Az ablakok rácsszerkezetén sz?rten szóródott fény, rávilágítva jelekre, formákra, színekre, ahogyan haladt a nap a pályáján az alkonyat felé. Az elfogyasztott növény gyorsan hatni kezdett a legyengült szervezetekben, hamar jött a révület. A jelenlév?k mindegyike ismerte a szemmozgás gyakorlatot, amivel átállítothatták agyuk m?ködését. Mindenki, kivéve egy embert, a vezérüket, ? egyszer?en csak élvezet talált a kábulatot okozó növény használatában, rezegtette szempilláitâË?â?? oktalanul. Primitív agya felajzott lett t?le, véres álmai valóságként jelentek meg el?tte, és ? hörgött a gyönyör?ségt?l.
Az építészek vezet?je új tervet vetített a templom alkonyuló fényeibe, a fehérfény körvonalak betöltötték a teret, a többiek bár mozdulatlanul a helyükön maradtak, gondolatukkal bejárták termeit, zugait. Feltöltötték képzeletük aranyával a kamrákat, a falakat színekkel, k? és faragásokkal díszítették, bebarangolták az épület hidegen komponált folyosóit. A tervet elfogadták. Nem szólt senki, nem kellettek a szavak. Majd ha épül az új ház, mennek majd az építészek, a csillagászok, megmutatják, mit hová, hogyan, elég lesz akkor is pár szó.
Jöttek a kommunikátorok, körbeálltak, felmutatták elképzelésüket, hogyan tervezik feljegyezni a hátramaradottaknak azt, ?k hogyan, milyen módon találtak ide, ide, erre a vizekt?l körül vett hegycsúcsra.
Az építészek meredten nézték, amint hatalmas jeleket, képeket alkottak a síkba. Bejárták a körvonalakat elméjükkel. Bels? látásukkal ízlelgették jelentésüket. Nem kellett, nem volt jó, gondoltak jobbat. A többiek ráhangolódtak az új formákra. Elvonultak az el?terjeszt?k, legközelebb már az együtt végiggondolt elgondolás szerint mutatják be a javaslataikat.
A Mester el?lépett. Felidézte agya rejtett zugaiból a társak, az elvesztett társak testének ernyedt megadását, amivel átadták magukat a halálnak. Síkföldi szívüket szétvetette a ritka leveg?, a kevés oxigén elkékült ajkakkal késztette ?ket utoljára fohászkodni gyors halálért az éghez. Nagyon mély átéléssel gondolt rájuk az orvos-ember, az együttérz?kön átfutott a halálfélelem jeges borzongása. Az orvos a maszkokat mutatatta, amivel megmenthette az életeket, ha a végs? szükség úgy hozta. Ám elfogyott az oxigén a palackból, az utolsó tartalékok kerültek el?, amit fentartottak egy-egy, a nép fennmaradásának szempontjából fontos ember életének megmentésére.
A legújabb zsarnoki rendelkezés miatt magára maradtak a haldoklók, ha nélkülözhet? volt a munkájuk itt a hegyen. A vezér parancsa szerint azt is hasonlóan megbüntették, aki megkönyörült rajtuk.
A Mester a vegyészekhez fordult, felidézte nekik a tengernyi vizet. Várta a megoldást az oxigénhiányra.
A vegyészek terveiken tapogatóztak, felvillantottak, majd elhalványítottak képeket.
Ekkor felmagasodott a ferdeszem? F?pap, és szívet rajzolt a legf?bb hatalmi jelvényével, a kulccsal, templom légterébe.
A Hold fénye besz?r?dött az épület kupolájának résén, ezüstösen ragyogta be a képzeleti körvonalakat.
â?? Isten reá pillantott és jóváhagyta tervemet! â?? szólt a cézár.
Az orvos agyában holtak képei merültek fel, a jöv? tavából.
A szertartásmesterek megkondították a gongot. A hátsó sorban ül?k elindultak a kijárat felé, merültek le az éjszaka sötétjébe, lépdeltek le a lépcs?kön maradék emberségük szilánkjait keresgetve lelkükben.
â?? Élni, mindenáron élni! â?? gondolta az orvos â?? hiszen ha lehetne mások halála nélkül is életben maradni!
A tanítvány az Els?, odalépett mestere hátához, tarkójába merítette szemsugarát.
â?? Anyám belehal a fájdalomba, ha te¦ â?? visszhangozta a Mester agya a ki nem mondott szót.
â?? Élni mindenáron! â?? gondolta újra az orvos. â?? Igen élni, megölni másokat, az életért, a szerelemért. â?? Az ember döntött. Az orvos lelke zokogott.
Lépdeltek lefelé a lépcs?kön, ami a vízhez vezetett.
Gondolákba szálltak csapatostul, majd eleveztek a szálláshelyük felé. A közös ebédl?be mentek, elfogyasztani csekély vacsorájukat. Itt, ezen a földön még nem termett elegend? élelem, a szállítók pedig, akik Sebzett földjér?l hordták a élelmet még nem érkeztek vissza e heti szállítmányukkal.
â?? Ha holnap sem jönnek, azt jelenti soha többé. â?? merengett a Mester. Felharsant egy éhes csecsem? sírása a fülében, felmerültgondolatában a fájdalomtól üvöltésre torzult szájú anyja arca. Elhessegette a képet.
â?? Jönniük kell!
Nem tudott másra gondolni csak azokra, akik elmentek oda, ahol volt oxigén, ahol s?r?n álltak a fák egymás mellett, ahol csak a szájukat kellett kinyitni, ha enni akartak az érett gyümölcsökb?l.
â?? Miért jönnének vissza? Mert a szelídek mentek. â?? válaszolt magamagának. â?? A szelídek visszajönnek, nem hagyják éhhalálba szédülni itt maradt társaikat. Visszajönnek akkor is, ha nehéz visszajönni.
Elvette gyér vacsoráját, csendesen elmorzsolgatta fogai között.
Aludni tért a reménnyel felébred majd reggel, remélte, csak enyhe szédület vett er?t rajta a lépcs?n felfelé menet. Elnyomta az álom. Álmában szül?földjén járt, könny? ruganyos léptekkel haladt a kertek közötti árnyas uton, sarujára meleg, sárga föld tapadt.
A szomszédos alvóhelyen az orvos tanítványa feküdt, magára tekerte gyapjúból szövött takaróját. Hidegek voltak itt az éjszakák. A fiatal férfi végig pásztázta szemével a hálóhelyet. Feler?sítette hallását, hogy érzékelni tudjon a termet betölt? szuszogásban minden zörejt, minden hangot.
â?? Alszik mindenki! â?? állapította meg.
Tétován mestere felé fordult, határozottan az álmait fürkészte.
