Sebzett nem várta meg a táplálék ég? hiányát, a tél elmúlást hozó érintését. Vackába fészkelte magát a barlangban, nem túl közel és nem túl távol n?stényét?l. Nézte a távoli t?zet, a fények felszikrázását a borús égen, hallgatta a robajokat, már nem félt. Ide, ahol ? van, nem jut el a csíp?, maró füst, nem izzanak fel utolsó lélegzetükkel a fák, nem d?lnek rá, sem a kölykeire. Biztonságban tudta n?stényét, aki felduzzadt testtel, már – már tehetetlenül feküdt búvóhelyükön. Mellette két kicsiny kölyke aludt, azok, akik velük maradtak a táplálék, a védelmezés biztonságában.
Szomorú, hideg es? szemerkélt, újra és újra megdermesztette Sebzett hódfogat szorító kezét, tétován nézegette új segít?társát, elengedte, földre ejtette, majd mégis újra felemelte magához.
A dombtet?t megülte a gomolygó köd, úgy terült el a tájon, mint az emberi lélek szomorú sóhajtása a légben, mindent betakart, még dacosan zöldell? fákat, a még konokul termését érlel? bokrokat is, eltakarta az ég kékjét, a sugárzó Napot is. A ködfátyol úgy ült a domb tetején, mint egy óriás, jéghideg madár. Sebzett fázott. Kölyke vinnyogása jutott el a füléig, szíve er?set dobbant, a veszély, a rémület, a segélyhívás hangjaitól.
– Ííííí-eeeeeeee-ááááááááá-úúúúúú! – visszhangozták a nedves sziklák a sikítást,
Sebzett a hang irányába rohant, bokrokat, köveket ugrott át, szemei vadul villogtak, szíve hevesen vert, kezében marokra szorította segít?jét, karját feje fölé emelte, dobásra készen. Tétován megállt, nem látta hol van a kölyke, de érezte, valami történik vele. Négykézlábra ereszkedett, orrát emelte a légáramba, szimatolt, majd sebesen mászni kezdett a vérszag felé.
Kölykét egy s?r?bundás, eddig sosem látott állat marcangolta. Az állat hosszú farka lobogott, amint odaszökött és harapott, majd visszatáncolt az új lendületért.
A kölyök már er?tlen vinnyogott. Sebzett a lobogó farok mögé helyezkedett, innen a másik nem érezhette meg az ? szagát. Felemelkedett két izmos lábára, teste megfeszült, lesújtott teljes erejéb?l. A hódfog könnyen utat talált a farkas testébe, oldalából ömlött a vér. A marcangoló állat visszafordulttámadója felé, lássa honnan jött a hirtelen támadás. Az állat összerogyott Sebzett lába el?tt. Sebzett megfeszült testtel, továbbra is meredten állt, újabb ütésre emelve a kését. A farkas testén végigremegett a haláltusa utolsó hörgése. Elernyedt. Sebzett lehajolt, orrát az orrához közelítette. Már nem érezte sem a támadás, sem a félelem illatát, így otthagyta az élettelen testet, keresztül lépve rajta, kölykéhez futott. A csemete már kilehelte utolsó lélegzetét, megmart teste a vértócsa közepén halálában is összekuporodva feküdt. Sebzett torkából feltört a fájdalom kiáltása:
– Aaaaaaaaaaa, ááá!
Lehajolt kicsinyéért, majd mégis visszatette halála helyére, a hódfoggal felkaparta a már fagyni készül? hideg földet, körmeivel rákaparta gyermekére az utolsó takarót. Egy k? gurult a halomhoz. Az apa felemelte, megnézte, megszagolta, érezte hasonló az illata, mint annak, amit n?sténye mellé tett. Visszaejtette oda, ahol találta. Körbenézett, homályosan látott még néhány hasonló formát, kitapogatta az aláhulló setétség leple alatt, a talált köveket kölyke sírhalmára rakosgatta. Sok segít?t tett mellé.
