Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni…
Hamvas Béla
Feküdt a kormos pernyében, mellette dögök bűzlöttek, az égett hús szaga mindent betöltött.
Már nem volt szomjas, szájában nem érezte a szomjúhozás víz utáni sóvárgását.
Nem volt éhes, nem érezte gyomrában a sürgetést, menni, keresni, enni.
Éhsége elhamvadt. Szaglása nem működött. Hallása beszűkült, nem volt miért hallgatózni, fülelni, csak saját vére dübörgését érzékelte hallójárataiban.
Látása kihunyt, elhomályosodtak a szemei, nem tudott figyelni árnyakra, fényekre. A külvilágból szagok, hangok, színek nem jutottak be a testébe.
Fájdalma és félelme túl volt azon a határon, hogy érezni tudja. Már nem félt, nem nyüszített. Értelmét vesztette a fájás és a rettegés.
A talpát nyalogatta. Saját vérének íze ömlött szét kiszáradt szájában. Pislákoló életösztönétől serkentve, bágyadtan, kábán tisztogatta sebeit. Mögötte parázsló üszkök ropogtak, sisteregtek, világoltak az alkonyatban, a megégett erdő fái sikongva jajongtak. Előtte víz folyt, az élet vize ragyogott a meredély alján, a sűrű, fekete, szél hajtotta füstgomoly alatt, a folyómederben megcsillant a remény kékje.
A haldokló nem hallotta a reccsenést, nem hallotta a robajt, nem látta a közeledő ágak vérvörös izzását. A kidőlt fa zsarátnoka a törzsére csapódott. A sebesült egész testében megvonaglott, utolsó, morzsányi életerejével megfeszült, áthömbölödött a másik oldalára, gurult, az agyagos meredélyen, csúszott, gördült lefelé a patakparton. A vízben visszanyerte rémületét, nyelte a vizet, vergődött, elgyötört tüdeje levegőért sipított. Végtagjaival kapálódzott a sodrásban. Teste a parthoz ért a túloldalon, oda vetette a víz ereje. Kimászott, elterült a sárban. Vérének csillapodó dübörgése mellett hamarosan meghallotta a fák levelének suhogását, a kövekhez csobbanó víz muzsikáját, kitisztult szemét felnyitotta, látta már a szél hajtotta füstben a faágakat, a bokrokat, a kék eget. Testén végig nyargalt a fájdalom, bensőjében újra iramodott a félelem. Az iszamos sárban bevackolta magát, a biztonság zsibbadásában fájdalma is csendesült, szuszogva, nyugodva, elszenderült.
