Egyensúly
Kopogtatok. Nem jön válasz. Aztán rájövök, nem volt elég er? a mozdulatomban. Csak halkan kapirgáltam az égszínkék, salétromos falat. Kezem a kimerültségt?l engedve a gravitációnak, úgy hanyatlik le, mint mikor gyermekkoromban, a nyári szünetben, hátul a kert végében, a szálló legyeket röptükben fújtam le Kemotoxal. A böglyök ívesen, kövér potrohuk középtengelye körül pörögve hullottak a porba.
Belenyugszom, hogy nincs er?m. Átengedem magam a szédülésnek. Már nem émelygek, nem érzem a csavarást a hasamban, csak a lábujjaimban kering? izzást. Ã?Å¡gy parázslik, mint egyszer a Berekben, egy táborban, ahol egy hétig hordtam fogadásból a gumicsizmát, éjjel és nappal.
Kipállott. Aztán mentünk a b?rgyógyászhoz. Ott ismertem meg Évát.
– Ez egy buta fogadás – mondta Éva, majd kezembe nyomott egy tubus ken?csöt. Akkor volt a legszebb, ott a rendel?ben. Hitetlenkedve nézett a szemembe, és úgy kérdezte – egy szinte feln?tt ember miért ilyen felel?tlen?
Nem válaszoltam, csak néztem a szembogarában visszatükröz?d? önmagam. Szívott, csalogatott a zöld, kis barna pöttyökkel kirakott pupilla körüli csodaszín. Csak mosolyogtam a krémmel a kezemben.
Éva emléke er?t ad, megemelem a karom, feszítem a feszíthetetlent, nem érzem sem az izmot, sem inakat, csak látom alig nyitva tartott szememmel, hogy a karom mozdul.
Ez jó, legalább ez m?ködik. Mármint az akarat. Ha a kellemes emlékekb?l er?t gy?jtök, akkor talán kopogtatásra is lesz elég. Tudom, nem szabad rossz dolgokra gondolnom, az gyengít. Orromat odatolom a falhoz, épp csak hogy nem érinti. Beszívom elsatnyult tüd?mbe az id?k folyamán a falra rakódott port, mint egy falporszívó. Érzem a salétrom zölden fullasztó kipárolgását. A légz?szervem vendégül látja, nem akarja kiebrudalni, nem akarja kiköhögni a salétrom illatát. Ha neki jó, akkor nekem is jó, így szívok még egyet mélyen. Élvezem, hogy irritálatlanul szippanthatom magamba az élet szagát.
Igen a szagok jók lesznek. A szagokra lehet könnyen emlékezni. Attól megint er?s leszek, és ha er?s leszek, akkor talán kopogtatni is lesz er?m.
Orromat hozzányomom a falhoz. Valami életer?s illat kell, valami olyan, amit?l tudok majd kopogtatni.
Szemem nem merem becsukni, mert ha egyszer összezárulnak a pilláim, nem biztos, hogy újra szét tudom majd feszíteni.
Orrom hozzányomódik a portalanított falhoz. Szemem fókuszálatlanul, mereven nyitva. Nem üveges, még nem, még kopogtatnom kell, emlékeznem kell szép szagokra, hogy jelezzek.
Eszembe jut az apám illata, ahogy éjszakákon keresztül szívtam undorodva, és mégis csodálattal adózva hónaljának szagát.
Az az illat, az maga volt a biztonság. Feküdt az apám az egyszemélyes hever?n, horkolt, böfögött és fingott kedve szerint. Én meg ültem a földön az ágya el?tt, és tévéztem. Alig vártam, hogy még éjfél el?tt felkeljen a kis hever?r?l, és kimenjen pisilni, vagy enni, mert szerinte éjszaka jó enni, félálomban, mindenféle cupákokat. Apám mindig kiment: ezért, vagy azért – és mindig ott hagyta ?rizetlenül a hever?t.
Én meg, mint egy mohó tengeri malac, ki zölduborka halomba túrja az orrát, és hempereg vígan a halmozott ételben, élvezvén a lét biztonságát, és élelemb?l építi vackát, én is úgy hemperedtem bele apám takarójába, háttal a falhoz simulva, a tévével arccal szemben.
