Arany Ágnes : žAZ ASSZONY VERVE J?¦

Nyomtatás

Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

â?¢ És a többnej?ség? Hogy lehet harmonikus családi életet élni több feleséggel? â?¢ teszi fel a kérdést a göndör-sz?ke egyetemista Los Angelesb?l. Csontos könyöke belefúródik az el?z? ülés plüss támlájába, s az ugyanúgy apró ráncokba szalad, mint a homloka.
A huszonhét körüli csinos idegenvezet?n? felkapja a fejét; hirtelen kiszélesedett mosolya elárulja: žmár vártam…?, majd elkomolyodva tárgyilagos hangon magyarázza:
â?¢ A többnej?ség évezredes hagyomány nálunk, mindig a ranggal, a gazdagsággal függött össze. A fáraók természetesen annyi feleséget tartottak, amennyit akartak, gyakran még családon belül is házasodtak.
â?¢ Féltestvéreikkel?
â?¢ Nem csak. II. Ramszesz például feleségül vett hármat is a saját lányai közül.
Samia mellett egy hölgy összecsapja a kezét.
â?¢ Ezt nevezem! Az atyai szeretet netovábbja! â?¢ tör ki a mellettem ül?b?l.
Az idegenvezet?n? rövid pillantást vet felénk, azután folytatja:
â?¢ Ami a mai helyzetet illeti: a Korán négy feleséget engedélyez.
â?¢ Nem rossz! â?¢ ragyog fel egy fonnyadt hatvanas â?¢ négy n?! Egyszerre!
â?¢ Na igen, de mindenkinek egyformán kell mindenb?l részesednie: négy n?, az négy új ruha, négy pár új cip?, négy arany gy?r?¦ Négy!
â?¢ Akkor elmarad az žEgyetlenem? becenév â?¢ jegyzi meg félhangon a mögöttem ül?.
â?¢ Hogy él együtt az ilyen népes család? ââ?â?¬ ragaszkodik a sz?ke fiatalember el?bbi kérdéséhez. â?¢ Hogy jönnek ki a feleségek egymással? Kijönnek-e egyáltalán?
â?¢ Hát, ez esetenként különböz?.
â?¢ Nyilván.
â?¢ Ha, mondjuk a feleség megbetegszik, nem képes ellátni a háztartást, nem tudja teljesíteni a kötelességét, akkor valakire tényleg szükség van, hogy kisegítsen.
â?¢ Jó, de ez rendhagyó eset, én arra vagyok kíváncsi, hogy több feleség esetén mik a jellemz? vonások a család életében, mert csak kell általános vonásoknak lenni â?¢ firtatja tovább a fiatalember.
â?¢ Igen, vannak általános vonások.
â?¢ Például?
â?¢ Hát¦általában¦ két feleség kétfelé húz â?¢ mondja Samia, s alig láthatóan megrándul a szája széle. Egy darabig babrálja a mikrofont, majd dacosan felveti a fejét és belepirul, amint kimondja: â?¢ A két feleség rendszerint ki nem állhatja egymást. Vetélytársak. El lehet talán kívánni t?lük, hogy szeressék egymást? â?¢ néz ránk az önérzett?l tágra nyílt szemekkel, s valamennyien megértjük, hogy most nem az idegenvezet?, hanem Samia, az egyiptomi n? beszél.
â?¢ Mit csinál ilyenkor a férj? â?¢ érkezik a kérdés a busz végéb?l.
â?¢ Ki mit. Ha teheti, újabb feleséget hoz a házhoz.
â?¢ Na persze, mert még mindig a boldogságot kajtatja â?¢ jegyzi meg epésen a mellettem ül?, kezét a szája elé tartva.
â?¢ És az megoldás? â?¢ hangzik jobbról.
â?¢ Dehogy! â?¢ rázza a fejét Samia.
â?¢ Miért?
â?¢ Az igaz, hogy az els? két feleség egyb?l kibékül, de aztán közösen gy?lölik a harmadikat.
â?¢ Nem hangzik biztatóan â?¢ vélekedik az egyetemista; fürtjeibe markolva vakarni kezdi a feje búbját.
â?¢ Na és akkor mit csinál a boldogtalan férj? â?¢ nyújtja el?re a nyakát a második sorból egy csupa-csont férfi, s a várakozással teli csendben minden tekintet Samiára szegez?dik.
â?¢ Négyig mehet a játszma â?¢ mutatja fel a nyomaték kedvéért négy szétterpesztett ujját. â?¢ Ha megjön a negyedik feleség, az el?z? három összefog. Ellene.
â?¢ És akkor?
â?¢ El tudják képzelni.
â?¢ És ha a négy feleség teljes egyetértésben a férj ellen fog össze?
â?¢ Hú, ez egyre jobb! â?¢ csap a tenyerébe a diáklány.
â?¢ Mi történik ebben az esetben? â?¢ húzza fel a szemöldökét az egyetemista .
â?¢ Nincs semmi megoldás? â?¢ érdekl?dik Taylor úr Miamiból.
â?¢ A boldogtalan férj számára már semmi kiút? â?¢ szól magasan sipítóvá változtatva a hangját egy kövér fiatalember.
â?¢ Hát… â?¢ habozik Samia â?¢ van, csak általában várni kell rá. Nálunk ketté van osztva a temet?: az egyik felében a n?k, a másikban a férfiak nyugszanak.
â?¢ Ha-ah! â?¢ hallat gurgulázó hangokat a mellettem ül?. A busz egyre hangosabb: felkiáltások hasítanak a leveg?be, középen vita kerekedik, valaki teljes torokból hahotázik. Samia most a sz?ke fiatalembernek magyaráz élénk mozdulatokkal kísérve szavait. žVajon megmondaná a véleményét akkor is, ha mindig itt élt volna?? â?¢ hunyorgok rá. žCsakhogy az apja konzulátuson dolgozott, és Samia többet élt Amerikában, mint Egyiptomban. A férjét is ott ismerte meg az egyetemen.?
â?¢ Ez a hazánk, ide tartozunk, de a nyugati szokásokat követjük, a házaséletünkben is¦ értik â?¢ jegyezte meg tegnap, amint a Kairóból kivezet? úton belekeveredtünk az egész nap tartó csúcsforgalomba. Elgondolkozva nézett ki abba a másik világba, amelybe beleszületett, s amely a busz ablakain túl zajlott. Agyonpakolt szekerek, tülköl? kocsik, tevék, elegáns limuzinok és utasokkal még az ütköz?n is agyonzsúfolt autóbuszok társaságában vesztegeltünk a napfényben, míg köröttünk zavartalanul kavargott a finom porrá ?rl?dött sivatagi homok.
â?¢ Mióta van idehaza? â?¢ érdekl?dtem.
â?¢ Egy éve jöttünk vissza.
â?¢ Nagy változás lehetett.
