Valami zörög valahol, s idehallik. Képtelen vagyok rájönni, mi az
. Habver? a pléhvödörben? cska lavór tánca téglapadlaton? Zöld dinnye dühe a láncos kutyára? Leginkább lyukas lábos gurigázására emlékeztet. Er?sen figyelek, tenyeremb?l tölcsért kerekítek félsiket fülemhez, hadd fogjak be finom árnyalatokat is a zajból, egyénieket, hangilag nyomravezet?ket.
Nagyon sokára döbbenek rá: csak egy rossz jellem hangoskodik, s még hozzá nem is a közelben. Nincsenek egyéni jegyei, nem felismerhet? ez a szürkeség — a bádoghang: az ? egyénisége. (Nem bádogdobról van szó: Günter Grassnak zeng? hangja volt a regényében.)
A pléhhang: a tehetségtelen ember kappanhangú hangoskodása. Nincs mondanivalója, csak karatyol. Bármi áron. Azt hiszi, mond valamit, holott csak háborítja a csendet.
A žbármi áron?: nem mesebeszéd. Ha másképp nem szólalhat meg, sárgát-zöldet hazudik. Fakanállal veri a dobot. Azért kiabál, mert nincs mit mondjon.
Persze, az ember azt hihetné, hogy a csendrendelet megóv bennünket az elviselhetetlent?l, s botfül?t nem vesznek fel szólistának az operaházba. Miként azt is, hogy egyetlen, magára adó muzsikus sem téveszti össze a pléhang szürke rikoltását a pacsirta hangjával.
Nem mindig igaz az, ami magától értet?d?.
Esetünkben ez azt jelenti, hogy a nyilvánvaló tehetséghiányra is itt-ott szükség van.
A tehetséges ember talán rátarti, igényei vannak, nem t?ri, hogy akárhogyan bánjanak-beszéljenek vele.
A tehetségtelen viszont, ha nem nagyon buta, fölismeri: ahol megt?rik, ott meg kell húznia magát. Kifelé nagyhangú, dölyfös, keményked? â?? másként viszont láb alatt marad.
Attól tartok, több a tehetségét föl nem fedez?, mint az áltehetség.
Csak némely félbolond járkál úgy fel s alá a szakmájában, mintha értené a csíziót. Miközben semmit sem ért, talán még magamagát sem. Saját semmirekell?ségét sem éri fel ésszel szegény.
