Verő László : Cafe Héttorony

Nyomtatás

(meghallgatom)

Somorjai nyolc óra tájt vette a kalapját, botját, és fütyörészve – megrögzött szokásának megfelelően – ballagott a kávéháza felé. Útközben – a sarki virágáruslánytól vett egy szál fehér szegfőt, melyet komótosan a gomblyukába tűzött. A villamos csilingelése fölidézte az aznap hallott kuplét, s bosszantotta, hogy nem emlékszik a második strófára.

A Luxus kávéház előtt, még eszébe jutott, hogy nincs nála cigaretta, ennek okán átment a szemközti trafikba – erős dohányos lévén.

– Kisztihand nagysám! Doboz leventét kérek.

– Jó száraz, szerkesztő úr, váljék egészségére.

Mint te vagy lelkem – gondolta magában Somorjai.

A kávéházban még üres asztalok sorjáztak, de az ő asztaltársaságából már ketten is képviseltették magukat a galérián. Éppen valami verset boncolgattak hevesen, amit Agócs írt tegnap, de összetépte a kéziratot.

– ’szolgája az uraknak – biccentett feléjük Somorjai, leülvén megszokott helyére.

– No maga beállt bonvivánnak? Mitől virágzott ki a gomblika?

– Befejeztem egy novellettemet az éjszaka, remélem még a héten hozza a Budai Hírlap.

– Nocsak – szól Kenéz – nem is tudtam, hogy már végigvette az ABC-t. No miről írt?

– Egy képzeletbeli társaságról, akik nem ismerik egymást, csak leveleznek, meg kéziratokat küldenek egymásnak. Darab idő múlva, jobban ismerik egymást, mint a szerkesztőségben egymás mellet ülő skriblerek.

– No, szép lehet – veté közbe Agócs – nem is beszélnek csak leveleznek? Akkor irkálhatnak össze-vissza mindenfélét. De hogyan ismerhetnék egymást? Kétlem.

– A papír megbír mindent, sokkal őszintébbek egymáshoz – magyarázza Somorjai.

– Olyan dolgokról írnak, amit talán legjobb barátjuknak sem mesélnének el. Az emberekben nagyfokú exhibicionizmus lakozik. E késztetésüket ebben a formában tökéletesen kiélhetik. Mellesleg mi itt lopjuk a napot, vagy tizenöt éve, és ismerjük egymást? Egy frászt!

– El tudják képzelni, hogy személyes kapcsolat nélkül, lehet jóíző disputát folytatni? – kérdé Kenéz.

– A remekművemben épp ezt föstöm le. Mi itt nap mint nap unjuk egymás képét. Már akkor tudjuk, mit akar a mondani a másik, mikor az még ki sem nyitotta száját. Ezek meg csak akkor írnak, ha van mondani-, vagy írnivalójuk. Nincs kényszer, nincs fölös smúzolás. Ez a jövő, meglássák.

– No nem szeretnék a maga jövőjében élni – fordul el Agócs az arra kacsázó pincérhez, még egy kapucínert rendelvén.

– A kávéházaknak pedig meg vannak számlálva a napjai. Nézzen körül. Csak a megszokás hozza ide a népeket, kiül az unalom a képükre. Mindenki rohan napközben, ez a córesz tönkretesz mindannyiunkat. Bélyegre még futja egy darabig, mi is így fogunk diskurálni, ha még lesz miről.

Agócs hirtelen mozdulattal leverte a hamutartót az asztalról. Ettől fölriadt, és sebesen beverte a klavírba a sorokat, majd kattintott nehányat, és várta az olvasókat.