Apám úgy jött be a szobába, hogy még sertészsírtól fénylett a szája, és rágta a kolbászt, majd morgósan odavetette: már megint?- fejét csóválta, hogy nem lesz ez jól, mert nem férünk el. De én er?szakosan, nem mozdulva, úgy tettem, mintha már aludtam volna.
Ágy apám leült az ágy szélére, dörmögött, hogy â?? žvan ennek a gyereknek külön szobája, és nem férek el t?le? -, de nem ébresztett fel, hanem megigazította rajtam a takarót, és az oldalára fordulva, szájában a megrágott kolbász mócsinggal elaludt.
Én ilyenkor boldogságot és biztonságot éreztem. Jó volt ott lenni, csak nem láttam a tv-t apám széles háta mögül, így alig vártam, amikor a hátára feküdt, így végre nem kellett ágaskodva lesekedem.
És ilyenkor óram? pontossággal horkolni kezdett az apám, eközben én alig hallottam a Dallasból Bobby Jewing szavát, meg a családi körb?l a Ranschburgot, de nem bántam, és nem zavart apám hónaljának büdössége, mert amíg éreztem, addig védett a két anakonda vastagságú, tetovált er?s karja, horkolása el?zte az esti démonokat, és nem volt olyan félelmetes már a fürd?szobában a bojler nyomáskiegyenlít? szelepének a csöpögése sem. Nem zavart engem semmi, sem a sz?k hely, sem az hogy apám állandóan mindkét karját a tarkója alá tette, és a tv pont az ? hónaljával volt egy síkban. És mikor fejemet a párnahalom tetejére tettem, a félelmetes tv-m?sorokra kikukucskálva, apám hónaljának sz?rei meredeztek a szemem el?tt. És sz?rszálak sokasága takarta, osztotta meg a tv képerny?jét szemem el?tt úgy, mintha egy szúnyoghálón keresztül láttam volna. Minden éjszaka feltérképeztem a sz?rös hónaljat, barátom lett minden egyes sz?rszál. Nem bántam a sz?rpamacs takarását, s?t inkább élveztem, mert állandóan Zsóka dadus meséje derengett fel el?ttem, miszerint a boszorkánytól a királyfi úgy menekült meg, hogy háta mögé dobva a fés?t, hatalmas erd? n?tt ki a földb?l, és így a s?r?, és er?s szálerd? megmentette a királyfit és mátkáját.
Orromat a falhoz nyomom. Az emlék-hónaljszag mosolyra rándítja a szám. Rég mosolyogtam. Nyelvemmel kitapogatom a szájpadlásom, érzem a barázdákat, kicsi duzzanatokat, a hátsó fogaim hiányzó helyét, ahol a fogínyem állandóan felhorzsolódott a négynapos száradt kenyér héjától. Éva mindig külön vette nekem a kenyeret. A közértb?l hozott egy félkilós fehéret magának, nekem pedig félkilós félbarnát. Az én kenyeremet kiraktuk a konyhakredencre szárítani. Szerettem a szikkadt félbarnát.
Az orrom porca fáj, ahogy egyre er?sebben nyomom a falhoz. Nem felejthetem. Kopogtatnom kell. A fájdalom kijózanít. Kellemes emlékek? Az ember csak elálmosodik t?le! Megijedek saját gyengeségemt?l.
Majdnem lecsukódott a szemem, ahogy a szagok emlékével, és a félbarnán kér?dzve kábítottam magam.
Dühömben megrándul a kezem, a fal irányába suhan az öklöm. De miel?tt hozzáérne, újra lehanyatlik. A mozdulat hevessége meglep. Ilyen er?t ad az indulat? Leszarom a szép emlékeket, dühöngeni akarok, haragosan akarom csapkodni öklömmel a falat, nem kopogtatni szeretnék, hanem tombolni, szétzúzni, fájdalmat okozni magamnak. Igen, a falon akarom leverni az életem szomorúságát, a hiábavaló er?lködést.
