Tudom, már csak kevés id?m van az utolsó fellépésemig.
Odakint sokan várnak már, én mégsem tudom levenni a szemem err?l a hatalmas, velencei tükörr?l, amely úgy mutatja meg arcom titokzatos barázdáit, mint még soha…
Szép vagyok.
Most határozottan úgy látom, hogy szép vagyok, és nem csak én gondolom ezt, holmi egészségtelen, önmagam iránt érzett szerelemmel, hanem ezt mutatja ez a csillogó tükör is, melyen irigységükben elfordulnak t?lem a kövér angyalok.
Persze, mint színészn?nek, szépnek is kell lennem, s?t gyönyör?nek, hiszen Madame de Maintenon színiel?adásaira már az udvar is felfigyelt… mégis, pazarlásnak érzem most ezt a sok szépséget, amellyel inkább megvert, mintsem megáldott az ég.
Agyamban úgy száguldanak a gondolatok, hogy alig tudom követni ?ket, s közben rettegek, hogy ha megtenném, összegabalyodna az értelmem, s menten meg?rülnék… ezért most inkább a múltra gondolok, amelyben még úgy látom magam, mint ahogy mindig is szerettem volna: vörös ruhás istenn? a versailles-i palotában, 1702-ben, az újévi maszkabálok ismeretlenjeként. Hogy azon az éjszakán épp a király vetett rám szemet csak a véletlen m?ve lehetett, de az már nem, hogy másnap megnézett az Atália el?adásán, hogy aztán egy életre magához láncoljon…
Szemben a képmásommal, most mintha idegen lennék önmagam számára is, mint azon a fény?z? estélyen, ahol kifulladva a sok tánctól egy titkos ajtón túl a király szeret?je lettem, s amely teher azóta is szinte összeroppant.
A tükörbéli másom most olyan sápadt…a krémmé ?rölt piros festék magasan az arccsontomon így természetellenesen sötét, mégis, újabb réteget viszek fel rá, hiszen immár minden mindegy…
Hátam mögött lesütött szem? cselédlány vár rám, hogy felsegítse a kedvenc ruhámat – különleges, királyi kegy csak nekem – melynek súlya alatt szinte görnyedezik; hagyom. Mi az a súly az én szívemben ül? nehezékhez képest, amelyt?l lassan már lélegezni sem tudok, s még rám sem er?ltették a szorosra f?zött báli ruhám, amely saját kívánságomra immár a kosztümöm lesz.
A tudat, hogy nemsokára le kell mondanom a színházi világ máig megrázó csodáiról, szinte fojtogat. Hiszen ez az életem: a színjátszás öröme, a versekbe zárt érzések összecseng? rendje, s a taps dübörgése, mely gyakran még álmaimban is megkísért.
Hogy ünnepelt színészn? lettem, talán a csillagokban volt megírva, s hogy ünnepelt szépség is, leginkább a férfiszemekben, amelyek gyönyörteli ígéreteinek sohasem tudtam ellenállni.
Azon az éjszakán is így történt.
Az ifjú költ? pillantásai szinte felperzseltek, minek következtében elfeledtem, kinek tartozom h?séggel… félreérthetetlen helyzetünkben maga a király talált ránk Mme de Maintenon palotájának fény?z? színpadán, amikor egy baljós éjszaka báli forgatagából menekülve, ? is egy kis csendre vágyott a néptelen színterem magányában…
Az ajtón hangos, türelmetlen kopogás jelzi, hogy mennem kell, de én ülve maradok.
A szobalány halk köhintése mégis felemel a kényelmes székr?l; merev bábként hagyom, hogy rám adja a díszes ruhát, miután olyan szorosra húzta a f?z?m, hogy a tüd?m minden lélegzetvételnél halkan sípol egyet.
Nem érdekel.
Miután felékszerezett, s rám adta a gyöngyös cip?m, már csak a hófehér parókám hiányzik… Színesre festett arcom furcsán tökéletesnek hat a leborotvált fejem sima csillogása alatt, s én egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy így jelenjek meg az ?rjöng? tömeg el?tt, hátha sikerül beléjük fojtanom a szót… aztán meggondolom magam, s nem a sz?ke, hanem a fekete parókám kérem el, amelyet egy németalföldi kalandozásom során vásároltam, megbotránkoztatva ezzel a francia divat iránt elkötelezett hölgytársaimat az Udvarnál. Ez a kis fricska hirtelen örömmel tölt el, de csak amíg ki nem nyílik az ajtó, s nekem ki nem kell lépnem a rögtönzött öltöz?mb?l, ahol a cselédlány könnyes arcának látványa úgy vés?dik belém, mint egy szomorú festmény: életem els?, nekem készült m?alkotása.
Mindig féltem az el?adások el?tt, ami gyomorszorító lámpalázként, tompán bizsergett a testemben, de csak amíg fel nem mentem a kopogó deszkákra… s ez most sincs másképp.
A rám váró, arctalan tömeg türelmetlen morajlása elhalkul, amint meglátnak, majd néhány pillanat múlva izgatott sustorgás hallatszik fel?lük. Ez érdekes módon feldühít, hiszen nem tudok mást adni, csak ami a legbels? lényegem, hiába is várnának mást…
Az emelvényen persze ott van maga a király is.
Mikor meglát, kenetteljesen elmosolyodik, mintha csak üdvözölni akarna, persze én látom a szemében a gúnyt, ahogy végigmér… és azt a vérszomjas kegyetlenséget, amellyel felettem ítélkezett.
Mellette ül a kedvenc ágyasa, la Valliere hercegn?, aki egész id? alatt vad irigységgel kezelte a románcunkat, s most arcán furcsa fénnyel figyeli minden mozdulatomat…
Eljött a m?vészetek ?rangyala, Mme de Maintenon is, jobbján az öreg Baron, ki maga is kiváló színészként gyakran tanítgatott engem a mesterségre… s persze ott ül az ifjú költ? is, kinek szerelméért ebbe a lehetetlen helyzetbe kerültem; amikor a pillantását keresem, ? bizakodón, mégis mint h?vös kívülálló néz vissza rám. Elfordítom t?le a fejem…
Mégis a tudat, hogy a király személyesen jött el megnézni, hirtelen új er?t adott.
Nem érdekel már, hogy mit várnak el t?lem az emberek. A kezemben szorongatott apró értéktárgyat közéjük hajítom, s mikor egyikük megkaparintja, felháborodott moraj a jutalmam: a kis kit?z? egy arany kocsin ül? istent ábrázol, ki áthajt a ragyogó csillagképek között; a Napkirály utolsó, önmagát ábrázoló ajándéka…
A másodpercek szinte fojtogatnak, de nem menekülhetek – nem illene a szerepemhez – ehelyett inkább léha csókot dobok az ifjúnak, majd meghajolok, hogy összekötözött csuklóim okozta ügyetlenségemmel bedughassam a fejem a guillotin alá, minek hideg fémje szinte lefagyasztja a vért az ereimben…
Ez volt hát az utolsó, drámai el?adásom életemben, megismerve az igaz mondás véresen egyszer? lényegét: színház az egész világ.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:37 :: Kiss Jánosné
