A medve folytatta a vándorlást él?helye felé. Nyomában loholt kis csapata.
A hegyoldalon találtak odvas fát, vezérük olthatta méz utáni sóvárgását. Jóllakva a léppel a medve, a maradékot a várakozók közé dobta. Süld? falánkul nyelte az édes lépet, mormogva, gurgulázva örült a régi íznek.
Sebzett hasalt a zöld füvön, zsákmányra várt, hamarosan beleverhette dárdáját egy elkóborolt hegyikecskébe. Elszántan, kiéhezetten vérre, húsra, falni kezdett. A farkasok tisztes távolban várakoztak a koncra, csontra. Amikor már a vadász tele bend?vel feküdt a földön, mellette a farkasok mohón folytatták a lakmározást.
A Lány a fák között kószált, keresett valami ehet?t, gombát, levelet, kemény héjú terméseket tört fel er?s fogaival.
Az éjszaka csendesen lopakodott a hegy mögül a völgy felé. Hamarosan köddel, sötétséggel borította a tájat. Úgy terült szét, oly lassan, fokozatosan, mint a gyermekek bánata, olyangyermekek-é, akik nem lelik anyjukat az élet s?r?jében.
A Lány teleszívta tüdejét a nedves, hideg leveg?vel, mélyeket szippantott a dús légb?l. Mégis nehéz maradt a teste, levert, kedvetlen. Melegség illatára vágyott, a szeretet páráira. Ahogyan gyengül? teste engedte, futott vissza hordatársaihoz. Útközben mellé csatlakozott Farkaskölyök. Együtt loholtak az éjszakai nyugvóhely felé.
Morgó az éj homályában is elvezette csapatát a biztos helyre, a hegy gyomrába.
Újra összevette hátát Sebzettel, akinek jól esett a medve testének kipárolgása, biztonságot adó közelsége. Úgy aludtak mind, mint akik végre anyjuk ölében elszunnyadhatnak, ölel? karjait köréjük fonta a hegy. A veres kép? Nap már szétharapta a ködöt reggel, amikorra a kis csapatban újra er?re kapott az életösztön, menni, keresni, enni.
A patak fentebb a hegy lankáin, hegyi tóvá öblösült, vize mély és tiszta volt, kék szemében meglátták magukat a körülötte él?k. A fák hatalmas törzseik ágairól hullatták levelüket. Színesen, piros, sárga, barna levelek peregtek alá róluk, lassan lebegve a lágy légben, lehullva, lebbenve megpördültek, színüket fonákjukra váltották, szálltak, kavarogtak az elmúlás felé. Ha kicsinyke szell? támadt, a falevelek örvénylettek a tó befogadó felszínén, majd elsodorta a víz könny? terhét az ár. A halott levelek átadták helyüket az új élet reménységeinek, a fákban szunnyadni készül?, majd idejében újra sarjadó új életnek, az új virágos, leveles lombokban. Most, úgy vetkeztek le a közelg? hideg el?l menekedve, mintha pucéran er?sebbek lennének, mint teljes pompában. Gyökerüket mélyen eresztették a föld alá, kapaszkodva, a föld eml?it megtalálva táplálkoztak, csendesült ereikben, lassan áramlott az életnedv. Szálegyenes derekuk, meztelen ágaik, göcsörtös ujjaik büszkén feszültek az ?szi ég felé. A bokrok dideregve ejtették a talajra megsárgodott, megpirosodott ruhájukat. Vékony ágaikkal az ég felé nyújtózkodtak. Körülöttük beterítette az elsápadt füvet az avar.
Közelített a tél, hajnalonta, érkezésekor hideg szájjal cuppantott fagyos csókokat a tóra, fára, bokorra, azután még visszabújt rejtekhelyére a távoli, jeges hegyek közé. Elhalványult a nap az égen, melege visszasugárzott a földb?l, csituló fényében hanyatló der?vel cikáztak a rovarok. Legyek dongtak, méhek zümmögtek elhalóan.