â?¢ Ajaj! â?¢ ingatta a fejét, és arca közepén pici gödröt formált a nevetéssé szélesedett mosoly. Néztem a gödröcskét, és eszembe jutott egy ház, amelyet köröskörül befutott a repkény, úgy, hogy már a levelek határozták meg a színét. žA környezet, a szokások¦ Meddig fog mosolyogni Samia?? â?¢ kérdeztem magamtól. Most figyelem, amint élénken társalog a sz?kefürtössel, és bizonytalan érzésem támad. Amikor a zaj alábbhagy, újabb kérdés szegez?dik Samiának:
â?¢ Na és a n?k nem tehetnek semmit sem? Tétlenül t?rik a sorsukat?
â?¢ Nincs semmi joguk? â?¢ toldja meg a kérdést egy basszus hang az ablak mell?l.
â?¢ Hát… joguk az nincs sok, de eszük az van â?¢ árulja el Samia, és beszédesen csillognak fekete szemei. â?¢ Ha sok a gyerek, nagy az anyagi teher, nem telik újabb feleségre. Mit gondolnak, miért szülnek annyit a n?k?
â?¢ Aha! Van benne ráció!
â?¢ Szóval inkább túlnépesednek a saját családjukon belül.
â?¢ Egyetértek! Én sem hagynám, hogy más n?re költsön a férjem!
â?¢ Egy biztos: nem cserélek vallást! â?¢ jelenti ki egy diáklány.
â?¢ Azért mindennek két oldala van â?¢ szólal meg elgondolkozva a mögöttem ül? negyvenes hölgy. â?¢ Emlékszem egy jordán évfolyamtársamra, aki felháborodott a mi férfijaink viselkedésén. Azt kérdezte: más feleségét elcsábítani, vagy egy lányt teherbe ejteni és otthagyni talán becsületesebb, mint feleségül venni és eltartani? Azt mesélte, hogy a muzulmán országokban nincsenek törvénytelen gyerekek, nincs abortusz. Alaposan lenézett bennünket, álszenteknek tartott, mert látta, hányan csalják meg a feleségüket, meg miket csinálnak.
â?¢ Na azért nem minden férfi h?tlen! â?¢ védekezik a szemüveges történész a hátulsó sorból.
â?¢ Na, nem is minden n? t?rné! â?¢ hirdeti fennhangon Webberné Texasból, és a férjére szegzi szúrós tekintetét. Az zavartan felnéz az útikalauzból, hogy nagy buzgalommal ismét belevesse magát. Webberné hangja pedig a buszt telezengve rekedtebb, durvább, mint máskor. Férfias vonásait szemügyre véve azon t?n?döm, mi késztethet egy embert arra, hogy ilyen társsal kösse össze az életét. Webbernébe mintha csak úrhatnámság szorult volna: a piramisoknál alaposan megvárakoztatta a csoportot és még ? méltatlankodott. A férje valamit motyogott akkor, hogy jobb belátásra bírja, mire ? válaszul a nyilvánosság el?tt rárikácsolt, kikérve magának az oktatgatást. Webber úr mondani akart még valamit, de az asszony lábára tévedt a tekintete, és elhallgatott. Webber úr mindig elhallgat, ha az asszony lábára néz: a bal hússzín?re festett fémb?l van.
A társaság most csoportokra oszlik. Szenvedélyes érvelések lobbannak fel, mint zsarátnokok az ég? házon, s amikor már majdnem elül a zaj, újult er?vel lángol fel valamelyik sarokban, és ismét parázs vita kerekedik. Zeng a busz.
â?¢ Hány feleséget lehet levonni az adóból? â?¢ harsogja túl a többieket egy érces férfihang Samiához intézve a kérdést, majd a választ be sem várva folytatja: â?¢ Tavaly Malajziában jártam. Ott csak az els? feleség adómentes. Azt mondják, hogy egy nej fedezi a szükségletet, a többi már luxus.
Samia tekintetét a mennyezetre veti, kezét a szájára tapasztja.
â?¢ Milyen szörny? kiszolgáltatottság lehet társ-feleségnek lenni! â?¢ gondolkodik hangosan a negyvenes hölgy.
â?¢ Nálunk eleve úgy nevelik a lányokat, hogy tudják: ezzel számolniuk kell â?¢ magyarázza Samia. â?¢ Aki itt él, annak természetes.
â?¢ Sok helyütt verik a n?ket. Mi a helyzet Egyiptomban? â?¢ érdekl?dik tovább a sz?ke fiatalember.
Most a buszvezet? is kérdéssel fordul hozzá. Samia papírt vesz el?, és valamit felolvas neki. Én meg visszaemlékszem arra a szakácsn?re, akivel az ötvenes évek végén találkoztam Somogyban egy nyaralás alkalmával, s aki akkor még csak féléve volt férjnél.
â?¢ Ty?, de jól eltángált éngem tegnap a hitös uram! â?¢ jött egy reggel.
â?¢ Miért?! â?¢ rökönyödtem meg.
â?¢ Hogy mijér? Há mer: ža pénz óvasva jó, az asszony verve jó?.
Samia visszateszi a papirost a táskájába, és a kérdez?höz fordul:
â?¢ Verés? Nálunk azt tartják, hogy a verés a mazsola a n? életében¦

*

Wadi en-Natrun Kairótól északkeletre húzódik Alexandria irányában, s bár hegynek nyoma sincs, mégis völgynek nevezik. Mélyebben fekszik a tenger szintjénél és régen nátrium tartalmú sóstavak sokasága tarkította. Sokáig nézegethették a kis tavak saját tükreikben a kék eget, amíg szelíd szomszédok települtek köréjük a kopt szerzetesek személyében. Valamikor a negyedik század táján terjedt el a remeteség és távol a Nílus partjának zajától vagy ötven monostor épült a csendes völgyben. Völgy, â?¢ de sehol egy fa, vagy bokor, sehol egy szál f?, csak a homokot fújja a szél, s esetleg egy-egy fehér nátrium rögben akad meg. A sivatag fáradhatatlan munkával újra és újra hullámokba rendezi a homokot, ahogy szomjas-szárazan mímeli a tengert. A finom kvarc-szemcsék maguk közé keverik a remeték elporladt csontjait, egymásra sodródnak, új hullámokba rendez?dnek és telik, múlik az id?: egy évezred, még egy fél. Közben megfogyatkoznak a monostorok: ma már csak négyben gyújtanak olajmécsest a szentképek el?tt. Kairóhoz legközelebb a žDeir Amba Bsoj? fekszik, ahová most, a reggeli órában tart a csoport.
â?¢ Esküszöm, meg?rülök! Hát ehhez vasidegek kellenek! Itt ez a szamárfogat¦ hogy még senkit nem ütöttünk el! Az Isten szerelmére, cseréljen már valaki helyet velem! â?¢ könyörög a vezet? melletti útitárs, de senki sem mozdul.