A farkas élettelen teste már kih?lt, Sebzett hasra feküdt a vértócsa mellett. Éhét csillapította az alvadt vérrel. Jóllakott.
Leszállt az este, megs?r?södött a köd. Sebzettet érzékei cserbenhagyták , nem látta a bokrokat, sziklákat, nem érzékelte a környezetét, ett?l nagy veszélyben érezte magát. Megállt egy göcsörtösen ágazó fa gyökerénél. Tapogatta, mélyedést talált, belebújt, magára kaparta a jegesesre dermedt avart. Kimerültségében elterült, nem érezte a mellette lélegz?k átható szagát, orra tele volt az ölés vérg?zével. Kábultan elaludt.
A vérületen szendergett a vacokban, amikor megérezte arcán a különös érintést. Nedves, lágy nyelvek nyalogatták mindkét oldalról az orrát, a száját, az állán a véres sz?rt. A farkasok anyjuk vérét ették anyjuk gyilkosának testér?l. Sebzett érezte a gyenge kölykök kiszolgáltatottságát, egy mozdulattal lerázta magáról ?ket. Rájuk sem hederítve bújt ki az oltalmazó vacokból. A farkaskölykök nyöszögve, szuszogva másztak a nyomában. Eljutottak anyjuk kih?lt testéhez, mohón keresték annak eml?it, éhes pofájukkal túrtak a farkas véres sz?rébe.
Sebzett nagy lendülettel, kétrét görnyedve futott, széthajtva az összeboruló ágakat, nagy léptekkel taposva a vastag avaron, igyekezett n?stényéhez és megmaradt csemetéjéhez a barlangba.
Morgós már szendergett, légzése lelassult, annyira, hogy a leveg? ki-bejutását már hallani sem lehetett. A medve szinte élettelenül hevert a téli álom kegyességében. Csimpaszkodó mellett ott guggolt süld?nyi kölyke, ugrásra készen, fülelt. Kezében segít?követ markolt, a feler?söd? zajra felegyenesedett, karját felemelte, szemét a bejárati nyílásra szögezve. Meglátta nemz?jét, vizslatva, várakozva nézett mögéje. Izmai elernyedtek, a markában tartott követ a földre ejtette. Sebzett n?stényéhez kúszott, annak szájához emelte kezét, szétnyitotta kissé ujjait, hogy a másik kiszürcsölhesse markából az alvadt vért. A n?stény mohón, szomjazva nyelte a farkas kih?lt, dermedt vérét. Elnehezült vaskos, zsírpárnás testén végig futott egy eddig ismeretlen remegés. Kölyke odakotorta a nedves leveleket, szikkadt bogyókat anyja kezéhez, az belemarkolt a kézre es? élelembe, szájába tömte, táplálkozott. Sebzett újra n?sténye szájához nyomta tenyerét, a maradék vérrel.
A barlang mélyér?l, a hegy gyomrából sohasem hallott mordulás hangzott. A barlang talaja remegni kezdett. Morgós felriadt szendergéséb?l, teste megfeszült, torkából kitört a félelem mély dörmögése, oldalára fordult, feltápászkodott, remeg? lábain megállt. A süld?ember egy ugrással a kijáratnál termett. Az elnehezült test? asszony, hasonlóan a medvéhez, megfeszült, oldalra fordult és négy végtagján megállt. Sebzett dermedten állt, várt. Szétnyitott, vérmaszatos kezét a barlang falához törölte. Lehajolt a segít? k?ért, dobásra készen feje fölé emelte.
A hegy mélye újra felzúdult, dübörg? hangja mindent betöltött. A talaj megmozdult, repedések támadtak rajta. A barlang tetejér?l kövek, szikladarabok szakadtak le. A medve félresodorta útjából Sebzett kölykét, kitört a barlangból. A süld?ember utána rohant. Az anya sietve vonszolta magát, elérte a megnagyobbodott kijáratot, csúszva, mászva haladt a magas, száraz, deres f?ben, mind távolabb a búvóhelyt?l. Sebzett szembe fordult a veszedelemmel, nagy lendülettel dobta a követ a fenyegetés felé. Újra megmozdult talpa alatt a föld, hasra esett.
