A látogató sebesen haladt, karjaival, lábaival
olyan mozgásokat tett, mint Rágó. Süld?, ha lába nem érte a meder alját,
kapálózott, kezével, lábával hajtva maga alá a vizet, mint a négylábú állatok,
mégis elég sebesen haladt ahhoz, hogy ne tévessze szem el?l a célját.
Az ember felállt, szembe
fordult követ?jével, mereven a szemébe irányította szemesugarát. Süld?
elvakultan lépett néhányat, majd kilépett a vízb?l, a hideg megcsapta nedves testét,
megborzongott, felmeredt mellkasán, hátán, fején a bozont. Sietve alámerült a patakká csendesült tó
vizében. Visszaevickélt a barlangba, szorosan a medvéhez bújt, valahol
elejtette a hosszúfogat, így mindkét szabad kezével átölelte a meleget és biztonságotadó
testet.
A két újszülött már fogait próbálta a
harapásra, bár anyjuk szájából elvették szájukkal, a megmammált, rágott ételt, de
azért még visszajártak a tej ízért anyjuk keblére is.
Sebzett, Süld?, Morgó és Kölyök
újra gyakran alkonyatkor tértek vissza alvóhelyükre.
Morgó néha vissza sem ért naplementig, pár
után koslatott a hegyen.
Süld? egyre nagyobb spirálban kerülte a sziklát, amely
a barlangot rejtette, apja hívó hangjai hozták vissza más hordáktól. Hamarost
nem egyedül érkezett, vele jött az ? n?sténye, az ? csimpaszkodója. Terebélyesedett
a különös család, különös életfája.
Látogató érkezett újra, ezúttal más, mint az
eddigiek. Aranysz?ke haja, szakálla, mozgékonysága, zöld szeme fogvatartotta a
horda minden tagját. Ahaw beszélni kezdett Süld?höz és Sebzetthez, azok
riadtan, sz?kölve hátráltak. Ahaw nem lépett utánuk, tudta mennél jobban közelít,
annál jobban menekülnek. Morgós támadólag emelte mancsait, Ahaw megdermesztette
mozdulatát, a medve visszaereszkedett talpaira, halkan, megadón brummogott. A
Kölyök nekifutásból rárontott, majd az idegen lábai el?tt sompolyogva körözött.
A Csillogás termét betöltötte a halál szaga.
Sebzett és Süld? ugyan mells? végtagjukkal kapart valamennyi földet, és követ
az anya oszlásnak indult testére, ám az nem takarta el a halott testet annyira,
hogy a hulla b?ze ne keveredjen a lélegzésükbe.
Ahaw a terem legtávolabbi sarkában kitartóan
ásott, nehezen haladt a sziklás, köves, kemény, kavicsos talajban. Elkészült
mégis, az emberanya számára, a sírgödör. Ahaw vonszolni kezdte testet a
temetkezési hely felé. Sebzett rikoltva, meredt sz?rzettel ugrott Ahawra. Fogait
mélyesztette a párja támadójára. Ahaw gyengéden lerázta magáról Sebzettet. Elengedte
a testet.
Leült mellé. Sebzett tétova,
támadó mozdulatokat tett, majd valami ismeretlen er?t?l meggörnyedve odahúzódott
az idegen mellé.
Ahaw szemei sugarát a vadult
ember szeméire irányította, lassan felemelte karjait, tenyerét mutatva
egyhelyben forogni kezdett.
Sebzett megb?völten nézte, majd
? is égnek tartotta kezeit, suta forgásba kezdett.
Ahaw dúdolta a lélekhez szóló
dallamot, Sebzett morgott, majd mély torokhangú hanghajlításokkal kísérte az
idegen varázsénekét. Ahaw megállt Sebzettel szemben, a másik várta a
folytatást. Ahaw az ember feltartott keze után nyúlt, lassú, ám határozott
mozdulattal saját medencecsontjához húzta. Másik kezét Sebzett ágyéka fölött,
annak hasához tette. Összehajolt a két fej, Ahaw engedte, hogy Sebzett megszagolja
a bel?le kiáramló illatokat. Orrukat összeérintették. Sebzett érezte a kiáramló
g?zölgésekben, a kitör? légzésben az ártalmatlanság érintését, a szeretet
melegét. Engedte, hogy Ahaw arrébb lépjen, görnyedt háttal, leengedett karokkal
követte ?t.
Süld? a sziklafalhoz tapadva, ugrásra készen,
meredten figyelte a két test táncát, harcát, békekötését. Morgó hatalmas teste
elnyúltan hevert vackán, az emberkölykök, biztonságotadó meleget, védelmet
nyújtó er?s testéhez simulva szundikáltak. Sebzett nem vette észre, amikor a
másik elt?nt, ? két térdét állához húzta, karjaival átölelte lábait, kezeit
összekulcsolva, fejét megfáradtan térdeire ejtve, elaludt.