â?¢ Na jó, majd én. Már rájöttem, hogy fölösleges izgulni â?¢ állok fel, hogy megmentsem rémlátomásaitól. Andrea, az új idegenvezet? mellett huppanok az ülésre, aki rövid pillantást vet rám, s azon nyomban visszazökken gondolataiba. Szótlanul ülünk egymás mellett útban a közeli szálloda felé, ahol még néhány turistát kell felvenni. Alig jelenik meg Webberné ?szes drótkefe-haja a busz ajtajában, azonnal nekiesik Andreának:
â?¢ Nahát, ez mégiscsak felháborító! Vagy maga talán szervezésnek nevezi az ilyet? Már két órája várjuk, hogy értünk méltóztassanak jönni!
Andrea összerezzen, értetlenül mered Webbernére. A rosszat sejtet?en feldúlt arc láttán menteget?zni kezd:
â?¢ Bocsásson meg, err?l fogalmam sem volt! Én… én a megadott id?pontban érkeztem ide, szóval nem tudtam¦ de… de elnézést kérek az iroda nevében.
â?¢ Ajánlom is! â?¢ jelenti ki Webberné. A gy?ztes fúria fens?bbségével vonul a busz belsejébe, ahol tovább méltatlankodik az útitársaknak meg a mögötte kullogó férjének. A buszvezet? alaposan szemügyre veszi a hangos Webbernét, majd elindul a líbiai sivatag felé.
Keservesen verg?dünk át a belváros forgalmán, ahol két sorban állnak az autók a járda szélén, s ha a bels? sor vezet?je ki akar jutni, el?ször arrébb tolatja az útját akadályozó kocsit. Segítség mindig akad garmadával, a kéziféket pedig nem szokás behúzni. Andrea leverten, szótlanul mered el?re. A városból kiérve az út szürke burkolatára szegzi a tekintetét, és id?nként óvatosan megtapogatja az arccsontját. Falvak mellett visz el az utunk, és bár sosem jártam erre, ismer?s a tájék: lapos vályogházak vaksi kis ablakokkal, pálmák, fejükön korsót cipel? n?k, férfiak burnuszban, összetekert fehér gyolccsal a fejükön. Ha televízió antennák nem ágaskodnának itt-ott a tet?k fölött, az évezredek, mint itt az évszakok is, nyomtalanul szálltak volna el, és semmi sem különböztetné meg a falvakat a bibliai id?kr?l festett képekt?l.
Egy faluban megállunk. Még el sem csendesedett a motor, máris gyerekraj közeledik. A fiúkat hosszú öltözékük akadályozza a futásban, felkapják hát az alját, és nevetgélve, versenyezve rohannak felénk. Közöttük egy sz?ke hajú, kékszem? fiúcska.
â?¢ Hát ez meg?! â?¢ buggyan ki a diáklányból.
â?¢ El?fordul ilyesmi, minden küls? beavatkozás nélkül â?¢ oszlatja el kételyeit Andrea.
A közvetlen közelünkben egy kislány játszik a porban, s amikor megfordul, elnémulunk. Nagy barna szemei csillognak a fényben, s a s?r? szempillák feladata mintha abban állna, hogy a sugarakat útjukra bocsássa. Hamvas b?rét egészséges piros ajkak vonala töri meg, és arcának szépségét hullámos éjfekete haj foglalja méltó keretbe. Megbabonázva tapad rá a tekintetünk. Amikor körbe vesszük, remegni kezd a szája, és nehéz könnycseppek gördülnek csupa maszat arcára. Ruhácskája szakadt, mosást már régen nem látott, s a gyerekre is ráférne egy alapos fürdetés â?¢ cirógatásra nyújtott kezem tétován áll meg a leveg?ben. Bár valamennyien körbeálljuk, egyedül csak Andrea simogatja a haját, törüli meg zsebkend?jével a szemét, babusgatja. Becéz? szavaiból sóvárgó szeretet árad, s a kislány rövid szipogás után megnyugszik. A többi gyerek fél karéjban állva szótlanul figyeli a jelenetet. Andreának hozzájuk is van néhány kedves szava, majd benyúl a táskájába, és aprópénzt oszt szét közöttük. Elkapom a pillantását; nem lehet eldönteni, ki örül jobban: ?, vagy a kinyújtott tenyerek tulajdonosai. Már a busz felé tartunk, még vissza-visszafordul, integet nekik. žNyilvánvaló, hogy gyerekre vágyik? â?¢ vélem.
Indulunk tovább. Andrea megint mereven nézi az utat; néha megtapogatja az arccsontját, amelyen barna folt éktelenkedik, és óvatosan megérinti elfeketedett szája szélét. žCsúnyán elesett? â?¢ vetek rá lopva egy pillantást. A busz egyenletes búgással halad el?re, az útitársak pedig zajosak, mint mindig. žTalán jót tenne neki egy kis beszélgetés? â?¢ latolgatom, és hozzáfordulok:
â?¢ Hol tanult meg ilyen jól angolul?
â?¢ Sokáig Londonban éltem â?¢ néz rám. Hallgatagon ülünk egy darabig, s a szemem sarkából látom, hogy bólogat magának. Kés?bb megszólal: â?¢ Ott született az els? gyerekem is, alig voltam tizenhat. Régen volt. A lányom már maga is tizenhét éves.
â?¢ h, van gyereke?
â?¢ Van, három, de¦ â?¢ hirtelen elhallgat.
â?¢ Fia is van? â?¢ kérdezem nyomatékkal, mert eszembe jut, hogy a muzulmán országokban a fiúgyerek értékesebbnek számít.
â?¢ Kett? â?¢ sóhajt. Megint hallgat egy darabig, s ahogy az arca megvonaglik, látom, magában vívódik. Futólag rám pillant, majd az utat tovább bámulva folytatja: â?¢ Tudja, mi a férjemmel elváltunk â?¢ bólogat hozzá megint, és behunyja a szemét; ölében nyugvó, összekulcsolt kezei elfehérednek a szorítástól. Már kint járunk a sivatagot átszel? tükörsima úton, amikor megszólal: â?¢ A gyerekeim nem élnek velem¦ A mi törvényeink szerint nem hozzám, hanem az apjukhoz tartoznak. Mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz¦ Három éve nem láttam ?ket.
â?¢ Nincs látogatási joga? â?¢ horkanok fel.
â?¢ Látogatási jog? Ugyan! â?¢ rázza a fejét boldogtalanul, és nem f?z hozzá magyarázatot.
žKapott, vagy nem?? â?¢ t?n?döm. Nem ismerem az itteni törvényeket. â?¢ žHa kapott is, érvényesíteni… pláne itt!?
