Itt megengedek magamnak egy nagyobb lélegzetű kitérőt; kettőnk, apa és fiú viszonyának alakulása, módosulása vonatkozásában. Méltánytalan ez a másik három marosvásárhelyi sorstárs-családdal szemben. De a kettőnk kapcsolatáról tudok a legtöbbet. Ami ennél is fontosabb: emlékezetem nagyjából híven őrzi a tényeket, a történéseket. Ám ezek lélektani, vagy inkább érzelmi motivációjáról sem akkoriban, sem mostanság nem igen gondolkoztam. Ez az írás kényszerít rá, hogy szembenézzek lágerbeli önmagammal.
Dörnhauban, az első hónapokban lényegében változatlanul zajlott Häftling életünk. Kegyetlenebb volt a munkahely; csökkenő kalória-értékű az élelmezés. Hangsúlyozottabbá lett a rabok soraiból kiszemelt vezetők, Kápók, Lager- és Blockältesterek, a Schonungslager kijelölt orvosainak , műhelyvezetőinek fokozatos elkülönülése, mondhatni, kasztosodása. A kasztosodás fogalmát nem véletlenül használom. Külsőségeiben, például a ruházatukról fel lehetett őket ismerni. Klein Muki csíkos raböltönyét első osztályú úri szabóval varratta. Széles kihajtóval, csont gombokkal. Finom ingei voltak. A rangját feltüntető karszalagja formatervezett volt, mintegy utalt hajdani foglalkozására, a kirakatrendező mivoltára. Haját gondosan ápolta. Magától értetődően, hajviseletét nem osztotta két részre az úgynevezett Leusestrasse, a tetvek útvonala. (Nullás géppel nyírták amúgy is rövidre vágott hajunkat homloktól tarkóig. Ha minden egyéb megkülönböztető jegytől megszabadította volna magát a szökést tervező rab, erről a csíkról felismerték volna őt. Vagy arra kényszerül, hogy kopaszra nyírja fejét – ami önmagában is fogoly státusára utalt. Abban az időben a bőrfejűségnek a maitól eltérő tartalma volt). A hierarchiában vezető szerepet betöltő többiek, vele egyivásúak, de mégiscsak alárendelt társai a ruházkodásban is egyértelművé tették azt.. Vasalt nadrágban jártak, rájuk szabott Häftling ruhában, de távolról sem olyan hivalkodón, mint ő. A már említett kaszthoz tartozók közül sokan szabad utat engedtek az agresszív, olykor a szadista hajlamaik kiélésének. Nem véletlenül, hiszen erre volt szeme a német parancsnokságnak, erre lettek kiválasztva.
Ezek a paraméterek, amelyek között kettőnk kapcsolata alakult.
Mint a élelmiszer pótlások beszerzésében sikeresebb partner, tandemünkben egyenjogúságra törekedtem. Növekedett súlyom a fontosabb döntések meghozatalában. Maradjunk meg abban a kommandóban, amelybe a véletlen szeszélye vezérelt (gyilkosan rossz munkahely volt, a Becker. De amelyet ismerünk, felmértük veszélyeit, megteremtettük kapcsolat rendszerünket?) Vagy kockáztassunk, igyekezzünk másik munkahelyre, vagyis kommandóba beférkőzni, annak minden bizonytalanságával? Jelentkezzünk orvosi vizsgálatra, vállalva esetleges kiűzetésünket a munkára alkalmasak paradicsomi második emeletéről? Vállalhatjuk-e betegségeink lábon kihordásának kockázatát? Életbe vágó kérdések, nem átvitt, hanem szó valódi értelemben azok. Próbálja valaki elgondolni: apám világéletében közösségi vezető, a városunk kereskedelmi társulatának alelnöke, iskolaszék elnöke, az erdélyi cionista mozgalom fő szervezője. Én tizenöt éves, alacsony, vézna kamasz, kortársaimhoz képest is éretlen – szóval korántsem volt olyan egyértelmű az egyenrangúság elfogadása.
Másrészt, a munkatelepen, Édesapámnak Stöhr mesternél kivívott emberközeli kapcsolata itt a semmibe foszlott. A Becker kommandóban a munkavezetők és rabszolgáik közötti érintkezés a bot, a korbács révén konkretizálódott. Apám (ott nevetségesnek tűnő) álláspontja, hogy a kijelölt munkát tisztességesen el kell végezni, valamint az én különlegesen fejlett érzékem, hogyan lehet minél többet lazsálni, a két magatartás egyforma elbírálásban részesült. Mindkettőnket ütöttek A Becker hajcsárjai nem foglalkoztak munkalélektannal.