Szememb?l könny csorog. A düh, és a tehetetlenség könnye. Szempilláimon egy-egy másodpercig himbálóznak, a sós dühcseppek, majd a koszos leped?re pottyannak, mint az erdei mókusok kicsi barna golyóürüléke a tölgyfa ágairól, elvegyülve az ?szi lehullott levelek között. Van olyan könnycsepp, mely legördül sebes arcomon. Bele a szám sarkán át, a nyelvem hegyére. Kesernyés és sós. Persze lehet, hogy a düh teszi kesernyéssé. Emlékszem Éva könnyeinek az ízére. Édes volt. A szerelem megédesítette, de nem csak azt, hanem minden testnedvét. Ittam a nyálát, könnyeit, és a puncija átlátszó, édes sikosítóját.
Fájdalommal lüktet? fejemben lassulva cikáznak az emlékek. Egy-egy gondolat szinte megmerevedik a koponyámban, valahol a szemem háta mögött, úgy tíz centire. A dühöngés tüzel? ereje, mi a testet vagy menekülésre, vagy az odacsapásra készteti, most szürkés zselévé áll össze, majd bekúszik a gerincvel?mbe, onnan szétárad, elönt, mint a vizelési inger a csepeg? víz hallatára.
A düh sem segít. Csakráim, mint a parton száradó medúza haldokló teste. Szemem fókuszálatlanul, pislogás nélkül szemez a salétrommal.
Szeretnék iciri-picirire összezsugorodni, mint a rothadó fal zöldes penész spórái, hogy végre szállhassak. Igen, már nem akarok kopogtatni, szállni akarok, bele egy másik lény, esetleg egy ember tüdejébe, hogy a légz?szerveken keresztül felszívódva az élet közelében maradhassak. De a legjobb lenne iciri-pici spermiummá változni, hogy csapkodó farkincámmal életemet hosszabbíthassam meg. Igen, még egy-két farkincacsapásnyi er?m van. Szeretek élni, szeretek lélegezni. Szeretek bosszankodni a részeg embereken, kik dülöngélve lármáznak éjjel a kocsmából hazafelé tartva, szeretek pletykálni, szeretek kárörvend?en, hamisan együtt érezni, vagy a Garay téren kutyaszarba lépni. Szeretek élni!
A zsibbadás a gerincvel?mb?l oszlik, így újra emelem karom. Az élet szeretete feszíti, emeli a szinte emelhetetlent, és érzem a fal nyirkos h?vösét az öklömön. Nem hallok hangot. Nem kopogtattam, csak súroltam a falat. Csalódott, dühös, vagyok!
Gy?lölöm az életet! Gy?lölöm a szerelmet.
Gy?lölöm az embereket! Dühös vagyok istenre! Tébolyultan nézem a rothadó falat! A szemem sarka már sebes, ahogy kimarta a könny. Elegem van a leckéztet? fájdalomból, elegem, van a mosolygó jézusból, miért teszi ezt velem, hisz karácsony napján születtem. Nem bánom! Gyere! Gyere! Te kurafi! Gyere fájdalom, nem félek, mi fájhat még, azt hiszed, számít, hogy szinte az egész testem fájdalmához hozzácsapódott a szemem sarka visítóan csíp?s égése. Nem, már nem tudsz nekem többet ártani. Nincs az a szenvedés, amit ne tudnék elviselni. A testem rothad, bels? szerveim szinte szétfolynak, mi hát nekem egy kis szemsarok csípés.
Dühösen mozdítom szemöldököm, bátornak sebezhetetlennek érzem magam, a testemen én uralkodom, nem félek a fél?rült fájdalomtól.
Mindent én uralok, gyere fájdalom! Isten halott!
Megmozdítom a fejem, orromat most nem nyomom a falhoz. Felszabadító érzés szembenézni bizonyos dolgokkal, elégedettséget érzek. Kellemes meleghullám önt el. Hagyom, hogy lecsukódjon a túler?ltetett szemhéjam. Élvezem a karikák pirosas ugrándozását, pöttyök hol sötét, hol világosabb sziporkáját. Megnyugszom, érzem a fájdalmat. Mosolyogni próbálok. Nem megy, már ez sem megy. Ha már nem kopogtathatok, legalább had mosolyogjak egyet. Emlékeim között kutakodom. Behunyt szemmel, hagyom magam sodorni. Lassan elmosolyodom.