Andrea most másról kezd beszélni: történelmet tanul az egyetemen, csak ritkán vállal idegenvezetést. žNem is tudnám eltartani a gyerekeimet? â?¢ próbálja vigasztalni magát â?¢ žde nagyon hiányoznak! Nagyon!? â?¢ temeti arcát a kezébe, s miel?tt levenné, megtapogatja a szája szélét, mélyen beszívva a busz fülledt leveg?jét. Szomorúan fordul felém:
â?¢ Van gyereke?
â?¢ Még nincs, de remélem, hogy lesz. Én nemrég mentem férjhez… másodjára. A férjem üzletember, sosem ér rá. Pedig most is megígérte, hogy együtt fogunk jönni, aztán látja, ez lett bel?le.
â?¢ Én is újra férjhez mentem. Holnap lesz¦ â?¢ számol utána elgondolkozva â?¢ nyolc hete, â?¢ s miel?tt gratulálhatnék megismétli: â?¢ de a gyerekeim nagyon-nagyon hiányoznak…
â?¢ Ez csak természetes. Egy anyának!
žTudta-e, hogy mi vár rá, amikor elvált? Vajon ki indította el a válást: ?, vagy a férje? És miért?? â?¢ megkérdezni lehetetlen. â?¢ žHa ?, ha ennyit vállalt, vajon milyen pokolból szabadulhatott?? â?¢ keringenek bennem a kérdések. â?¢ žA gyerekeinek biztosan nem akart ártani. Talán jobb nekik is így? â?¢ vetek egy pillantást összekulcsolt kezeire.
Csendben ülünk egymás mellett. A buszban a tegnapi vita tovább folytatódik, senki sem figyel ránk. Az utat pálmafa csemeték szegélyezik, tikkadt-kókadtan alig állanak a homokban. Várnák az es?t, de az oly ritka vendég ezen a napszítta vidéken, hogy még a busz ablaktörl?jét is fölöslegesnek tartották, és leszerelték.
â?¢ Megállunk egy negyedórára pihenni â?¢ hirdeti ki Andrea.
A busz az egyetlen épület, a magányos vendégl? el?tt áll meg. A helyiség tágas, világos, bár a portól homályos ablakokon csak alaposan megsz?rve tör át a napfény. Blokkot kell venni a kávéhoz, felsorakozunk. Az egyik pincér beáll a kasszába; komótosan számolja ki a visszajáró pénzt, és úgy nyújtja át a blokkot, mintha fontos banki ügyletr?l lenne szó. A másik ezalatt két nagy ibrikben forralja a vizet. Várunk, ?k mosolyognak.
â?¢ Türelmes emberek â?¢ jegyzi meg a diáklány.
â?¢ Allah megteremtette a világot, de a sietségr?l nem szólt â?¢ szellemeskedik Taylor úr.
Egy tizenhárom körüli fiú nagy odaadással törülgeti az asztallapokat; narancssárga zakójának kézel?je már feketébe hajlik. A száraz rongy miatt buzgólkodása eredménytelen marad: ki tudja, merre járnak már a vendégek, de itttartózkodásuk nyomát kávé- és teafoltokban ?rzik még az asztalok, székek, a kövezet. A hamutartón rászáradt ételmaradék. A tisztaság fogalmának helyi változatán t?n?döm, aztán kimegyek a vendégl? elé. A széles, lapos vidéket, a homokot szemlélve igyekszem a tudatomba vésni, hogy a völgy ilyen is lehet. žHarminckét kilométer hosszú? â?¢ magyarázta az imént Andrea.
A negyedóra leteltével a busz körül ácsorgunk. Webberné száll fel els?nek, s amint felkapaszkodik a lépcs?re, teljes életnagyságában jelenik meg el?ttünk az ülepe. Ugyanazt a kissé átlátszó fehér nadrágot viseli, amelyen már tegnap teljesen egyértelm?, elnyúló barna folt éktelenkedett a középvarrás vonalában. Valamennyiünket kellemetlenül érint a látvány.
A vendégl?t?l már nincs messze a monostor. Andrea megemlíti, hogy a völgyet már id?számításunk el?tt 2000-ben is szent helynek tartották, amir?l I. Amenemhet nevével ellátott felírat, és több gránit szobor tanúskodik, majd felhívja a figyelmünket, hogy vegyük szemügyre a szerzetesek arcvonásait, ha képet akarunk alkotni magunknak a fáraók népér?l.
â?¢ Pont itt? â?¢ vonja kétségbe Webberné a szavait.
â?¢ Azért, mert a koptok nem keveredtek más népekkel, vallási okokból â?¢ magyarázza, majd felém fordulva halkan megjegyzi: â?¢ Nekem meg török volt az egyik nagymamám â?¢ és mintha nehéztelést hallanék ki a hangjából. â?¢ A žkopt? szó tulajdonképpen a görög aiguptios-ból származik, eredetileg Egyiptom egész lakosságát értették alatta. Az arabok 641-ben foglalták el az országot, a többség id?vel muzulmán lett, össze is keveredett az egykori hódítókkal, és arabnak nevezi magát. Kopt alatt ma keresztény egyiptomit értünk.
â?¢ Itt a keresztek tetején mindig hurok van, nem olyanok, mint másutt. Mit kell nekik különcködni? â?¢ ellenségeskedik Webberné.
Andrea er?t vesz magán:
â?¢ Nem különcködés, hagyomány. A fáraó jelképe volt az ankh, ami az életet szimbolizálta, innen vették át. A koptok más területen is folytatják az ?si hagyományokat, például a névadásban. Még ma is sok Izisz, Nofert, Nefertiti, Ahmosz, Ramesszesz van közöttük.
Webberné további kérdései elmaradnak, mivel a látóhatár szélén felt?nik a harmadik század végén alapított monostor. Egyszer? magas fal védi, s bár évezredek óta csak a sivatag homokja veszi körül, szerény kupolái fölött pálmák tárják szét karjaikat, és mélyzöld cédrusok törnek hegyes csúcsaikkal a magasba. A monostor vaslappal borított kapuja zárva. A falon harang, kézmagasságig egyszer? madzag lóg alá. A kongatásra kisvártatva fekete ruhás szerzetes tárja ki a kaput. Néhány lépcs?fok vezet fel az udvar szintjére. Keskeny virágágyások mellett homokszín? épületbe visz bennünket, majd hellyel kínál a vendégszobában. A helyiség kellemesen h?vös, makulátlanul tiszta. Kényelmes kanapék virágmintás huzatai varázsolják elénk a nappali szobák meghitt polgári hangulatát. Andrea megvárja, amíg mindenki elhelyezkedik, ? maga pedig egy oszlopnak d?lve állva marad. Megigazítja enyhén hullámos barna haját, amely minduntalan az arcába hull, és kezeit maga mögött összekulcsolva vár. Most látom, milyen vékony a termete. Nem kifejezett szépség szögletes arcával, de bizalmat kelt?en kedves. Tekintetében letagadhatatlan szomorúság lappang. Ijedten rebben meg a szempillája, amikor váratlanul Webberné hangja csattan fel:
â?¢ Na látja, ilyen tisztaságnak kéne lenni mindenütt, mint itt! Az egész úton csak kosszal találkoztunk. Piszkosak a gyerekek, piszkosak a feln?ttek, minden ragad a mocsoktól!
