teletettem vízzel. Majd beleállítottam a napeny?t és kérem, m?ködött! Még hogy a n?k ügyetlenek! Egy gondolat, egy elhatározás, és tessék! Káros napfény kizárva!
Csendes magambafordulás pillanatai következtek: el?vettem a szellemi magaslatokba bevezet? könyvemet és átadtam magam a spirituális megtisztulás magasztos pillanatainak, mígnem…
A következ? pillanatban úgy pofán nyomott a naperny?, hogy a másodperc törtrésze alatt hagyott lenyomatot az arcomban a becsapódó fémláb reklámfelirata. "ALGIDA" – hirdette a homlokom… teljesen ingyen.
Miel?tt ezügyben kapcsolatba léptem volna a reklámszakemberekkel, rohanni kezdtem a dezert?r naperny? után, amelyet mint kiderült, egy nagyobb széllökés tépett ki a tartójából, majd megnyugodva vettem tudomásul, hogy a park területén többen ?zik ezt a különös sportot, mint szeretnék…
"Abüdösrohadtanyádat" – hallottam hirtelen, pedig úgy szaladtam, hogy a menetszél kikezdte a vonásaimat. Egy pillanatra mégis felkiáltottam:
– Maguk is magyarok? – kérdeztem a mellettem szaladó pocakos úriembert, aki szintén a naperny?jét kergette.
Arcára kiült a hazafiasság érzése. – Magyarok… – lihegte elérzékenyülten és tovább suhant a Balaton irányába…
Ez a kis kaland elgondolkodtatott.
Hiába… az ember mindenhol talál honfitársakat.
Végre visszatértem a törölköz?inkhez a nyakon ragadott erny?vel. Egy pillanatra úgy láttam, mintha Rudolf Steiner sikítva röhögne rajtam a könyvem borítóján, de azt hiszem, csak a meleg miatt észleltem furcsaságokat… az biztos azonban, hogy a szemközti napágyon egy férfi vadul figyelgetett éltes felesége mell?l, aki uborkákkal a szemén relaxált. Kés?bb rájöttem, hogy nem uborka volt, csak szétfolyott a zöldes árnyalatú sminkje; dehát meleg volt aznap, az tény.
Szóval akadt egy rajongóm, és ez kissé zavarba hozott.
Leginkább a magas faktorszámú naptej felvitelénél figyelt er?sen, miközben gyengéden kenegettem a lábaimat. Ha mennyiségben kellene meghatároznom, mennyi nyálat csurgatott el abban a néhány percben, talán azt mondanám, mintegy nyolc kórházi, vese alakú ágytálnyit, azt hiszem… Ã?Å¡gy a tizediknél következett a dekoltázsom – juszt sem öregszem meg hamarabb egy bámulós miatt – amikor rájöttem, hogy valami oknál fogva csurom víz alattam a törölköz?m.
Lányos zavaromban felugrottam, mert hirtelen azt hittem, hogy a szomszéd bámészkodó nyáltermelése engem is elért, amikor rájöttem, hogy újdonsült barátom, az a szemét kis naperny? talp ereszt… a megvilágosodás fénye szinte kisz?kítette a hajamat: ezért nem kellett az senkinek!
A következ? percben úgy hajítottam el, hogy röptében kihányta magából a maradék vizet is, de nem érdekelt. Még mormoltam egy rövidke átkot nyúlfarknyi barátságunk sírfelirataként, majd örökre elfelejtettem.
Inkább próbáltam menteni a menthet?t: elázott táskám tartalmát a f?re borítottam, hogy miel?bb megszárítsa a nap. Igen ám, csakhogy elfelejtettem, hogy benne volt az almazöld váltóbugyim is – bocsánat az intim részletek miatt, de azt hiszem, ez a strandon kötelez? kellék – amit aztán az erny?höz hasonlóan felrepített egy hirtelen széllökés… éppen a szomszéd rajongóm mellkasára.
Azt sem tudtam, hová nézzek. Persze azonnal kihasználta a helyzetet, és kaján vigyorral megállt el?ttem, kezében az almazöld bugyimmal.
– Ez gondolom, az öné. – szólalt meg Szécsipálos, búgó hangon, tiszta magyarsággal, amin már meg sem lep?dtem, inkább próbáltam h?vös és elérhetetlen maradni. Szívesen lemondtam volna a parányi tangáról, de mellettem csak egy id?sebb matróna napozott, így nem foghattam rá a hirtelen felindulásból röpköd? alsónem? tulajdonjogát. Terjedelmét és korát tekintve, azt legfeljebb szemüvegtörl? kend?cskének használhatta volna.
Lehetetlen helyzetemb?l a váratlanul visszaérkez? családom mentett ki.
– My name is Tom. Tom-csi. – szólt a férjem, és megigazítva a csokornyakkend?jét egy forgórugással leterítette a galád csábítót.
Na jó, valójában csak kivette az elképedt fickó kezéb?l az almazöld ruhafoszlányt, és mindössze ennyit mondott:
– Köszönöm. Este éppen ezt akartam felvenni. – a pasas erre rémülten elmenekült.
Ezen vihogtam egy darabig, de csak amíg felhúzott szemöldökkel, családf?i szigorral kérd?re nem vont:
– Asszony! Mit keresett a bugyid egy hím kezében?
– Leszedte a mellér?l! – válaszoltam önérzetesen, mire gyermekünk ösztönös megérzéssel, a házasságunkat veszélyeztet? viharfelh?t félretolva azonnali ebédet követelt.
Az étteremben végre Magyarországon érezhettük magunkat: az étel kevés volt, drága és hideg, amely tulajdonságokat kizárólag csak az orosz kaviárnak nézem el. (Ez nem az volt!)
Szóval ettünk, majd egy közép-kelet európai ország GDP-jét otthagyva, kissé éhesen távoztunk.
Jó, tulajdonképpen nem panaszkodom, mert volt víz, napfény és leveg?, ami a magunkfajta mákvirágok fotoszintéziséhez éppen elég, és valójában remekül szórakoztunk.
Csak az zavart kissé, hogy a homlokomra nézve aznap mindenki t?lem kérte a fagyit…
