Szürke mosdatlan reggel néz be ma is az ablakon.
Könnyei csorognak végig a koszos üvegen,
csíkokat rajzolva siratja némacsendben,
magány – morzsolta napjai, hogyan olvadnak fel
a végtelen világtengerben.
Három nap és vége. A kor belehal a magányba.
Egyedül maradt, nincs többé barátja, sem családja.
– Akkor majd temetik, liliomos koszorúval fedett sírba.
Megfáradt lelke, nyughatik örök-álom-nyárba.
– Akkor majd tintapettyeket zokog az éj, angyalok
hárfája halkan gyászindulót zenél.
– Akkor majd hintalovak nyargalnak sebesen,
fakutyák ugatnak lelkesen, búgócsigák másznak a porban,
sorban. Szélforgó csattogva repül a magosban.
– Akkor majd, rohannak megveszett
bölömbikák, árkon-bokron át. Visít a harangtorony,
csikorog a göncöl-szekér kereke a kocsiúton.
– Akkor majd délibáb játszik f?szerepet, hintázik
aranyarcú gyereksereg. Lobog a szélben göndör
hajuk, nem tudják még â?? ?k nem â?? hová t?nt
a végtelen nyugalma, a városok tompa zaja. A
semmibe tartó betonút. Hová t?ntek el a kertek,
mez?k, erd?k, hegyek, patakok, és állóvizek.
– Mert akkor már nem lesz homok a tengerparton,
nem lesz kék ég a horizonton, nem lesz tegnapról
megmaradt madárlátta kenyér. Nem lesz többé
más, csak a semmi és a légüres tér¦
… ha meghal a kor.