â?¢ Nézze, â?¢ magyarázkodik Andrea â?¢ az emberek itt is különböz?ek, mint bárhol a világon. Az egyik mosakszik, a másik nem.
â?¢ Nahát, nálunk mi sem természetesebb, mint hogy minden nap lezuhanyozunk. Ez az ittenieknek sem ártana! â?¢ A csoport kínos hallgatásba merevedve hallgatja Webberné kitöréseit: mindenki látta az ülepét. Ha felállna, és megfordulna¦ â?¢ De mondja csak, van itt egyáltalán fürd?szoba a lakásokban?
â?¢ Sokban van. Az én családomnak mindig is volt.
â?¢ Na, azért nem hiszem, hogy túl gyakori lenne.
â?¢ A családom elég tehet?s ahhoz, hogy takarító személyzetet tartson. Engem különben a francia etikett szerint neveltek… â?¢ menteget?zik Andrea, és mintha er?sítést remélne, átöleli maga mögött az oszlopot. Nekiveti a fejét, amikor Webberné újabb támadásaira válaszol. žMintha pellengérre állították volna? â?¢ döbbenek meg. Webberné sipító hangján pedig a b?nlajstromot sorolja:
â?¢ Hát az sem kifejezetten higiénikus, hogy a csirkét kézzel eszik, meg a…
A sz?ke-göndör egyetemista der?sen szakítja félbe:
â?¢ Na és nálunk a McDonaldâ?¢s-nál? Vagy magának talán ezüst villával, damaszt szalvétával terítenek?
A pattanásig telít?dött feszültségbe belerobban a nevetésünk. Andreát egyszerre mindenki védelmébe veszi, s a hangzavarban nem hallani, hogy kinyílik az ajtó; fekete köntösbe öltözött szerzetes lép be. Fejére rásimul a csuklya, amelyet középen sárga keresztöltés tart egybe, és elszórt minták díszítenek. A fiatal szerzetes felszólít bennünket, hogy kövessük.
â?¢ A koptok a legrégibb keresztény hagyományokat ?rzik, Márk evangélista terjesztette a hitet nálunk. ?alapította az alexandriai egyházat, és a püspöke volt haláláig. Talán tudják, hogy Traianus idején vértanúságot szenvedett â?¢ magyarázza útban a templom felé. â?¢ Márk evangélistát tekintjük tehát a kopt egyház els? fejének, és azóta is szakadatlan a sor: a jelenlegi pápánk, III. Shenouda a száztizenhetedik egyházf?. Alexandria a székhelye, de ha csak teheti, elvonul a nyilvánosság el?l, idejön közénk. Az igaz, hogy kényszer?séggel kezd?dött ennek a története, mert a nyolcvanas évek elején a kormány ide žszám?zte?, azaz nálunk žházi fogságban? tartotta közel négy évig. Azóta van meg a saját cellája.
â?¢ Hol? Megmutatja? â?¢ kapja fel a fejét Webberné.
Andrea tiltakozik, a szerzetes figyelmes pillantást szentel neki.
A bejáratnál egyik társával találkozunk össze. A két szerzetes összeborulva, jobbról-balról arcuk összeérintésével üdvözli egymást. Csak a szentképeket csókolják meg.
â?¢ Hány szerzetes él itt? â?¢ nézi ?ket a diáklány.
â?¢ Majdnem száz cella van â?¢ válaszolja Andrea.
â?¢ Itt csak férfiak laknak? â?¢ kérdezi Webberné jelent?s hanghordozással. â?¢ Látom, ragyogóan kijönnek egymással.
â?¢ Ugyan már! â?¢ botránkozik meg a történelemtanár.
Andrea arrébb megy néhány lépéssel, mintha nézel?dne, és úgy tesz, mint aki semmit nem hallott. A szerzetes folytatja a magyarázatot:
â?¢ A legenda szerint, amikor a Szent Család Heródes törvénye el?l Egyiptomba menekült, elkerült Basatah-ba és Munyat Samanudba. Miután átkelt a folyón, látta messzir?l a völgyet, és a Szentanya meg is áldotta.
â?¢ Honnan veszik ezt? â?¢ kéri számon Webberné.
â?¢ A Synaxarium -ban olvasható.
Webberné elhallgat, és bölcs képet vág.
â?¢ Az els? keresztények 304-ben menekültek ide a sivatagba, mert Diocletianus üldözte ?ket â?¢ kezdi a szerzetes a történetet. Beszél a berberek betöréseir?l, s hogy 1005-ben megn?tt a sivatag lakóinak száma, amikor a keresztények templomait lerombolták, ?ket magukat pedig választás elé állították: elhagyják a hazájukat, illetve áttérnek a muzulmán vallásra, vagy javaikat elkobozzák, és súlyos keresztet kell cipelniük megkülönböztetésük jeléül. A monostorok ekkor semlegességnek örvendtek.
â?¢ Már akkor is úgy gondolták, hogy az ittlét felér a szám?zetéssel â?¢ állapítja meg Webberné.
A templom padlóját sz?nyegek, gyékények takarják, lábbeliben nem illik belépni. Itt nem húznak filcpapucsot a cip?nkre, mint a nagy kairói mecsetekben, így Webberné durcásan kint marad. A férje vállalja a sorsát. Odabent a szerzetes most nyugodtan magyarázhat. Kijövet Webberné azonnal kívánsággal áll el?:
â?¢ Kérdezze meg a szerzetest, hogy alamizsnából élnek-e.
â?¢ Ezek tanult emberek, mindegyikük teológiát végzett. A monostorok lakói különben aszkéták â?¢ válaszolja Andrea fordítás helyett, â?¢ majd hozzám fordulva halkan hozzá teszi: Nem lehet t?lük ilyet kérdezni.
Már a templomban felt?nt milyen megkülönböztetett tisztelettel szólt a szerzetesekhez, bár ? maga Allahhoz imádkozik.
Az egyik toronyba felvonóhíd vezet.
â?¢ Nem jártak mindig ilyen békés id?k â?¢ jegyzi meg a szerzetes. â?¢ Sokszor rombolták le a templomot, és mészárolták le a lakókat.
A toronyból feltérképez?dik a monostor területe: lakóépületek, zöldséges kert, templomok, fák, a túloldalon meg a kilométer távolságra lév? Deir es-Surján-ra látni.
â?¢ Átmegyünk oda â?¢ hirdeti ki Andrea.
