Jakob Stöhről egy apró gesztusa ürügyén is meg kell emlékeznem. A hegyoldalban, a szerszámok, cementzsákok tárolására két sopront ácsoltak össze. A csendesen szemerkélő, hideg sziléziai eső elől oda húzódtak a bennünket őrző katonák. Gyűlöltük ezt a csendes, monoton permetezést. A munkát nem szakították félbe. Boldogok voltunk amikor komolyra fordult az égszakadás. Percek alatt bokánkat mosta a szennyes áradat. Olyankor megengedték, hogy a lombos fák alá meneküljünk. Stöhr mester gumírozott, csuklyával ellátott köpenyébe bújt. Ha a felhőszakadás kitartónak bizonyult, ő is beállt a katonák mellé, a sopron alá. Helyet szorított, hogy néhányan bepréseljük magunkat mellé. Akik befértek. A gyermekek, az idősek, a kegyeltek. Ezekhez sorolt bennünket, apámat, engem is. Az idillt zavarta, hogy mi eszméletlenül büdöseket eregettünk. Megmérgeztük a levegőt. Akiben még derengett valami az otthoni illemből, igyekezett visszatartani magát. Rendszerint sikertelenül. Apám ilyenkor kilépett a tetőszerkezet alól, a szakadó esőbe, hogy ott pufogtasson. Engem is kiküldött. Két-háromszor. Azután belenyugodtunk. A többieké mellett az én kis szagászati hozzájárulásom eltörpült. (Minek köszönhettük az elviselhetetlen, fojtogató bélgázakat? Vadgesztenyével szaporították volna a kenyeret? Ezzel magyarázták a tudákosok, akik mindig mindenre kerestek és találtak magyarázatot). Stöhr mester néha ránk ripakodott, viselkedjünk tisztességesen. Aztán valami hihetetlen következett. Nem bennünket, büdöseket kergetett ki a szakadó esőbe. Fejére borította csuklyáját, és kilépett mellőlünk, Ott várta ki az égszakadás végét. Ez az egész olyan -nem német? volt.
Ama sziléziai nyár után jó negyed évszázaddal később jutottam el első ízben a Szövetségi Köztársaságba. Erdélyből emigrált szász barátaim segítségével adattam fel egy hirdetést, a Német Vöröskereszt folyóiratában. ĹľKeresem Jakob Stöhr urat, aki 1944-ben Dörnhau mellett, a Butzer-Holzmann Kommando munkáját irányította. Ki akarom fejezni a magam és társaim nevében hálánkat. Tartozunk ezzel neki, és rajta keresztül azoknak a
németeknek, akik nehéz időkben megőrizték emberi tartásukat?. A hirdetésre – ha
egyáltalában megjelent?- nem kaptam választ. Hasonló élményben a későbbiekben is volt még részem. November végén, december elején, amikor a Becker cégnél dolgoztunk. (Az Ober-Wüstegiersdorff főutcáján megismert német asszony történetére visszatérek). Az emberséges németek közül senkiről nem feledkeztem meg. Igaz, kevesebben voltak.
Lélektanhoz alig konyítok valamit. Nem analizálom cselekedeteim, vélekedéseim mélyebb, rejtett indítékait. Arra azonban kíváncsi vagyok, miféle mechanizmusok dolgoztak bennem, és működtek Apámban is, hogy az esztendeig tartó lágeréletemből ama két németre emlékezem a legtisztábban, akik segíteni akartak rajtunk, egyáltalában, emberszámba vettek. Az arcvonásaik máig tisztán állnak előttem. A szadista hóhérokra úgy általában emlékszem, arctalanok maradtak.