Jönnek az emlékek. Zuhanok önmagamba.
Ã?Å¡jra gyerek vagyok, úgy hét éves. Azt hittem, hogy annyi gyermekem lesz feln?tt koromban, ahány herém van. Hihetetlen biztonságot adott gyermekként a tudat, hogy a sors vasmarka irányítja életem, és már el?re meg van írva, meg van pecsétel?dve a kés?bbi családalapítási tervem. Hétévesen minden este a fürd?kádban fogtam a két golyómat, és azt hittem, hogy az a két baba, azok a leend? gyermekeim. És majd a lányoknak, hogy mi módon akkor még nem tudtam, valami technikával, átlököm majd a két kicsi babámat, az akkor még picike kukimon keresztül. Simogattam egész fürdés közben, és megkereszteltem ?ket. A jobboldali volt Jancsi, a baloldali pedig a Juliska.
Megrándulok, egész testem egy másodpercre tele van feszültséggel. Megbékélve fekszem a koszos ágyban. Er?m elhagy, én pedig az er?szakos kapaszkodást hagyom el. Már nem akarom kinyitni újra a szemem. Inkább vissza akarok térni Jancsihoz és Juliskához. Ki?zöm a kapaszkodás gyötrelmes akarását magamból. Emlékezni akarok. Zuhanok, a pöttyök ugrálnak szemhéjam el?tt, zuhanok.
Aztán elhatároztam, hogy kinyilvánítom gondolataimat, érzéseimet Kocsis Szilvike irányában.
Neki akartam adni az én Jancsimat és Juliskámat.
Hogy milyen nap volt, már nem emlékszem. Az iskolába indulás el?tti reggeli szokásos ébreszt? ideje el?tt egy órával felébredtem, és a közértbe visszavittem az el?z? napon összegy?lt sörösüvegeket. A pénzzel a kezemben várakoztam a trafik bejárata el?tt. Szobroztam kis zsebpénzemmel, és óriási bevallásvágyammal.
Egy piros és egy kék golyót vettem, majd a két babámat jelképez? üveggolyót beraktam az alsógatyámba. Rohantam elkésve az els? óráról, be az iskolába, be a Kacsúr Zsolti mellé a padba, a kocsis Szilvi háta mögé.
Egész nap ültem, álltam futottam, és tanultam, miközben várakoztam. Hogy mire, azt pontosan megfogalmaztam magamnak. Hát arra vártam, hogy a Jancsimból és a Juliskámból a két üveggolyómba szálljon át az er?. És mikor majd odaadom a Kocsis Szilvikének másnap, ? el?ször a zsebébe rakja, majd az én instrukcióimnak megfelel?en, a fürd?kádban ülve a punijához nyomja azokat. És végre megtörténik, amire vágyom öntudatomra ébredésem óta, mégpedig az, hogy gyermekem szülessen. Egy egész napot, egy egész éjszakát hagytam, hogy az üveggolyóba beleszálljon az er?. Másnap reggelre úgy éreztem, kell?képpen fel van töltve. Ez azért volt fontos, mert nem akartam kar vagy láb nélküli babákat. Az els? óra osztályf?nöki óra volt. Az el?re megírt instrukciós levéllel a kezemben ültem a Szilvike háta mögött a padban. El?vettem egy selyempapír darabot, amit az el?z? napon vásárolt félbarna kenyér becsomagolására használt az anyukám, és az alsónadrágomból kivéve a testmeleg golyókat, a padra magam elé téve szemléltem elégedetten. Gy?jtöttem az elszántságot, kis instrukciós levelemet szorongatva. Az ezerszer átálmodozott koreográfiát újra és újra végiggondoltam. Vártam remeg? testtel, és ágaskodó pici péniszemmel a babák átadását, az osztályf?nöki és az énekóra szünetére tervezve az id?pontot..