A Nap a delel?n járt, Sebzett hanyatt fekve a rideg földön, nézte a felh?ket, füstgomolyokat, ahogy sebesen húztak el a ragyogás el?tt. A távoli kék ég ki-kicsillant a vészterhes gomolygás mögül.
A domboldal friss sebei barnállottak, itt-ott, mintha a hegy törött csontjai kerültek volna napvilágra, szikladarabok fehérlettek-szürkéllettek a szakadékokban.
A hegy gyomra újra megkordult, dübörg?, zuhogó hangja zengett, sziklákat repesztett.
A patak túloldalán hirtelen magasra csapott a t?z lángja. A hegy gyomra kiöklendezte fortyogó, izzó tartalmát. A kiköpött láva visszahullt saját forró gerincére, a t?zfolyam sebesen zuhogott alá a domb sebzett oldalán.
Sebzett magához ölelte a nyeszlett Farkaskölyköt, araszolva hátrált vele lefelé a völgybe. A medve társa, n?sténye gurulva, mászva követte. Süld? gyors lábakkal, kétrét görnyedve futott. Hatalmas csúszómászó sisterg? hangja rémítette meg a hirtelen támadt csendben. Megállt, szimatolt, szemével körbepásztázta a belátható területet, de nem a lelt a sziszeg? nyomára. Futott tovább, hátra-hátra nézve, id?nként lábával topogva, türelmetlenül bevárva él?lénytársait.
Amilyen váratlanul kelt, oly váratlanul nyugodott el hegy mozgása, csenddé dermedt a dübörgés. A barlangi horda, pihegve hasalt, várt. A némaságban halk sistergés er?södött megint hangos sziszegéssé, évmilliók avarának rothadó b?ze szállt a légben.
Sietve kúsztak-másztak tovább. Lefelé! Lefelé! Dobolt ereikben az életösztöne.
Újra a valamikori völgybe értek. A tegnapi csermely útját most friss gát zárta el, a meggy?r?dött talaj nem engedte lefolyni a vizet. A patak tóvá serdült. Sebzett belevette magát a párolgó vízbe. Morgós és Csimpaszkodó utána mászott, a sekély részen a kid?lt fák törzséhez simulva, elnyugodtak. Süld? a parton fel-felugrott, rikoltozott, majd beóvakodott a melegvízbe. Érezte ez jó. Körül öleli a víz, védelmez?n, melegen.
A Farkaskölyök mind feljebb mászott megment?jén, bozontos fejébe kapaszkodva mancsaival, addig, amíg orra is a vízfölé került, Sebzett vállán szuszogva, vinnyogva megállapodott.
Rágók csapata cikázva úszkált a tóban. A víz felszínén halak sodródtak hassal felfelé. Sebzett szabad kezével megfogott egyet, fogaival szétmarcangolta, majd odatartotta a kiéhezett, gyenge Farkaskölyöknek.
A Farkaskölyök vinnyogva szagolgatta, fogatlan ínyével tépett volna bel?le, de nem tudott. Jobban mardosta az éhség, mint eddig. Felvonyított, anyját hívó segélykiáltással. Sebzett bens?jében megremegett valami. Lerázta magáról a Kölyköt.
Az alattomosság sziszegése feler?södött, egy szikrát sodort hozzá a szél. A szikra feldobbantotta a sziszegést robbanássá, belobbantotta a tüzet, a t?z lobogó lángként hajladozott, kiegyenesedve égni és világítani kezdett. Fáklya termett a hegytet?n.