Szeptemberben vittek át Dörnhauba. Alig három kilométer Schotterwerkétől, de más világ, más hangulat. Ezeknek a napoknak emlékét az új munkatábor ismeretlen veszélyeivel, élhetőségi lehetőségeivel való ismerkedésem, küszködésem homályosította el. Nehéz napokat éltünk. Senkit nem ismertünk, nem tudtam, kitől kell félni, kihez lehet odadörgölőzni, tűrhető munkahelyért verekedni, felkutatni, kinél, miként koldulhatnék. Apám, mint korábban, itt is a munkahelyen akarta kivívni a megbecsülést. Ezúttal sikertelenül.
Ostobaság lenne, ha most arról számolnék be: a Schotterwerkében töltött első három hónap az adott viszonyok között feljogosított bizonyos optimizmusra. Az úgy volt felfoghatatlan és borzasztó, ahogyan azt már számtalan élménybeszámolóban megírták a túlélők. De lényeges leszögeznem: többségünkben élt a túlélésbe vetett remény, vagy pontosabban: elképzelhetőnek tartottuk, hogy rajtunk is, tehát fizikai-szellemi ellenálló képességünkön is múlik, megérjük-e a háború végét. Dörnhauba ősszel érkeztünk, a gyors kibontakozásba vetett reményeink apadtak. Mondhatni, ahogyan süllyedt a késő őszön a hőmérő higany szála, vele együtt az életerőnk.
A Becker cégnél, a hatalmas építőipari vállalat egyik munkatelepén dolgoztunk. Nos, ennél a cégnél bizonyára nem vették figyelembe, hogy egy életben hagyott, a gázkamra árnyékából kimentett rabszolga meglehetős pontos német kalkuláció szerint átlagosan hat hónapig kell dolgozzon. A Beckernél jóval gyorsabban szívták ki belőlünk az életerőt. Nem véletlen, hogy ebből a kommandóból csak kevesen érték meg a háború végét.
Közeli városka, Ober-Wüstegiersdorff főutcáján ástunk 2,20 méter mély árkot, valami csővezetéknek. Agyagos föld, hozzávetőleg egy méter mélységben feltört a talajvíz. Apám csákánnyal dolgozott, én jobbára bádogvederrel. Bokán felül érő vízben álltam, meregettem a vöröses színű sárlét. Magasba nyújtottam az árok szélén álló társamnak, az öntötte ki az utcára. Hajszoltak a mesterek, a faluhelyen szigorúbban viselkedő katonák is. Nógattak a társaim, ha akárcsak rövid időre megpihentem. Csak az ő rovásukra lazsálhattam. A lábuk alól kellett eltakarítanom a jéghideg vizet. Rohadt munka volt. Ráadásul a sziléziai hegyekben 1944-ben szokatlan gyorsasággal beköszöntött a tél. Az esőt felváltotta a hó. Az egy szál csíkos rabruha (amelyet téli öltözetként tartottak számon) nem védett a hidegtől. Loptuk az üres cementzsákokat, a fenekén három lukat téptünk, ujjatlan inggé alakítottuk. Ez volt a csíkos felöltő alá rejtett pulóverünk. Valamennyit melegített, azaz szigetelt, persze ennek ára volt. Esténként, amikor bevonultunk a láger kapuján, egy német őr botjával megpaskolta a hátunkat. Nem akart verni, de tudnia kellett, ki lopja az újra hasznosítható papírzsákokat. Akit elkaptak, huszonöt botütés volt fizetsége. Nekem szerencsém volt, no meg vigyáztam, soha ne kerüljek a sor szélére.