A Lány feküdt a domboldalon, bens?jében visszhangot ébresztett a méhek zsongása, Ahaw hangja zümmögésének emléke tört fel benne. Kutakodva kémlelte a tájat. Remélt. Szaglászta a leveg?ben terjed? szagokat, illatokat. Szemével követett minden mozdulót. Fülelte az erd? rejtekér?l kisurranó hangokat. Elindult tétován egy-egy illatfoszlány, egy-egy hangfoszlány után. Kezével tapintotta a fák derekát, keresett, kutakodott, várakozott.
Neki iramodott, ha biztató színt vélt felfedezni, fehértörzs? fákhoz szaladt remeg?n, rogyott le megadón. Hordta a fák törzse elé a rét és az erd? gyümölcseit, gombáit, csigákat és diókat, mindent, ami ehet?, aminek látása ?benne jóérzést keltett. Adott, adott abból, ami nem volt az övé ugyan, de az övé lehetett volna, mert megtalálta. Nem volt, aki elfogadja. Az erd? állatai megdézsmálták olykor-olykor az erd? áldásait, ha a Lány vágya szentélyét?l, a Fától távolabb kereste élhetésének feltételeit, de az, akit hívott, távolmaradt megbabonázott, öntudatlan hívét?l.
Süld? a leveg?ben érezte a szaporodni vágyás illatát, hallotta, hogy a szarvasbikák b?gnek, hívják egymást megmérk?zni a szarvastehén birtoklásáért, az utódnemzés jogáért. Süld?nek apjával, Sebzettel kellett volna kiállni birokra, harcra a Lányért. A Lány ivarszervei nem bocsátottak ki párosodásra hívó illatokat, teste hallgatott, csendben, mint a gyermek test. Felegyenesedve járt, keblei duzzadtak már, csíp?je hívogatón ringott a hímek szeme el?tt, mégis éretlen volt még az utódnemzéshez, vére hallgatott, szíve muzsikált csupán.
Így a két érett emberhím a bozótlakók n?stényeit lepte meg, mint a méh a virágot, váratlanul, gyorsan cselekedve, mit sem tör?dve a csimpaszkodó hímek dühödt rikoltásaival. A n?stények megtermékenyítve vándoroltak tovább, vitték méhükben az újfajta élet magvait.
Morgó titkos utakon járt, rámorgott Sebzettre és Süld?re, ha nyomába szeg?dtek.
A farkasok táncos lábbal ugrálták körül n?stényeiket, meghunyászkodva a leger?sebb, legügyesebb falkavezér, Farkaskölyök el?tt. Farkaskölyök n?stényét?l egy halk morgással riasztotta el a közeled? hímeket.
A többiek kettesével jártak körútjaikon, párban követték a vadászokat, csak Farkaskölyök ment egyedül védence, a Lány után. Olyankor Farkaskölyök n?sténye a barlangban, a falba vájt odúban várta társa visszatértét.
A pirkadat els? pirulós sugara Sebzettet a tónál találta. Hasalt a marton, vizet lefetyelt. Rágó mellette mászott ki a bokrok, majd a fák közé. A hód hatalmas fogaival sebezte meg a fatörzset, rágta, darálta körbe-körbe a szunnyadni készül? égert. Sebzett meredten figyelte, hogyan szerzi meg zsákmányát a hosszúfogú. A gyenge törzs? fa hamar recsegni, ropogni kezdett, majd a végs? roppanás hangjával elterült.
Sebzett az ágak alatt riadtan menekülni próbált, de a kid?lt élet nem engedte, lefogva tartotta mells?végtagját. Sebzett nyüszítve verg?dött, a csapdába esett vad rettegésével. Félelmében még nem érezte a fájdalmat, amit egyik válla, egyik karja csontjának törése okozott. Rágó húzni kezdte a kid?lt fatörzset a víz felé, a gátat magasítani. Mikorra a hód elcibálta egy árnyéknyi hosszra a fát, addigra Sebzett elkábultan, véresen, törten feküdt a színes falevek még élett?l utolsókat lüktet? varázssz?nyegén.