A hajdani takácsműhely, utóbb Eule szőnyeggyár épületében berendezett táborban, késő délutánonként, esténként, vagy kéthetente a pihenőnapnak nyilvánított vasárnapokon ez a kapcsolatrendszer némileg másként alakult. A külső munkára alkalmasnak minősített Häftlingeket az egykori gyárépület felső emeletén, a harmadik szinten helyezték el. Az itt lévők fizikai kondíciója, hasonlóképp a morális tartása jobb volt, mint az alattunk lakó Schonungosoké (gyengélkedőké). 1944 őszéről, kora teléről beszélek, az időpontot, és a helyszínt hangsúlyoznom kell! Következésképp, amíg itt voltunk, Édesapám otthoni, mondhatnám civil életéből átmentett tekintélye még érvényesülhetett. Esténként, a pihenés, a megnyugvás óráiban. (Amikor még nem hatalmasodhatott el bennem a láger társadalmában valamelyes pozíciót kiharcoló kamasz ellenszenves, felsőbbrendűséget sugárzó magatartása. Most, írás közben is szégyenkezem, hogyan torzul az ember, ha némileg több ételhez jut, mint szomszédja. Látom magam, amint helyet, utat kiáltással, előre tartott kézzel utat török a priccsek közötti szűk folyosón, és a többiek tágulnak, tisztelettel félreállnak. Olyan fiatal jön itt, akinek a felsőbbségekkel van valami kapcsolata. Itt vallom be, muszáj bevallanom, hogy ez a kamasz, aki én voltam, egy ízben bokán rúgtam Édesapjámat. Akit rajongva szerettem, akiért ötször szöktem menetoszlopból, budiban rejtűzködtem, bokán felül érő emberi ürülékben vártam ki a felfedeztetés veszélyének elmúlását. A szégyenteljes rúgás története pedig a következő volt:
Amikor rövid néhány hétre a krumpli pucolókhoz csapatba kerültem, egyszerencsés délutánon a szokásos néhány szem főt burgonyánál jóval nagyobbat markoltam fel, azaz loptam. Organizáltam, a lágerzsargon szakkifejezésével. sszekötöttem nadrágom szárát a bokáimnál, és amennyi jófajta, nagyméretű sziléziai krumpli belefért, begyömöszöltem. Reszketve haladtam át az őrszem előtt. Ha észreveszi a tolvajlást, legkevesebb tíz botütés a jutalmam. Sikerült! Rohantam az emeletre, ügyesen elrejtettem a szalmazsák alá a zsákmányt. Megszámoltam. 37 darab volt. Kettőnknek egy hétre való kalória pótlék. Figyelmeztettem apámat, el ne mozduljon, amíg fel nem jövök. Nehogy ellopják az egészet. Egy óra múlva tértem vissza. Tíz szem burgonya maradt a nagy szerzésből. Édesapám úgy vélte, szét kell osztani priccs-szomszédjaink között. Ekkor rúgtam a bokájába. Nem nagyot. Nem úgy, hogy fájjon. Hanem a már bennem bujkáló fölényérzet jelzéseként. Soha többé nem ismétlődött. Soha egyikünk nem tette szóvá).
