Az őrnagy 1981 óta „foglalkozott” Imrével. Havonta elbeszélgetett vele. A kívülálló a diskurzusuk alapján, közeli, jó ismerősöknek gondolhatta volna őket.
Persze ez a látszat Ardelean őrnagyot nem akadályozta meg abban, hogy letiltassa Imre útlevelét, kirúgassa feleségét a tanári állásából — majd pár hónapig börtönbe is hurcoltassa — és elintézze, hogy Imre két lányát ne vegyék föl az egyetemre.
Imre összeszorított fogakkal, mosolyogva hallgatta embere bölcs tanácsait: ne írjon olyan kétértelmű dolgokat a lapba, mert esetleg nem nézik jó szemmel az elvtársak, meg a nemzeti ünnepre jó lenne, ha kanyarítana valami megfelelő költeményt az Elvtárs nagyságáról. Imre csak bólogatott, és hazamenet fejben írt is — ha nem is az Elvtársról.
1986-ban igen rangos irodalmi díjat kapott, mely nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Szinte az összes mértékadó európai médium beszámolt az eseményről. A díj átvételére Imrét persze nem engedték ki Franciaországba.
Az őrnagy a kitüntetést követő beszélgetésen cinikusan jegyezte meg:
— Látja, ha nem ilyen csökönyös, még mindég Párizsban flangálhatna.
— Ha én nem lennék ilyen csökönyös, akkor nem lett volna miért odamennem — válaszolta.
— Élete végéig itt fog penészedni, nem lesz aki olvassa, még az unokáinak is megkeseríti az életét — vörösödött egyre jobban Ardelean.
— Én magunkért nem aggódom, de mi lesz magával — kérdezte higgadtan Imre.
— Takarodjék! — sziszegte a tiszt nyakkendőjét letépve magáról.
Imrét és családját az ordó odaítélése után nem vegzálták tovább. Nem merték, mert a külföldi sajtó odafigyelt rá. Időnként nyilatkozott magyar és német lapokba, nagyon törvényt tisztelően, de nem rejtve véka alá a véleményét. A telefonját persze lehallgatták, de ezt mindenki tudta. A lakásban állandóan szólt a rádió, mert persze oda lehallgatókat szereltek, mikor „elromlott” a telefonja. A mikrofon ott volt a konnektorban, mint később kiderült.
Az őrnagy egyre barátságtalanabb hangon fenyegette Imrét, aki a nyugalmával megőrjítette a rendőrt, mivel megkötötték a kezét az elvtársak.
’89 karácsonyán Imréék háza előtt is lövöldöztek. Ardeleánék két kapuval arrébb laktak. Márta — Imre felesége — a lövöldözés közepette összeszedte a házban lévő kevés lisztet, a féltve őrzött egy csomag száraz élesztőt, és serényen tésztát dagasztott. Imre ingerülten mordulta a feleségére:
— Nincs most jobb dolgod? Vendégeket vársz? Kinek sütsz?
— Vendéget nem várok, de kalácsot sütök — és betolta a tepsit a kicsi kőttessel az öreg sütőbe.
— Ki az isten haragjának? Nekem épp kalácsot enni van kedvem!
— Nem is neked, de te fogod elvinni valakinek.
— Én? Arra kíváncsi leszek. Akár abba is hagyhatod!
— De elviszed. Karácsony van. Annak viszed, akit anya szült, és most nagyon egyedül van: Ardeleánnak.
Imre öltözködni kezdett…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:36 :: Verő László