Morgó jött titokzatos útjáról a tóhoz. Lehajtotta bozontos fejét, megszaglászta a kiömlött vérében fekv? falkatársát. Orrával átgördítette a tehetetlen testet, sebzett, heges hátára fordította a sebesültet.
Sebzett a fájdalomtól felordított. Morgó sz?re égnek meredt gerince mentén, két hátsólábára állva felegyenesedett, mells? mancsaival lecsapni készült.
Sebzett felült, majd három ép végtagjára nehezedve mászni kezdett sebesen, az újabb veszedelem el?l. Egész testében remegve kúszott be a barlang mélyébe, vinnyogva húzódott meg a legtávolabbi zugban, elrejt?zött gyengeségében, hanem is tudta, de érezte, minden él? felett érzett fens?bbsége veszélyben van, most ? a gyenge, most ? lehet a préda. Rettegett, fájó testér?l nem tudta visszatartani a gyengeség párolgásának g?zeit.
Süld? osont apja rejtekéhez. Hátulról el?re döntötte, a meglepett ellenfelet, diadalmas ordítással tette nyakára lábát, tapodott rajta egyet, ha a legy?zött próbált felemelkedni. Sebzett arccal a porban mozdulatlanul feküdt. Süld? arrébb táncolva, hirtelen kapkodva a leveg?t, horkantgatott. Sebzett felküzdötte magát térdeire, törött karja szárnyaszegetten lógott, másikkal megtámaszkodott a földön. Süld? hátulról lepte meg újra apját, er?teljes párzó mozdulatokat tett felette, így fejezve ki uralmát a maga alá tepert er?sebb felett.
Sebzett elkullogott búvóhelyér?l, odakúszott Morgó hatalmas testéhez, hozzásimította elgyötört testét, a medve megadón t?rte, a védelmet keres? társ kapaszkodását.
Farkaskölyök végig szimatolta a barlang teljes üregét, Sebzett elhagyott búvóhelyén felemelte hátsó lábát, levizelte a falat.
A Lány farkasoktól kisérve vonult éjszakai nyugvóhelyére, meg sem érintette az apját ért sérelem. Összekuporodott vackán, Farkaskölyök és társai mellé heveredtek, melengették ?t az éjszaka h?vös árnyai között, rejtegették ?t, az éj imbolygó ködfoszlányai el?l.
Morgó már megcsappant életer?vel járta körútjait, lassúbbodtak életfunkciói, téli álmodásra készült, de a tél távol tartotta magát a völgyt?l.
A hegytet?n égett a kiáramló gáz, olthatatlanul, a fák készen álltak a hópelyhek fészkének lenni, de a hólepel most nem szállt alá oly hamar, mint az elmúlt télen.
Csikorgott a hajnal, hegyes, éles fogaival harapott a napsugár, nem adott már meleget, de a hideg, fagyos északi szél késlekedett. A tóban a víz felszíne a partoknál már megsercent a hajnali látogatók talpa alatt, de befagyni nem tudott, nem volt elég hideg.
A hódok cikk-cakkoltak tétován, keringtek a vízben, farkukkal nagyokat csapva, ha ismeretlen úszó került a közelükbe. Kotorékuk el?tt a felhalmozott téli rágcsálnivalót szorgosan gy?jtötték, kölykeik ügyetlenül bucskáztak át a leveles husángokon, csupasz, vastag faágakon a várból, a vízbe.
A hódkölykök id?nként lebuktak a víz alá, hazaúsztak víz alatti várukba, megint kiúsztak, szüleik mellé szorgoskodni, tanulni a hódok életét. Koptatták a fák törzsein hosszú, sárga fogukat, csetlettek-botlottak a szárazföldön, illatcsíkot húzva maguk után, forró nyomukat izgatottan szagolták a macskafélék, hiúzok, tigrisek. Zubogott az élet folyama id?tlenül, a meghosszabbodott ?szben, buzogva.