Webberné lemond a gyaloglásról. Lassan lépdelünk a süpped? homokban â?¢ sietni nem is lehet. A sivatag örökös; az id? múlását csak mi érezzük, most éhség formájában. A monostorok mintha testvérek lennének. Magas fal, harang, madzag. A kapu fölött nyílás van a falban.
â?¢ Innen figyelték meg a jövevényeket, illetve dobtak le kenyeret anélkül, hogy kinyitották volna a kaput â?¢ magyarázza Andrea â?¢ mert a XVIII. században kötelezték a szerzeteseket, hogy a Mekkába zarándoklókat lássák el kenyérrel.
Egyenest a pékségbe megyünk, ahol széles falapátokon tolják a kemencébe a barna lisztb?l készült kis cipókat, míg a frissen formáltak a döngölt földre tett deszkákon kelnek. Szívesen adják a friss forró sütést; egyik tenyerünkb?l a másikba fordítgatjuk, fújjuk. A pékség el?tt pálmák kiszáradt törzsei hevernek: tüzel?anyag a kemencék számára. Az épületek formája, a szerzetesek öltözéke ugyanaz, egymást üdvözl? szokásaik, kiegyensúlyozottságuk, nyugalmuk is. A templom bejáratánál az els? századból származó Mária-ikon.
A laza homokban ringó-egyensúlyozó léptekkel igyekszünk vissza a Deir Amba Bsoj-ba, ahol Webberéket hagytuk.
â?¢ Miféle név ez a Bsoj? â?¢ kérdezi Andreát fintorogva Webberné, mihelyt megérkezünk. â?¢ Nem hangzik valami jól.
â?¢ Az Ézsaiásból a koptban Isza, kés?bb az arabban Pisza, Piszoj, Bsoj lett.
â?¢ Alaposan elferdítették.
žNahát, hogy ez mindig ilyen rosszmájú!? â?¢ méltatlankodom magamban. â?¢ žMég egy nap, és a férjét â?¢Szent Webber úr-â?¢nak fogom titulálni.?
â?¢ Itt meg lehet kóstolni a vizet, kútból jön, tiszta â?¢ biztat Andrea a mosdóban, és nagyot húz a csapból.
Csak félóra múlva indulunk, a csoport addig szétszéled. Leülök a virágágyás szélén a padra. Egy szikár szerzetes mozdulatlanul áll a lépcs?feljáróban, vár. žA fáraók leszármazottja? â?¢ jutnak eszembe Andrea szavai. Napsütött arcának nemes vonásait fürkészem, és elképzelem: ilyenek lehettek az ó-egyiptomiak, mert a koptok meg?rizték génjeikben ennek a földnek a régi lakóit. A szerzetesre csodálkozom â?¢ még soha sem éreztem az évezredeket egy maroknyi id?ben összegy?lni, egy emberben megtestesülni. A piramisok is homoktengerben állnak, mint ezek a monostorok: az er?t néha k?be zárják, néha emberekbe¦ žMárk evangélista óta egyfolytában üldözik ?ket? â?¢ idézem fel a koptokról olvasottakat: žDiocletianus vérfürd?t rendezett közöttük, de még Bizánc is beléjük mart: 451-t?l eretneknek számítanak, mert közös istenüknek emberi természetet nem tulajdonítanak. Azután jött az arab hódítás 641-ben. Az arabokat eleinte csak a pénz érdekelte: a magas adó, és külön keresetnek id?nként börtönbe vetettek egy-egy püspököt, vagy éppen a pápát, akiket csak méltó váltságdíj fejében engedtek szabadon. žAddig fejd a tevét, amíg tej helyett vér jön bel?le? â?¢ foglalták össze filozófiájukat. A következ? arab dinasztiák a magas adók mellett t?zzel-vassal terjesztették saját vallásukat, és kultúrájukat. Szó szerint t?zzel, mert ekkor gyújtották fel az alexandriai könyvtárat. Hivatalos nyelvnek az arabot tették meg. Id?vel elérték a céljukat: a kopt nyelv a XII. században kihalt, ma már csak a liturgia ?rzi. A török dinasztiák sem voltak jobbak: El Aziz 1193 körül egész hadseregnyi embert fizetett, hogy verjék szét a gizehi piramisokat. Nyolc hónap alatt nem mentek sokra, és El Aziz végül elunta a küzdelmet. A Mamelukok a középkorban pedig bevezették a pogromokat a koptok irtására, amelyek azóta is újból és újból megismétl?dnek. A radikális muzulmán fundamentalisták 2000 januárjában huszonegy koptot mészároltak le El Kosheh faluban, és szervezeteik, mint az Al-Gamaâ?¢a al-Islamyya gondoskodnak róla, hogy a koptok száma állandóan csökkenjék, pedig ma már a lakosságnak csak öt százalékát teszik ki.?
Valamennyi dinasztia, legyen az arab, vagy török, felajánlotta, hogy leveszi vállukról a terheket, ha áttérnek az iszlámra, de ?k nem. t százalék nem. t százalék â?¢ húsból és vérb?l való k?szikla.
A szerzetes a lépcs?feljáróban áll; kiegyensúlyozott, mint akiben a békesség otthonra talált. ?is, mint mindenki, aki itt élt az évszázadok során, önmagát megtagadva az egek világát fogadta magába. Szent Bsoj cellájában még ott a mennyezetr?l lelógó lánc, amihez a haját kötözte, hogy ha meditáció közben lecsuklana a feje, visszarántsa, felébressze â?¢ ennek már ezerhatszázegynehány éve. Szent Bsoj pedig a harmadik, vagy negyedik generációhoz tartozott, aki az életét itt töltötte sosem sz?n? imával. Akik el?ször ide menekültek, napszárította nátrium rögökb?l építettek maguknak kalyibát, remete módjára éltek, és csak az Istennel társalogtak. Szentek sora lakozott a sivatagban, s elterjedt a hit, hogy angyalok vezették ?ket, ha meglátogatták egymást. Évszázadokon keresztül kövek jelezték a Deir Amba Bsoj-ból a Deir Abu Maqar monostorba, s a többibe vezet? utat. Itt-ott még látható a k?rakás, amely mentén haladtak, és amelyr?l ma, mint az žangyalok útjá?-ról beszélnek. A sivatagi monostor falai nem nyújtottak biztos menedéket a gy?lölködés, a templomrombolás, a mészárlás ellen. A vért újabb szerzetes-generációk imái szárították fel. Az ellenség még pestis képében is megjelent¦ de maradt a k?szikla.
Az áldozat, az ima átlényegítette a lelkeket, átitatta a falakat, belekerült a monostor leveg?jébe, az egész környezetbe. Ülök a padon, a Nap melengetve süt, az ég makulátlanul kék, és végtelen harmóniát érzek. A sárgás kövekb?l, a pálmák kérgéb?l, a levelekb?l, mellettem a kis piros virágból, a cédrusok zöldjéb?l, az út porából, mindenb?l valami különös áramlik felém. Eszembejut a gyerekkorom, amikor azt hittem, hogy csak fel kell mászni a háztet?re, és elérhetem a fehéren úszó felh?ket. Most azt érzem, hogy ha kinyújtom a kezemet, megérinthetem Istent.