Ekkor bökött meg a Kacsúr Zsolti a könyökével, majd halkan kérdezte žminek az a két üveggolyó?? Ideges lettem, és nem válaszoltam, inkább újra a mondókámat kezdtem magamban gyakorolni, minek kíséretében átadni készültem a babákat.
Az of?óra végén a Kacsúr Zsolti támadásba lendült. Egyszer?en kikapta a félbarna kenyeres selyempapírkupacból a két babát. Hiába kaptam a keze után, gyorsabb és er?sebb volt nálam. Kirohant a Kacsúr Zsolti az osztályból hangosan nevetve, és incselkedve kiabált, hogy žlátjátok, milyen szép golyóim vannak?? Majd megfulladtam a düht?l. Rohantam kezemben a selyempapírral a babáim után. Aztán a WC-be értem utol a gyermekrablót. Csavartam a kezét szidtam az anyukáját és könyörögtem, de nem adta vissza Jancsimat és Juliskámat. Aztán egy váratlan pillanatban a Kacsúr Zsolti a két babámat bevette nevetve a szájába, és úgy vigyorgott rám. Ekkor már annyira ideges lettem, hogy minden bátorságomat összeszedve nagyot taszajtottam ellenfelemen. A Kacsúr Zsolti kibillent egyensúlyából, a piszoár tartotta ?t meg függ?leges testhelyzetében. És ekkor történt a dráma. Juliskámat a Kacsúr Zsolti véletlenül lenyelte. Jancsikámat pedig dühében a piszoárba köpte, és adott nekem egy óriási kokit.
Bezárkóztam a WC-be. Nem mentem be az énekórára, mert nem tudtam felegyenesedni a sok sírástól.
Aztán a következ? órán a Kacsúr Zsolti bocsánatot kért t?lem, én pedig elmeséltem neki a Juliska történetét. Aggódtunk, és kíváncsiak voltunk, mi lesz a Juliska és a Kacsúr Zsolti sorsa. Másnap reggel sütit vittem neki, mert azt hittem, teherbe ejtettem ?t. Hiába tudtuk, hogy ki fogja kakilni az üveggolyót, Juliska szelleme örökre benne maradt.
Végre vigyorgok, igaz, cserébe be kellett hunynom a szemem. Nem bánom.
A Kacsúr Zsolti volt az esküv?i tanúm. Éva nem szerette ?t. Éva senkit nem szeretett, aki meleg. Ezt is megbocsátottam neki, minden felett szemet hunytam. Ott az esküv?n találkoztam utoljára a barátommal. Vesztettem egy embert, és kaptam egy másikat. Egyensúlyban voltam.
Fogyóban vagyok, legy?zöttként pihegem bele lelkem a penészes falba. Szám nyitva, érzem, ahogy csorog a nyálam. Le egészen a bedagadt nyakamon, majd a koszos leped? szívja fel. Er?t érzek magamban, így nyelvemet mozdítom, hozzáér a fogamhoz. Most visszahúzom, majd ismét metsz?fogamhoz érintem. Kimerülök a nyelvgimnasztikában. Elfáradok. Belefáradok. Nyelvem útját állja kicsorduló nyálamnak. Érzem, ahogy felgyülemlik a nyál a szájüregemben. Mintha csalán lenne benne. Egy alig hallható sóhaj, a felgyülemlett átlátszó nyálam visszafolyik garatomba. Köhöghetnékem támad. Görcsöl a nyel?csövem. Tüd?mbe belefolyt váladékom egy köhögéssel próbál kimenekülni testemb?l. Egy nagy leveg?vétel, áhhhhh, egy hatalmas rángógörcs, és a köhögés megtörténik. Mintha a metró szerelvény költözött volna belém, dübörög a mellkasom, megfeszül a karom, és a rángógörcs nekicsapja kezem a salétromos falnak. Mosolyognék, ha tudnék, de elfáradtam. Már nem akarok lélegezni, hisz kopogtattam.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:37 :: Rácz Jenci Iván
