Ott vannak azok a pillanatok, mikor hiába vagy er?s, nem tudsz ellene küzdeni, s maga alá gy?r, bárhogyan is küzdesz ellene…
Mennyire gy?lölöm ezt az érzést. Nem jókedvemben teszem, meg kell tennem, nincs mentség, nincs kibúvó. Ezt nem lehet pótolni, helyettesíteni. Pavlovi reflex: már el?tte könnyezem. De ezek a könnyek gyorsan tovat?nnek. Ezek még nem az igazi könnyek, csak afféle ómenek, mik el?revetítik a rám váró iszonyatot.
Húzom, halogatom, de hiába. Nekilátok, végig kell csinálnom, ha beledöglök, akkor is. Megremegnek az orrcimpák, az ismer?s facsaró érzés most még csak lassan kúszik végig az idegpályákon, csalóka haladékot adva. De nem sokáig tart ez a nyugalom. Egyre jobban ég a szem, a s?r? pislogás sem odázhatja tovább az elkerülhetetlent. sszeszorítom ajkaim, hátha, de ez sem segít. Remegek, fátyol. Már csak homályosan látok, elnagyolt formák úsznak tova szemeim el?tt. Egyre jobban és jobban feszít az érzés, szemeim már könnyekben úsznak, de még mindig nem akarom megadni magamat az érzésnek.
De kevés vagyok ehhez. Egy dühös sóhaj kíséretében átszakad a gát és megállíthatatlanul zokogok. A könnyek marják arcom, sós ízzel töltenek meg, kegyelmet, könyörületet nem ismerve.
Utálok hagymát pucolni.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:14 :: Goór Szilárd