Sebzett elszakadt a falkától, el?zte a félelem, a legy?zöttek félelme. Épp kezében er?sen szorongatta dárdáját, kapaszkodott belé, mint megmaradt keze megkétszerez?désébe. Magányosan járta élelemszerz? körútjait. Dárdáját hangos üvöltéssel dobta a vágtató szarvasok utolsó, lemaradozó tagja után, fülel? ürgékbe szúrta hirtelen, húst, vért kívánt, vágyott az er?re, ami elhagyta. Dárdáját mélyen a földbe szúrta, amíg falt, szemeivel pásztázta a tisztást, a bozótokat, er?sen fülelt minden hangra, ami hozzá eljutott, védekezésre, vagy menekülésre készen, megfeszített inakkal, felajzottan. Sérült válla csapottan, ferdén állt, setén lógott róla szétütött karja. Keze duzzadtan, mozdulatlan maradt. Újra a fogaival tépte le a bokrok gyümölcseit, egy kezével húzta szájához a magasabb ágakat. A bozótlakók csörtetve, viháncolva, élénk hangokat kiadva ugráltak el mellette, a távolságot megtartva, de félelem nélkül.
A vihar úgy érkezett, olyan sebesen zuhogón verte a szél a fák hegyét egymásnak, mintha húrok közé csapott volna egy vak muzsikus, cibálta, tépte a fákat, sodorta, kergette a kisebb ágakat, gyenge gyökerekkel kapaszkodó csemetéket tépett ki a köves talajból. Az ég megzendült, dörögve, dübörögve szóló szava betöltötte a hegyet és a völgyet. Cikázó villámok fényénél riadtan reppentek fel a madarak. Csattanva csapódott a vihar nyila a kiszáradt feketefeny? gyantás testére, lángruhába borítva elhamvadni kész törzsét.
A lángnyelv kiszabadult a lángnyalábból, sisteregve, sietve futott a száraz t?leveleken. A t?z falta táplálékát, felkacagva, mohón, egy-egy gyantacsepphez érve felkunkorodó lángnyelvével.
Sebzett meghunyászkodva hátrált a terjed? fény és forróság el?l. Hátrafelé kúszott, maga alatt vonszolva fegyverét.
– Hóóóóóóó, huuuuh! – csitította hangjával a rohanó, éget? veszedelmet. Háta már a sziklának feszült, nem hátrálhatott tovább.
Felgerjedt testében az elgyötört élet dühe, felegyenesedve, teljes er?vel dobta dárdáját a lángpatak közepébe.
– Íííííííííjééééééééééééééáááááááááááj! – kiáltotta, dobbantott lábával, álkapcsa megfeszült, sz?reit borzolta a fenyegetés.
Ekkor, mintha az égi mosón? egy löttyintéssel öntötte volna ki tónyi dézsáját, úgy eredt el az es? árja, eloltva a t?z csermelyét.
Sebzett megélénkülve ugrált a parázsló, feketül? torzsákon, torkából felzendült a gy?zelem mámorának hangja.
– Óóóóóúúúúúúú! Ã?°???????íííííóóóóóóóh. Gö-gö-gö! Dö-gög-gö! – döcögött el? bel?le a nevetés. Pörgött, forgott, ujjongott a rászakadó vízben.
Csitult a szél, lanyhult a zivatar, mire bealkonyult, már megcsendesülve cseperészett az es?, nagy es?cseppeket hullatva, elhalkuló sírással, elapadó könnyekkel elállt az égi zuhogás. Sebzett dárdájával megszurkálta, ép kezével kikotorta a szikla tövéb?l a nedves földet, befeküdt a száraz üregbe, ott lekonyulva elaludt.