……………………………
Etz’nab Chikchan el?tt állt. A zsarnok
kimeresztett, ferde szemei megfeszültek a sima széles pofacsont fölött. Duzzadt
ajkai lefelé biggyesztve, mint két jóllakott pióca, lilán verg?dtek csökött
álla fölött, orra, mint a karvalyé, úgy hajlott vissza ritkás bajuszsz?rzete
fölé. Rövid karajait behajlítva tartotta hordóhasa el?tt, tenyerét fordítva a
hasa körül tekert selyemöv felé. Óvta hájas testét a Mindenhatótól érkez?
sugaraktól, hiszen ?, a zsarnok, kivonta magát minden hatás alól, hiszen ?, a
zsarnok akart lenni, mindenek ura. ?a zsarnok mindennél, és mindenkinél
okosabbnak tudta magát, öntelt butaságában.
?a zsarnok, ? akarta
megteremteni a maga számára az öröklétet. Az örökléthez a földi jólétet.
Hatalmat, gazdaságot, csak és kizárólag testi örömöket kívánó gondolatokat diktált
számára a Gonosz.
Etz’nab nézte ezt a szánalmas
zsír és hústömeget, szinte látta, ahogyan kígyóvá válik el?tte a zsarnok teste,
ellepik a pikkelyek, csesznye simaságú teste lila, sárga, zöld és piros
nedvedz? lemezekkel borítódik, színes tollak tarkítják ritkás haja felett a
tömény gonoszságot mutató, undortkelt? arcot.
– Tollas kígyó. – gondolta
Etz’nab.
– Miféle tollakról beszélsz? – mintha
neszét vette volna Chikchan az orvos gondolatainak, megvet? érdekl?déssel
fordult az el?tte állóhoz.
Az orvos megrettent, gyors
szemrebbenésekkel átváltotta agya m?ködését más területekre, a tavat látta, a
tavon a csónakot…
– Épül az áldozati oltár. Már
készítik a kommunikátorok a népet az áldozat felajánlására. Jelöld meg azokat
az eszközöket, amire szükséged lesz a szív beültetéshez! Idejében fel kell
készülni a m?tétre. Hirtelen kiemeled majd az áldozati ifjú szívét testéb?l,
elhelyezed az edénybe. Az áldozati edényt a Második tartja majd, ? azonnal
elindul a szentéj felé, ahol már a többi orvos el? készített engem a
beültetésre. Az én elhasználódott szívemet is te metszed ki testemb?l! –
rendelkezett az uralkodó.
Etz’nabot nem érte váratlanul a
hír. ?már hamarabb kiolvasta Chikchan beteg agyából, beteg szívének, beteges
szándékait. Felkészült az áldozat késleltetésére, ha már megakadályozni nem
tudja.
– Milyen alapon választod ki az
áldozatra az ifjú embert?
– Er?s szíve legyen! Mi más
számít még! – csattant a válasz.
– Itt az embereknek a szíve,
egyik percr?l a másikra sz?nik meg dobogni, minden el?zetes tünet nélkül. Mi a
biztosíték arra, hogy az izgalom, a ritka leveg? és a halál, nem gyengíti majd
meg olyannyira az ifjú szívét, hogy az, testedbe ültetve sz?njön meg dobogni?
– Neked kell tudni! Te vagy az
orvos!
– Orvos vagyok, így én nem
szánhatok senkit halálra!
– Csak ha megparancsolom! – villant
fel homályos látású szeme a kígyónak.
– Sok szempontból kell
megfelelnie annak az ifjú szívnek, hogy a te testedhez méltó legyen. A szívben
van szállása az érzelmeknek, a bátorságnak, az elszántságnak. Hol találunk oly
nemes szervet, melyben mindez megtalálható? – simult az ember a helyzethez.
Chikchant körbefogta a hiú g?g
g?ze, kéjelegve hallgatta alattvalója szavait.
– Egy anya szült hozzám méltó
utódot, bár nem én nemzettem. – a lila piócák megvonaglottak a megvetést?l.
– Annak az anyának, már
elveszejtetted párját. Ha most a gyermeke életére törsz, elhervad a bánattól.
– Hervadjon el, ha nem az én
földemben virágzik! – szólt hevesen a gyáva férfi.
– Hervadhatna, ha nem
száradnának el vele együtt a gyógyfüvek is. – lépett a sakktáblára a szerelmes férfi, mint ?rz?
bástyája szíve hölgyének.
– Másnak is van tudása a
gyógyító f?zetekhez! –
csusszant a bástya elé a fekete ló.
– Nincsen más, aki termeszteni
is tudná, kivonni, adagolni is tudná a füvekb?l az er?t! – csapta el útjából a
gyenge bábut az orvos.
