Változó fényben úsznak át
szemem el?tt halhatatlanságodnak
víztiszta emlékfoszlányai.
Emlékszem rád, ahogyan jöttél
azon az es? mosta hosszú betonúton.
A lámpák fényei köröket rajzoltak,
mint glóriát, fejed fölé.
Lehet, csak álmodtam, mégis
arcodon láttam nemsoká-halálod.
Fenn magasan sötét viharos szelek
nyikorgatták a rézkakast,
lenn rozsdás láncok csörögtek,
sírósan suttogott egy elfeledett régi
házban a huzat.
Még hallom lépteid, ahogy koppannak
a deszkapadlón.
Jössz át a szobákon, sötéten.
***
Halálodban most pihensz békében?
Vagy mélyen, abban a sz?k ládában
tested elporladva nyugszik? Nyugszik?
Vagy áramlatokon vágtatsz át
és nevemet kiáltva halálomat várod?
***
Érzem, egy napon
megragadod karom
és lelkemmel
a semmibe rohansz vakon.
Én pedig hagyom¦
/ez a versem megjelent a júliusi Ezredvégben/
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:42 :: Ecsedi Éva
