Verő László : A megalkuvó 2

Nyomtatás

Szidi föltépte a borítékot, és miközben olvasta, szeme megtelt könnyel, majd zokogva dobta el a papírost.

– Mi áll benne – kérdezte Csoma rémülten, és a levélért hajolt.

’Fejér Szidónia… lakos részére

Folyó hó 16-án két napi hideg élelemmel vonuljon be a Városi Büntetésvégrehajtó Intézetbe. Önt – a távollétében lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy államellenes, klerikális tevékenységet folytatott – azonnal letöltendő nyolc év fegyházra ítélte a megyei bíróság.

Megállapítottuk, hogy 194*-ben, Gyergyószentmiklóson az örmény templomban szolgált. Ott a híveket a fönnálló szocialista rend ellen uszította, és a Ortodox Egyház ellenében lépett föl. Meghallgatására nem volt szükség, a belügyi szervek és a bíróság vizsgálata az ön ténykedését teljeskörűen föltárta.

Kelt Marosvásárhelyen, 195* novemer 9-én

Aláírás pecsét.’

Csoma átölelte a feleségét, és falfehéren a könnyező szemébe nézett:

– Ennek én vagyok az oka – suttogta elfojtott dühvel.

– Nem írtam meg nekik a tömjénező cikket. Megyek azonnal vissza Pop-hoz, és megmondom neki, hogy megírom.

– Nem! – szakadt ki az asszonyból.

– Akkor szemen köphetjük magunkat egy életre! Bevonulok a börtönbe, ki fogom bírni. Ez az egész őrület, nem tarthat sokáig.

– Nem bírod ki, megölnek benn – szorította az asszonyt Csoma. – Az életed többet ér, mint egy rohadt írás.

– Nem fogod megírni, mert akkor nem tudok többé a szemedbe nézni – felelte keményen Szidi. – Nem lehet az ilyesmit egy életen át hurcolni. Megyek, és kész. Nem vitatkozom!

Csoma keze lehanyatlott a felesége válláról, és tehetetlenül bámulta a cipője orrát.

Az asszony már két éve raboskodott, ez idő alatt Csoma kétszer látogathatta meg. Mindkét alkalommal december elsején, tíz percre. Szidi csontig soványodva, karikás szemekkel, de mosolyogva fogadta. Háta mögött két lépéssel gumibotos börtönőr állt készenlétben, látszott rajta, ha valami nem helyénvaló hangzik el, azonnal üt.

A laptól Csomát nem küldték el. Különböző gyárakba kellett járnia, termelési jelentéseket írni. A szerkesztőségben nem szólt hozzá senki. Bement a cikkekkel és megkapta a következő feladatot.

A harmadik december elseje közeledtével bejelentkezett Pop-hoz telefonon.

– Pop elvtárs? – rebegte a telefonba – Csoma István vagyok.

– Már vártam a hívását, körülbelül mostanra – hallotta a telefonból.

– Renben van, megírhatja a cikket az ünnepi számba – folytatta a százados, meg sem várva, hogy Csoma mit akar mondani.

– …és akkor? Kiengedik?

– Egyelőre biztosan nem, de talán ha az írásai megenyhítik az elvtársakat, egy amnesztiával, később, talán.

Csoma megírta a cikket. Miután megjelent, már nem csak a szerkesztőségben nem szóltak hozzá, de a barátai is elfordították a fejüket, ha meglátták az utcán. Még vagy három cikket írt Csoma, lelkendezve dicsérvén a nagy román vezetőt, és az állam fantasztikus eredményeit a munka frontján, meg a békeharcban.

ősszel megint fölhívta Pop-ot.

– Domnu Pop! Én megtettem a magamét.

– Igen, igen, az elvtársak látták. Akartam is hívni már. Maga mégis rendes ember, úgy látszik. A felesége viszont bűnös. Tudja mit? A börtönnel szemben, az emeleten van egy kiadó lakás. Igényelje ki, meglátom, mit tehetek. Onnan minden nap belát az asszonyhoz, mikor levegőztetik a rabokat.

– Köszönöm domnu Pop, és az amnesztia?

– Csak írjon szorgalmasan, majd meglátjuk, talán, egyszer – és letette a telefont.

Csoma odavánszorgott az íróasztalához, befőzött egy lapot rozzant írógépébe, és monoton kopácsolásba fogott:

’Újabb sikereket köszönhetünk a román nép nagy vezetőjének…’