Iszonyúan fáztunk. Csapkodtuk a hátunkat, egymáshoz dőltünk, hogy melegedjünk…Az utca egyik emeletes házának ablakából kitartóan figyelt engem egy asszony. Még bólintott, mosolygott is – egyértelműen nekem szólt mindez. Másnap integetett, a frissen ásott gödör távolabbi pontjára mutatott – megértettem. Ott kell körül néznem. Egy kőrakás alatt ételre bukkantam. Papír zacskóba rejtve kenyér, szelet szalonna, hagyma. Kezemet szívemre helyeztem, jelbeszéddel köszöntem meg az ételt. /Napokig ettem, falatnyi szalonna darabkákra osztva. Féltem, ha egyből befalom, megbetegedem. Néhány nappal később zsákvászonba rejtett csomag várt a gödörben. Életmentő ajándék. Téli kabát. Használt, kopott, lötyögött rajtam, kétszer is belefértem volna. Nem sokáig örvendhettem. Az őrizetünkre kirendelt katona észrevette, dühösen kérdőre vont, honnét ez a számunkra tiltott civil ruhadarab? Leparancsolta rólam, magához rendelte az asszonyt, megfenyegette, hogy jelenteni fogja az esetet. Többé nem forduljon elő, stb. Az asszony sírt. Úgy hiszem, nem a félelmében.
Ober-Wüstegiesdorffnak ezt a szakaszát elhagytuk. Különös körülmények között még egy alkalommal találkoztam ezzel a német asszonnyal.
Május 9.-én történt. Hajnalban kimerészkedtem a lágerépület kapuján, láttam, nyitva állnak a bejárati kapu szögesdróttal átszőtt szárnyai. Az őrtorony üresen ásítozott. vatosan közeledtem (noha láttam: másod már áthaladtak alatta, kiléptek az útra). Megfeledkeztem Édesapámról, a kíváncsiság hajtott előre. Amíg beértem Ober-Wüstegiersdorffig, hétszer ettem. Hátrahagyott katonai gulyáságyú ládáiból emeltem ki konzerveket, kéregettem, ma már nem is emlékszem, honnét szereztem az ételeket, csak a számra, a hétszeri mohó zabálásra. A főutcán, azaz az országúton valami eszméletlen nyüzsgés. Ló vontatta szekereken jöttek az oroszok, néha egy katonai autó, páncélos jármű, velük, mellettük német katonák, öv és fegyver nélkül, ugyanabba az irányba. Nyugatnak tartottak. Az oroszok, akik csak távolabb találkoztak az amerikai csapatokkal, a németek, akik siettek amerikai fogságba esni, mert az bizonyára jobb lesz a szovjetekénél. Kábultan néztem a forgatagot. Fájt a gyomrom. Akkor eszembe jutott a német asszony. Megkerestem a lakást, bekopogtattam az emeleti bejáraton. Beengedett. Meg akartam köszönni a jóságát. Ő sírt és az asztalhoz ültetett. Enni már nem tudtam, csak vizet ittam, egymás után több pohárral. Az asszony sírt él mesélte, a férje meghalt, elesett a keleti fronton, a fiát is behívták, alig idősebb nálam, semmi híre róla. Azért tette ki a kabátot, ha már a fiának nem adhatta, legalább egy másik gyermeket melegítsen.
Nem tudom, miket mondhattam, bizonyára nem vigasztaltam, hogy a német katona is ember. De azt elmondtam, hogy mennyire hálás vagyok a segítő készségéért. Ágy telt az idő, amikor csoszogó lépteket hallottunk, bátortalan kopogtatást. Az ajtóban apám állt. Megijedt, amikor észrevette, hogy elhagytam a tábor területét. Remélte, visszatérek, de később már elindult, megkeresni. Döbbenten nézte a pokoli forgatagot, persze felmérte, hogy abban nem fog megtalálni. De ha már itt volt, ő is meg akarta köszönni annak a német asszonynak, hogy étellel segítette a fiát. Ágy talált rám. Azaz így találkoztunk, hogy mindkettőnket a szabadulás, a béke első óráiban nem a bosszúvágy, hanem a keveseket megillető hála vezérelt ebbe a lakásba. Aznap láttam szabadult rabokat, akik karjuknál fogva vittek egy házhoz géppisztolyos szovjet katonát. Fegyverropogást hallottam. Nem ítélkeztem, mindenki úgy élte meg a szabadulást, ahogyan a benne működő ösztönök diktálták. Mi úgy, ahogyan ezt leírtam.