Ã?Å¡tban Kairó felé egyre arra gondolok, milyen nehezemre esett elhagyni a monostort. Most ismét abban a vendégl?ben álltunk meg, ahol reggel jártunk. A bels? terem asztalait megterítették; virágok díszítik, és üvegekben félig kiszáradt szószok teszik rangosabbá. Andrea a Webbernét?l legtávolabb es? helyet választja, és kéri, üljek mellé.
â?¢ Már reggel jó adag kellemetlenségem volt â?¢ mondja kimerülten, â?¢ még ez a lehetetlen n?személy is hozzá! Ez már felülmúlja az er?met.
Az žadag kellemetlenség? megüti a fülemet, és el?ször gondolok arra, hogy a foltok nem balesetb?l származnak.
â?¢ Nagyon fájt? â?¢ s?rítem együttérzésemet a kérdésbe.
Andrea bólint, és megtelik könnyel a szeme. Hagyja, hogy arcába hulljon a haja, feláll, és kimegy a vendégl?b?l. A vacsora vége felé tartunk, amikor visszatér. Bort öntök a poharába, kínálom, de csak a fejét rázza. Tükröcskét kotor el? a táskájából, a tányérja mellé helyezi, és lopva nézegeti benne az arcán éktelenked? barna foltot, a szája szélén a fekete vonalat.
Már sötétedik, amikor a buszba szállunk, hogy a keskeny aszfaltúton, ami a sivatagot kettévágja, a f?város felé hajtsunk. Andrea mereven bámul a fényszóró sávjára, majd el?regörnyed, amit?l fátyolként takarja el arcát a hajzuhatag, és csendesen zokogni kezd.
â?¢ Tudok valamiben segíteni? â?¢ próbálkozom egy id? múlva.
â?¢ Nem â?¢ rázza tagadólag a fejét.
â?¢ A férje volt?
Bólint. Átölelem. Ã?Å¡gy bújik hozzám, mint védelmet keres? kisgyerek az anyjához. žÃ?Å¡risten! Hát nemrég ment férjhez!? â?¢ riadozom magamban. Most már én is mereven bámulok az aszfaltot pásztázó lámpafénybe. A pálmacsemetéket az út két oldalán inkább csak sejteni, mint látni lehet. A žmazsola?¦ â?¢ kesergek. žEtt?l egy grammal sem lesz neki könnyebb? â?¢ szedem össze magam. žSzegény, világos, hogy fél hazamenni. Meg kell valahogy nyugtatnom?
â?¢ A férje már megbánta, amit tett, higgye el, hogy megbánta â?¢ vígasztalom a füléhez hajolva, â?¢ hiszen még alig házasodtak össze. Szereti magát, ez logikus, azért is vette el. â?¢ Andrea még jobban szipog. â?¢ Most az egész napot egymástól távol töltötték, legalább nyolc órát. Igazán b?ven volt ideje átgondolni, mit tett. Az tény, hogy nem lehet büszke magára, és higgye el, nem is büszke. Egészen biztosan tudom, hogy megbánta. Belátta, hogy csúnyán viselkedett. Meglátja, alig várja, hogy megjöjjön, és olyan kedves lesz, mint el?tte â?¢ iparkodom eloszlatni Andrea félelmét.
A buszban egész úton szokatlan csend van. Webberné elaludt, a férje gondolataiba merülve töpreng valamin mellette. Figyelek. A motor egyenletes búgásán kívül egyetlen pisszenést sem hallani. žFurcsa! Mindig olyan zajosak szoktak lenni, hogy a fejem is belefájdul. Lehetséges, hogy ott a monostorban ?k is ugyanazt érezték, amit én?? â?¢ nézek végig az ülések során. Keresztanyám jut eszembe, aki egyre csak azt hajtogatja: žHatalmas az Isten, hatalmas.?
Mire Kairóba érünk, Andrea alaposan kisírta magát és meg is nyugodott.

*

Másnap Webberék hiányoznak a programról.
â?¢ A történelemtanár meg az egyetemista panaszkodtak az utazási iroda képvisel?jének a feleség viselkedése miatt â?¢ árulja el a mellettem ül?. â?¢ Az mégsem járja, hogy zavarja, terrorizálja a csoportot, meg az idegenvezet?t.
Sokáig azért nem tart a nyugalom: két nap múlva ismét felt?nik Webberné durva arca a buszban.
â?¢ Mannweib â?¢ súgja a német születés? szomszédom, és lesújtó tekintettel méri végig.
Már két napja megint Samia vezet bennünket, Andreát a monostorban tett kirándulásunk óta nem láttam. Most az oázisba, Fayumba tartunk. A sivatag után mintha a Paradicsomba kerültünk volna: pálmafaligetek, eukaliptusz, meg tamariszkusz fák, dústermés? földek, és úton-útfélen friss gyümölcsöt árulnak. Samia felhívja a figyelmünket, hogy egy patakban n?k ruhát mosnak:
â?¢ Ez nem igazi oázis, a Nílus egyik mellékfolyója szeli át. A Fayum ma Egyiptom gyümölcsöskertje, pedig a régi papiruszok szerint itt valamikor csak uborkát termeltek, ki tudja miért.
Kiszállunk, hogy egy falu határában megnézzük a vízikereket, amely nem más, mint egy sor agyagkorsó jókora fakerékre er?sítve. Azonnal megrohannak az árusok, narancsillat gerjeszti étvágyunkat. Hirtele0n keserves sírás töri meg a falusi idillt: tíz év körüli kislány kezét csuklóban szorítja egy valamivel id?sebb fiú, hiába próbál menekülni. A leányka köténye tele mandarinnal, görcsösen markolja össze szabadon lév? kezével a kék vásznat. Valahonnan el?kerül egy kifakult katonaruhás ?r, rangját a kezében tartott puska hangsúlyozza, és hangos szóváltás következik, amib?l mi semmit sem értünk. A katona kézen fogja a kislányt, beviszi a bokorba, s aztán már csak ütések csattanását halljuk. A csoport néhány tagja, akik arrébb állnak, és látják a jelenetet, integetnek neki, hogy hagyja abba.
â?¢ A térdére fektette a kislányt, befogta a száját, és püföli a fenekét? â?¢ tudósít egyikük.
Samia részvét nélkül veszi tudomásul a történteket.
â?¢ Szóljon már a katonának! Mit veri azt a gyereket? â?¢ esik neki Webberné.
Samia nem mozdul. â?¢ Ugyan mire vár? â?¢ sürgeti.
â?¢ Megérdemli a büntetését â?¢ jelenti ki Samia.