Holott éppen a hallatlanul fejlett közösségi érzéke kölcsönözte számára azt a megbecsülést, amiben őt a környező priccsek lakói megajándékozták. Különös volt az a világ. Még nem jutott el arra a szintre, amikor az éhségtől, betegségektől, megaláztatásoktól nyomorított Häftling már csak az ételre, az ütlegeléstől mentes nyugalomra, az alvásra tud gondolni. A krumpli osztás, egyike volt ama tényezőknek, amiért sokan tisztelték apámat. De másért is. Csak az érzékeltetés kedvéért jegyzem fel: hétvégi esténként a nagyváradi bőrgyógyász szakorvos Imreh Andor meg Édesapám összecsődítettek néhány fiatalt, hogy művelődjenek. Bandi bácsi operaáriákat énekelt, Apám Ady és Kiss József verseket mondott – olyan fiataloknak, akik ezt értették, de olyanoknak is, akik, máramarosiak lévén, éppen csak törték a magyar nyelvet. De jöttek, mert a kultúralizációt követően kaptak némi ételt, egy-két falat kenyeret, főtt krumplit, ami akadt. Ez ellen nem volt, nem lehetett kifogásom, hiszen magam is hasonlóképp szereztem a külön kaját. Például Gyöngyössi úrtól, aki néha távoli világokról mesélt – földrajz tanár volt civil életében. Schwartz úrtól, a budapesti gyógyszerésztől, aki hajdan személyes ismerőse volt Bartóknak. Kórust szervezett, a második emelet lakóiból. Még nem mutált a hangom, jó szoprán voltam. Bartók és Kodály műveivel ilyképpen a Schonung láger felső emeletén ismerkedtem meg. Karmesterünktől valamennyien kaptunk olykor tányér levest, egy-egy szelet kenyeret. Neki bizonyára Deutsch Blockältester adott direkt erre a célra kiosztható ételt. Deutsch úr jóindulatú, kivételesen rendes ember volt. Máig nem értem, miért tűrte meg őt ebben a pozícióban a szadista Lagerkapo, Schäffler úr. Deutsch úr egyébként sakkozott. Édesapámmal játszott vasárnap esténként játszott egy-két partit. Apám, a marosvásárhelyi Zsidó Klub egykori bajnoka, időnként döntetlenre mérkőzött vele, hagyta is magát megverni. A külön kajáért meg kellett alkudni. Időnként a kistermetű Ottó, a bécsi Burgtheater komikus színésze adott egy-egy marmeládéval, vegyes ízzel vastagon megkent szelet kenyeret. (Egyszer, egyetlen egyszer, magam is áldoztam a kultúra oltárán. Fél tányér leves ellenében rávettem a tőlünk harmadik priccsen lakó hegedűművészt, hogy játssza el a Beethoven hegedűverseny kadenciáját. Hangszeréhez úgy jutott, hogy Klein Muki Lagerältestert és társait szórakoztatta. Cigányzenével. Olykor a mulatozó német katonákat. Zenei életünk csúcspontjaként előadtuk a Weisses Rössl, a Fehér Lóhoz című operettet. Nem akármilyen teljesítmény volt ez. Előzetes tetvetlenítési akció nyomán a tábor őrzését biztosító katonák is, élükön a tábor-parancsnok Ober-Scharführer Muckéval felmerészkedtek a második emelet sarkában berendezett kis színpadhoz, helyet foglaltak a számukra előkészített padokon, megtekintették az előadást. – Két évvel később, amikor a túlélő Fehér-Lavan Sándor hegedűművész Marosvásárhelyen adott hangversenyt, az est befejezése után megkerestem az öltözőben. Felajánlottam egy egész tányér, lakásunkban elfogyasztható húslevest, hússal! A Kadenciáért. Előbb értetlenül bámult rám. Azután zokogott).
Dörnhaut minden visszaemlékező a száraz Krematóriumként emlegeti. Amiről itt írtam: ez a felső emelet Häftling társadalmára, annak is egy részére volt jellemző. 1944 őszi hónapjaiban. Következett a tél, a fizikai-szellemi romlás időszaka. Az optimistákban is megfogyatkozott a remény. Utolértek a jellegzetes láger betegségek. Édesapámat a flegmónia. A munkaképesek csoportjából áthelyezték a Schonungosok, gyengélkedőkhöz. Akár szimbolikusan is lehetett ezt értelmezni. A második emeleti, felső szintről, az átmeneti elsőre. Ott már nem volt operett, költészetnek szentelt fél órák, aki ott mozgásképes volt, a földre kifektetett hullákat kerülgette. Akik meg a földszinten hevertek, akiket megfertűzött a kiütéses tífuszt terjesztő tető, akiket a megállíthatatlan hasmenés ítélt halálra, azok már nem voltak járó-kelők?. Ki-ki a maga módján, dühöngve vagy beletörődve, várták az étel kiosztásának pillanatát, a mindig késlekedő, hordozható vécés kűblik érkezését. A szanitécet, aki a sebek gondozása helyett a fogsorukat vette szemügyre – van-e benne kitördelhető arany híd, korona…Ha volt még erejük, megszólították az ételosztókat, kötelezvényeket ajánlgattak, hogy egy-egy adag kenyérért -túléléssel számolva – átadják a szatmári, munkácsi… Főutcán lévő házukat, fizetnek majd tíz Napóleon aranyat. Naponta 30-40 holttestet cipeltek ki innét a hullakamrába.
