Én, Énke felett lebegek.
Mikor Énke anyja már sokat tologatta a zöldséget, Kálmán legyint, és feláll a hokedliról, majd bemegy a szobába, miközben a mondókát dudorássza.
Anyám és Énke a konyhában marad. A cukkíni visszakerül a mélyh?t?be és anyám ad Énkének egy nagy pofont.
– Te kis kurva â??mondja, majd ad még egyet.
Énke elveszti az egyensúlyát, és elterül a földön. Énkét szemlélem felülr?l, és nagyon sajnálom. Nézem, ahogy felkel a konyha kövér?l és örülök, hogy nem engem bánt az anyám.
Édesanyám bemegy a hálószobába.
Énke lassan feláll, kihúzza magát, majd kifeszíti testét, kezeit maga mellé szorítja, tenyerét kinyújtja, és mint a katonák hajlítatlan térddel, díszlépésben indul be a hálószobába, miközben elkezdi énekelni:
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE, NEM KAP RÉTEST ESTÉR, PEDIG A RÉTES NAGYON J, KATONÁNAK AZ VAL.
Kálmán fekszik az ágyon és a katonájával játszik.
Anyám az ágy szélén ül, kezében egy korbács. Kálmán dudorászik
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE -gyere kis katonám.
Gyere, edd meg a kisbabát.
Gyere, gyere, gyere, gyere, gyere!
Itt a kisbaba, gyere.
Végre felébredtem, áth?lt testtel szálltam ki a kádból. Nem akartam elaludni soha többé.
A konyhában állva jött az ötlet, mégpedig, hogy a szemhéjamat egy ragtapasz segítségével feltapasztom a szemöldökömhöz. Ágy nem tud majd soha többé lecsukódni. A konyha fiókból kivettem a mikiegeres ragtapaszt, majd a fürd?szoba tükrében nézve, felragasztottam a szemhéjamat.
A m?anyag tapasz félpercnyi tartás után megsz?nt tapadni. Két lehet?séget láttam ennek a hibának a kiküszöbölésére
Egy: le kell borotválni a szemöldökömet, és úgy próbálkozni valami er?sebb ragasztószalaggal.
Kett?: pillanatragasztóval egyszer?en oda kell véglegesen ragasztani a szemhéjamat. A hiúságom gy?zött, és a konyha kredencaljából el?szedtem a már egy éve nem használt pillanatragasztót.
Ovis korom óta azt hallottam mindenkit?l, hogy ennek a kislánynak milyen szép, és nagy kék szemei vannak, így még örültem is, hogy ha esetleg pár milliméterrel jobban felhúzom szempilláimat, akkor olyan szép leszek, mint egy nagy barbibaba.
Hatalmas nagy szemeket akartam, hogy aki rám néz, az csodálkozzon és irigykedjen. Azt szerettem volna, hogy az embereket vakítsa el sz?ke hajam csillogása, száradjon ki a torkuk. Arra vágyódtam, hogy a hajam színe arányban legyen a b?röm színével (egy kis melír segítségével), a szemöldököm íve legyen összhangban a homlokom magasságával (gyantával), a szemem nagysága uralja az egész arcom (pillanatragasztóval). Az orromon nem akartam változtatni, mert az oly tökéletesen fitos.
A szám¦hmm¦azt pedig nem tudtam, volt, mikor tetszett, volt, mikor nem.
A legjobban, amiért a barbibaba fejére vágytam az nem a szépsége, hanem a koponyája üressége. Tökéletes arcra vágytam légüres térrel a fejemben, hogy ne gondolkodjak, és ne álmodjak soha többé.
A szobámban bömbölt a rádió. A sminkes tükör el?tt ültem. A pillanatragasztó kupakját le kellett vágnom ollóval, anyám csoszogása a konyhából egyre elviselhetetlenebb volt.
Jobb kezemben a pillanatragasztó, bal szememet pedig lecsuktam.
A szemöldököm alá nyomtam egy fekete borsnyi ragasztót majd, szempillámat megfogtam bal kezemmel, majd a szemhéjamat felfelé húztam annyira, hogy a szemgolyóm fehérje már jócskán látsszon.
Egy másodperc, és már oda is ragadt. Megismételtem a m?veletsort a másik szememmel is, majd felállva az asztaltól, indián szökelléssel és hangos kecskemekegéssel, jókedv? mosollyal az arcomon, beugráltam a fürd?szoba tükre elé.
A szememb?l még akkor is ömlöttek a könnyek, de nem tör?döm vele. Belenézve a tükörbe, nem láttam semmit, csupán árnyékokat. A könnyfátyol és a csíp?, maró fájdalom egyre er?sebb. Lehet, nem is volt olyan jó ötlet ez a pillanatragasztó. Fél perc múlva úgy éreztem, a szemem ki akar folyni, a szúró érzést?l mi a szememb?l indult, és a mellkasomban hullámzott át sikítozni kezdtem.
A víz, amit rápancsoltam szemgolyómra nem segített, így a szennyesruhatartóból kirángattam egy ruhadarabot, amit bevizeztem és arcomat beleborítva rohantam ki tapogatózva a lakásból. A lépcs?n lezuhanva eltörtem jobb csuklóm, és a kulcscsontom. Utána még kétszer estem el. Az utcán nem volt senki, így én szabadon sikítozhattam a fájdalomtól. Mikor már az arcomat martam a kezemmel, akkor jött le a szomszéd házból. Egy n? és nem kérdezett semmit, hanem betuszkolt a kocsijába, majd a baleseti ambulanciára vitt.
Az orvos szó nélkül kimosta valami szerrel a szemem, fájdalomcsillapítót adtak, majd szétválasztották egy szikével felragadt szemhéjamat.
Vastag kötést kaptam a szememre, ami betakarta egész fejem.
Második nap feküdtem a kórházban, mikor odajött hozzám egy nagyon kellemes hangú doktorn?, kit akkor még nem láttam a kötések miatt.
Kérdezgetett mit és miért tettem. Én elmeséltem neki a hangokat, a rossz álmokat. De Kálmánról és a katonásdiról hallgattam. Négy napon keresztül minden nap bevittek a n? szobájába és egy-egy órát beszélgettünk. Kaptam gyógyszereket, amikt?l nem álmodtam, és nyugodtan tudtam aludni.
tödik nap reggel szememr?l levették a nagy kötéseket, és kicserélték könny? ragtapaszra, mely alá gézt tettek.
Még így is teljes sötétségben éltem, de a gyógyulás már karnyújtásnyi távlata felbátorított. Unatkoztam, és haza akartam menni. Furcsa volt nem látni az engem körülvev? világot.
Hat nap múlva leszedték a kötéseket, és hazaengedtek.
A szomszéd asszony jött értem az autóján. Elmesélte, miután bevitt a kórházba, még aznap éjszaka felment a lakásba és megkereste a lakáskulcsokat. Lezárta a gázt, kikapcsolta a bömböl? rádiót, és a wc-ben sivító porszívót, majd bezárta a bejárati ajtót és a kert kaput is.
Számtalanszor megköszöntem kedvességét a kocsibejáró el?tt. Hálálkodva és türelmetlenül vettem ki a kezéb?l a házi baracklekvárral töltött buktákat, miket az én hazajövetelem megünneplése céljából sütött, és amit fent a konyhában, nálam akart megenni, miközben kifaggat.
Én határozott, de kedves elutasítással hárítottam el a közös buktázást, fejfájásomra hivatkozva.