â?¢ Hogy mondhat ilyet? Ezt nevezik Egyiptomban gyereknevelésnek?
â?¢ A kislány lopta a mandarint, amit nekünk el akart adni.
â?¢ Ez nem indok, ahhoz, hogy egy gyereket megverjenek â?¢ kel ki magából Webberné.
Minden szem rávet?dik.
â?¢Vannak még meglepetések! â?¢ tompítja le a hangját a mellettem álló.
â?¢ Jé, a védelmébe is tud venni valakit? â?¢ csodálkozik a diáklány.
â?¢ De csak azt, aki nem érdemli meg â?¢ suttogja a negyvenes hölgy.
â?¢ Miket meg nem tudunk! Biztos verték gyerekkorában. A férje mondta, hogy valami farmon n?tt fel nevel?szül?knél â?¢ közli velem Taylor úr.
A társaság élénk vitába keveredik a helyes gyermeknevelésr?l; leginkább a fiatalok állnak ki a verés mellett, és Webberné személyében hangos-haragos ellenzékre találnak.
Ma a Karun tó partján, kerthelyiségben ebédelünk frissen fogott halat. Már megint a sivatagban vagyunk, és hihetetlen, hogy a látóhatár szélén homokd?nék sorakoznak, el?ttük meg kékes-zöld tükrével pompázik a tó ötven kilométer hosszan elnyúlva. Mintha véletlenül került volna oda! Már az ókori egyiptomiak is csodálkozhattak rajta, mert az Égi Tehén folyékony egének tartották, amelyben Ré, ža Fényhegyen lev? Hórusz?, vagyis a Napisten, megöregedvén krokodil képében elrejt?zött. Hemzsegtek is itt akkoriban a hüll?k.
Igyekszem, mint a múltkor Andrea, minél messzebb kerülni Webbernét?l, de addig csodálom, fényképezgetem a tavat, amíg minden helyet elfoglalnak, és csak Webberék asztalánál találok szabad székre. žSenki sem cserélne velem? â?¢ látom be, és leülök.
Egy kisfiú egyenesen hozzám jön, hófehér bimbós virágszálat nyújt át, és elszalad. Beleszagolok. Bódultan emelem fel a fejem.
â?¢ Jázmin â?¢ szól át Samia a túlsó asztaltól.
â?¢ Büdös â?¢ közli Webberné.
žBaj van a szaglásával? â?¢ nem vitatkozom. Rosé bort kapni, rendelek egy üveggel. Webberné elfogadja a kínálásom, de amint a férje pohara felé tartom az üveg száját, az asszony tiltakozik:
â?¢ A férjem nem iszik.
â?¢ Az én férjem sem. Allergiás az alkoholra, azonnal megfájdul t?le a feje.
â?¢ ?nem allergiás rá, fogadalmat tett, már régen.
â?¢ És be is tartotta â?¢ biccentek felé elismeréssel.
Webber úr zavartan bólint.
â?¢ Nem is ajánlom, hogy megszegje!
Webber úr elvörösödik.
â?¢ Bocsánat, nem tudtam, hogy érzékeny témát érintek â?¢ menteget?dzöm.
Kihozzák a pirosra sült halat apró zöld citromokkal.
â?¢ Nem érzékeny. â?¢ A férjéhez fordul â?¢ Mondd csak el.
â?¢ Ugyan, nem kell â?¢ szabadkozik az, és valamit motyog is hozzá.
â?¢ Nem hiszem, hogy rám tartozna â?¢ tiltakozom.
â?¢ Egy balesetr?l van szó â?¢ ragaszkodik a témához Webberné.
A férje kelletlen-vontatottan kérdezi t?lem:
â?¢ Ismeri az Ouzo-t?
â?¢ Arra a görög ánizspálinkára gondol?
â?¢ Arra. Görögországban adnak hozzá egy darab grillezett polipot, uborkát, szóval valami finom harapnivalót, ha valaki azt rendeli.
â?¢ Járt Görögországban, ugye? â?¢ szól bele Webberné.
Tele a szám hallal. Bólintok. Webberné a férjére szegzi tekintetét a folytatást várva.
â?¢ Krétára mentünk nászútra. Béreltünk egy autót, hogy bejárjuk a szigetet. â?¢ Lehorgasztott fejjel teszi hozzá â?¢ de erre már nem került sor. Ouzo-t rendeltem, finom volt, amit adtak hozzá, aztán megint rendeltem és újból megint. Én vezettem, és¦ karamboloztunk. Akkor vesztette el Rhonda a bal lábát.
â?¢ Nagyon sajnálom â?¢ pislogok zavartan Webbernére.
Elégtétel csillog a szemében. Vágyódó pillantást vetek a Rosé-ra.
Tizenöt körüli fiú jár körbe. Arrébb egy lány leveszi a szandálját.
â?¢ Cip?pucoló â?¢ szól át útitársunk a szomszédos asztaltól.
žSoha jobbkor!? â?¢ kapaszkodom meg a szék sarkában.
Alig állunk fel az ebéd mell?l, újabb turistacsoport érkezik; Andreát látom befordulni velük a kapun, és összeszorul a szívem: žHogy szenvedett szegény!? Amint észrevesz, idegenvezet?i min?ségér?l megfeledkezve mindenkit otthagy, lobogó hajjal röpül felém. A nyakamba borul:
â?¢ Minden úgy történt, ahogy megjósolta! â?¢ kapkodja a leveg?t az izgatottságtól.
â?¢ Nem volt nehéz kitalálni, hiszen szereti magát â?¢ er?sítem meg az örömét.
â?¢ Azt ígérte, többet nem fog el?fordulni.
â?¢ Na látja!
Ahogy mosolyog, szája szélén hosszabbra nyúlik a fekete vonal, amely egy árnyalattal halványabb lett. Ujjaival beleszántva hátralöki a minduntalan el?re csúszó hajtincseit, és megrázza a fejét, hogy a hajözön puha hullámokban körüllengje. Andrea most ragyog, Andrea most boldog.

*

Nut, az Egek istenn?je, Szu és Tefnet leánya, Ré-nek a Napistennek, valamint Ozirisznek, Izisznek, Nephtysznek és Szetnek anyja, minden este elnyeli
a Napot, és minden reggel megszüli.

Amikor a Karun tótól visszafelé Medinet el-Fayum-ot elhagyjuk, az ég alját bevilágító korongnak már csak a fele izzik, s olyan gyorsan bukik le a látóhatár szélén, mint ahogyan Andrea lelkéb?l elt?nt a bánat. A sötétség a sivatag éjszakai h?vösével közeledik, és a pálmacserjék feleszmélnek nappali ájulásukból: kiegyenesednek, hosszúra nyúlt árnyékukat szemlélik a holdfényben. Friss er?t éreznek leveleikben, mégis tudják, hogy holnap ismét perzselni fog a Nap és újra meg kell küzdeni az életért.