– Ahawot akarom! – vonyított
fel a zsarnok, mint sebzett, vérengz? állat. – Ahawot! Ahawot, Ahawot! Az ?
szívével akarok tovább élni! – Vonaglott dühös akarásában, mint a kobra.
– Soha! – sóhajtotta csendesen
a nevel?apa – Soha!
Chikchan nem hallotta meg a
halk sóhajt, nem érezte meg a másik mindenre elszántságát.
– ?t akarom! ?t akarom! ?t
akarom! – kántálta fennakadt, homályos szemekkel.
Az egyik készenlétben várakozó
maninik odalépett, rátakarta urára a leplet, intett társainak, négyen, emel?
sz?nyeg nélkül átvonszolták a hájpacát bels? szobájába. Így volt ez mindenkor,
ha a zsarnok agyán szétterült a felfuvalkodottság köde.
Etz’nab sarkon fordult és
kiment a szabadba. Szemével Ahawot és Ik’-et kutatta a várakozó orvosok között.
Nem lelte egyiket sem.
Teljes testében remeg?, vak
férfit vezettek az ?rök. Most húzták ki a büntetés verméb?l. Szája cserepein
halvány vércsík száradt, szennyes sarujára rászáradt saját testének ürüléke. Hang
helyett hörgés szakadt fel a torkából, térdre rogyott, elterült. Az ?rlehajolt,
meghallgatta a halálos légzés kapkodását. Hüvelyk ujját behajlította,
ráhajtotta négy ujját, így mondta el társainak, kid?lt minden fája az életnek,
a megbüntetett maninik haldoklik. Az ?rök sietve hátráltak, az orvosok tétován.
– Magára hagyni! – zúgott át az
agyakon a kegyetlen parancs gondolata. âË?â??Magára
hagyni! – sajgott át a lelkeken, a lelketlen utasítás.
Froggy apja kilehelte utolsó lélegzetét,
utolsó gondolatát gyermekéhez küldte.
Xocsitl feler?sítette már az árva gyermek
testét, most a lelke er?sítésén fáradozott. Elrejtette ?t a titkos, k?bevájt
kamrájában, a titkon magával hozott kedvence mellé. A gyermek arca ezer mosolyt
mutatott, mikor a kristálylámpa sárga fényénél felfedezte a puha gyapjukon
heverész? macskát. Odalibbent mellé, kicsiny kezével simogatni kezdte a meleg,
sima bundát az állat hátán, mellé simult, hallgatta a cica dorombolását. Samex,
a macska, puha mancsaival dögönyözte a gyenge gyermek beesett hasát. Froggy
mosolyogva aludt el. Hosszú, mérhetetlenül hosszú id? óta el?ször, a gyermek
által szeretettség érzésével lelkében. Xocsitl bólintott, der?s dal
dudorászásába kezdett, eltorlaszolta a titka kapuját, elindult a laboratóriumba
Ma gombanedveket párolt.
Itt, ezen a tiltásoktól, szabályoktól
hemzseg? helyen másoknak is voltak elrejtett titkai. Amikor a jóslat, miszerint
hamarosan víz borítja majd a föld legnagyobb részét, beteljesedni látszott, – bár
csalóka volt, mert nem a végeláthatatlan es?k okozták a vizek támadását a Föld
ellen –, az emberek készültek a túlélésre, a megmaradás utáni életre. Kezdetben
sokak nem hittek a vészmadaraknak, akik minden lehetséges helyen, módon
sugallták, huhogták veszélyben a Föld, végzet és pusztulás fenyegeti a
földlakókat.
Az emberek élték mindennapi hangyaéletüket,
dolgoztak, gy?jtöttek, katonáikkal védték megszerezett javaikat. Értéktelen
tárgyakat halmoztak maguk köré. Nyomtató ökörként hajtották a pénzmag cséplését a
gazdáknak, akik néha ökreik nyáladzó szájához nyomtak egy-egy jobb falatot. Az ökrök elégedettek voltak, ha
belelegelhettek a gazdák mezejébe. Észre sem vették, amikor visszaadták a
csordásoknak, amit szereztek, rózsamintás, illatos egyszer használatos
papírokért. Olyannyira megszokták az emberek, hogy jönnek a hírek mi módon lesz
vége a Földnek, már átlapozták az err?l szóló írásokat, üstökös közelít, olvad
a sarki jégtakaró, földrengés, tornádó, úgy ugrották szemükkel, ahogyan az
unalomig ismételt álhíreket ugorja át szemével az olvasó. A csordások jól
tudták, mit tesznek. Évszázadok óta, nagy el?djeik tudását, ?s id?k óta felgy?lt kincseket birtokoltak. Évszzadok óta készültek a totális hatalomra a Föld fölött.