Sebzett testén megsajdultak a hegek. Kimászott a partra. A kett?s fényben csalóka árnyak t?ntek fel, és t?ntek el. Talpa forró parazsat érzett, felhördülve kapkodta lábait. A tótól nem messze új ajka nyílt a hegynek, hívogató fehérséggel tátongott a szikla. Sebzett neszt hallott maga mögött, megérezte Süld? szagát, így hátra sem fordult. Félig felegyenesedett, sietve ment az új oltalom felé. Az üreg tágasra tátott szájjal fogadta az érkez?t. A frissen szétnyílt kövek színesen mutatták különös formáikat, a barlang lehelete nem ?rzött más illatot, mint a segít?kövek évmilliós nyugalmának szagát. A talaj puszta, puha föld, barnán, feketén csillogott a bezúduló fényben. Sebzett és kölyke beljebb hatolt. Elkeskenyedett a torok, ám könnyedén átfértek rajta egyszerre egymás vállához vetve vállukat, az apa és a fia.
A hegygyomrában újra kitágult a tér. Új nyílásból új fény sz?r?dött a különös fény? kövek selymes színére. Szikrázón megtörve, kápráztató ragyogássá változva ver?dtek vissza a víz tükrén. Sebzett és kölyke felmordulva lépett hátra, mikor meglátták másodképüket a tó gyémánt-kék felszínén. Sebzett segít?k?ért tapogatott, nem talált, így felmarkolt egy maroknyi földet, és a rámered? szempárra dobta. Az elhalványult, elt?nt, majd kisimult a fodrozódás újra feltünt. Süld? el?re-hátra táncolva, játszott az idegennel, majd odafutott hozzá, hogy lebirkózza. Elt?nt. A játékos kölyök tétován nézett körbe, víz alá merült, feljött, lebukott, diadalmasan felmerült, elrikkantotta magát.
– Huuooop! – a barlang falai megsokszorozva verték vissza hangját. A kölyök elbújt el?le a víz alá.
Sebzett a biztonság megnyugvásában, a langyos vízbe ereszkedett, nézte kölyke játékát. Látta rémületét, Süld? kölyökjátszását, torkából feltört a megkönnyebbülés els? kacaja.
– Haaaaa-haaa-haah! – csusszant ki tátott száján.
– Íííííááááúú! – válaszolt – a gyermek, visszhangozták a falak.
– Hahh! – szakadt fel az utánzás a Kölyökb?l.
– Ha-hah-haaa! – verték vissza a hangot a kövek.
Apa és fia visszament Csimpaszkodóért. Csimpaszkodó nyakához bújva aludt a Farkaskölyök. A n?stény nem lökte el, nem rázta le. Vonszolta magán, magával. Sebzett mögé került a négy végtagján vánszorgó testnek, fejével lökdöste ?t, haladjon a helyes irányba. Morgós lassan követte ?ket. Mind megérkeztek, új búvóhelyükre.
Csimpaszkodó teste megkezdte kilökni az új életeteket, az új életre. Két új jövevény sikítása hasította a barlang leveg?jét, mikor beléjük hatolt a földi lét els? lélegzete. Azonnal anyjuk eml?it keresték csupasz kis szájukkal.
Mikor jóllakva a földi élelemmel lehömbölödtek anyjuk kebelér?l, a Farkaskölyök találta meg a duzzadó eml?t. Az anya nem lökte el, nem rázta le magáról. A Farkaskölyök lenyelte els? korty ígéretét az életben maradásnak.
A fák kifordultak a talajból, gyökereik úgy nyúltak az ég felé, mint a könyörgésre emelt kezek, Az állatok vinnyogva tapadtak a földhöz, menedéket keresve. Sebzett hanyatt, Morgó, Csimpaszkodó és Süld? hason, egymáshoz tapadva feküdtek egymás mellett, valamiféle oltalmat találva a másik testének közelségében.
A Farkaskölyök, egyszer csak ott volt. Legurult egy friss földhányásról. Sebzett érezte, amit újra megnyalja arcát élelmet kutató nyelvével, a kis, er?tlen állat. Nem lökte el.
