Verő László : Szilveszter

Nyomtatás

18** szeptember 20-án Karakas Vendel személyesen nyitotta ki az Andrássy úti — még mészszagú — bérpalota kapuját. Két stráfkocsi is várakozott már a hely színén, az első lakó — báró Földessy pazar bútoraival. Az első emeleti nyolcszobás lakosztály bérlője leereszkedően üdvözölte két ujjával a háziurat, miután kiszállt a szintén ott várakozó gumirádlerből.

— Nem is rossz, nem is rossz! — dicsérte a leendő lakó Karakast.

— Méltóságos uram, biztosíthatom, hogy meg lesz elégedve mindennel, fáradjon csak be bátran körülnézni. Lotz mester is befejezte a lépcsőház pingálását, az valami fönséges!

— Remélem minden rendben lesz — lépett a házba a méltóságos.

A századfordulót a Földessy család óriási fogadással ünnepelte. Az összes termeikben a vendégek fogadására rendezkedtek be. Katinka asszony — a ház úrnője — már hónapokkal szilveszter előtt mással sem foglalkozott, mint a vendégek listájának összeállításával, a menüvel (Wampeticstól rendelte a büfét), a zenekarral (Hubayt rávette, hogy játsszon el néhány darabot). Minden készen állt a hatvan vendég fogadására. Nyolckor megjelentek az első fogatok a ház előtt, és a libériás inasok hajlongva vezették föl a város nobilitásait a lakosztályba. Karakas az izgalomtól pirosló orcával dörzsölte kezeit az elhúzott függönye mögül.

A ház hátulsó traktusában, a szoba-konyhás lakásokban (WC a körgang végén, a cselédlépcső mellett) is készülődtek a vidám éjszakára. Ezekben bolti segédek, pincérek, iparosemberek laktak családjaikkal. A csikorgó decemberi hideg ellenére, a lakásokban mindenhol barátságos meleget árasztottak a máskor éhkoppon tartott vaskályhák. A ház lakói büszkék voltak, hogy ilyen elegáns helyen élhetnek, és könyörögtek az Úrhoz, legyen munkájuk a nem kevés házbér kifizetésére. Persze tudomásul vették a haziúr parancsát, hogy amíg a báró úr vendégei érkeznek, majd amikor távoznak, az orrukat se dugják ki lakásaikból.

Tíz óra felé a hangulat meglehetős volt már a lakosztályban. Többen táncoltak, az urak egy része a kényelmes bőrfotelokban politizált, az asszonyok likőröket iszogatva beszélték meg a hamarosan induló báli szezon várható eseményeit.

Az emeleti gangon — a hideggel mit sem törődve — a bérlők izgalommal tárgyaltak arról, vajon milyen lehet a báró úr fogadása.

— Fogadjuk, hogy én bemegyek hozzájuk, és majd elmesélem az ott történteket — húzta ki magát Szarka Béla, a Japán kávéház pincnöke.

— Ugyan, ne marháskodjon — nevették ki többen.

— Tíz koronában fogadok mindenkivel — ütötte a vasat Szarka.

Vagy hatan fogadtak vele. Szarkáné rémülten próbálta lebeszélni urát az őrültségről, bár tudta, hogy ha az egyszer valamit elhatározott, azt végig is viszi.

Szarka fölvette szolgálati frakkját, kifényesítette lúdtalpbetétes fekete cipőjét, és leóvatoskodott a báróék ajtaja elé. Úgy tett, mintha a Lotz freskókat nézegetni lépett volna csak ki, rámosolygott a lépcsőházban trécselő cselédekre, és besétált a nagyszalonba. Senki sem figyelt föl rá. Hanyag mozdulattal intette magához az egyik inast a pezsgővel, és pohárral a kezében lépett oda egy alaposan kidekorált tábornokhoz.

— Itt a huszadik század tábornokom, mi lesz a sereggel? Ebben a században nem lesz több háború.

— No no, kedves öcsém! Nem eszik olyan forrón a kását. A seregre mindég lesz szükség. Mi lenne az álmodozó leánykákkal, ha nem lennének többé katonatisztek? — kacagott harsányan saját bemondásán az agg hadfi.

— Hanem öcsém, nincs kedved egy kis pikét játszani, még ebben az évszázadban?

— Állok rendelkezésedre kegyelmes uram! — bokázott Szarka.

— Hogy is szólíthatlak téged, édes fiam?

— Béla a becsületes nevem, mint ama nevezetes negyediknek.

— Na, te negyedik Béla, akkor ne lopjuk a napot.

Leültek a szomszédos szobába, ahol a minden készen állt a gondos háziasszonynak köszönhetően a blattoláshoz. A harmadik parti után még két addig csellengő vendég is csatlakozott hozzájuk. Az egyik egy városszerte ismert aranyifjú, a másik pedig a Központi Bank igazgatója.

A mi Bélánk fél óra alatt kétezer koronát nyert — a kávéházi tanszéken elsajátított sipistai tálentumának köszönhetően. A többieknek ez aprópénz volt, de Bélának egy éves keresete.

— Mi lenne, ha nem gyerekjátékkal múlatnánk az időt — kérdé a bankigazgató — a bakkara mégis más. Nos urak?

— Már én is javallani akartam — mondá a tábornok — itt ez a Béla fiú, akinek ma igen nagy malaca van, talán a bakkban reánk is mosolyog Fortuna.

— Én is remélem — sápadt el Béla, tudván itt már nem babra megy a játék.

Zsetonokat hozattak, mindenkinek tízezer korona értékben, amit persze fölírtak. Béla először óvatosan tett, de „szakértelme” folytán itt is nyerésben volt. A többiek rövid idő múlva újabb zsetonokat írattak maguknak. Éjfélre Béla előtt ötvenhatezer korona állt zsetonban.

— No, erre az évszázadra eleget vesztettünk — álltak föl az urak.

— Hová is küldhetjük a nyereményedet?

Béla elvörösödött, leizzadt a kérdésre.

— Izé, én is ebben a házban lakom, küldjétek csak ide.

— Á, akkor a báróval szomszédok vagytok. Nem is mondtad kérlek — ujjongott a bankár.

— Megyek és gratulálok, milyen stramm egy szomszédja van — és elindult Földessy felé, akinek lelkendezve mutatta a szerencsés szomszédot. Földessy kényszeredetten mosolygott, majd odaintette az egyik inast.

Béla hátrálva kisompolygott a szalonból. Visszament a gangra, és bekopogott a szomszédokhoz, akikkel fogadott.

— Láttuk, hogy bement, ne is mondja. Hogyan csinálta? — kérdezték.

— Föllépés kérdése az egész, semmiség.

Behajtotta a tíz koronákat, és hazament. Koccintott a feleségével, aki kezét tördelte már. Odaadta a hatvan koronát. Végiggondolta, hogy előbb-utóbb a báró fölismeri, és akkor vége.

— Egy pillanat szívem, mindjárt jövök — szólt oda a feleségének, majd kiment a lakásból. A cselédlépcsőn fölballagott a negyedik emeletre, szívott egyet a cigarettájából, és leugrott a korláton keresztül.