/Selma Lagerlöf regénye nyomán/
Az éjszaka csendjébe
órakattogás dübörög.
Pattog a sublót,
a szú, mint szorgos élmunkás teszi a dolgát.
Vaksötéten folyik kezemre a ragacsos id?,
megérint,
lehúzza a takarót, áll fölöttem.
Érzi félelmem.
Fényesen villan pengéje
kettéhasítva torkom,
s ahogy fuldoklom
száz magányba csorog vérem.
Nem issza be a föld,
hiába hörög, vonaglik testem,
nem ment meg senki.
Félelmem zsírosan szétken?dik homlokomon.
A végtelen tárul fel,
felé bámul szemem.
Templomtoronyban lélekharang kondul.
Elindul a menet,
fekete ló vontatja a rozzant szekeret.
A halál kocsisa nem néz fel,
csuklyája alatt arctalan fej.
Átadja ostorát, köpenyét,
egy évre átveszem szerepét.
Elindulok lassan, a szekér nyikorog zörög,
tisztem lett a múlandóság fölött…
