Látod, fehér virága volt mind!
Előbb a földhöz közelebb,
tovább,
a felhőkbe nyúló ágakon
ötszirmú, apró csillagokból
emelt tükröt az égnek.
/Mosolygott, amikor látta./
Lassan vetkőzött.
Előbb csak éjjel.
S egy reggel engedett a Napnak.
Nőni kezdett és repülni vágyott.
Bár egyre jobban húzta már a föld,
néha lejöttek hozzá a csillagok.
Vagyok – gondolta.
S még félálomban utolsót zuhant.
Föld.
A fa erős.
Nyújtózik.
Hajnalra nem fáj már a nincs.
Hajnalra elcsitul a szél.
És áll,
és él.
