A lány fáradt volt. Ránézett az órájára, de a számlap semmit nem mutatott.
Mindig elfelejti, hogy már nincs id?. Teljesen fölöslegesen pillantgat a csuklójára. Mióta is? A kérdés felvetése maga is értelmetlen. Nincs mit mérni. Nincsenek viszonyítási pontok.
Százezrek meredtek az égboltra. De nem történt semmi. Azon kívül, hogy nem ment le a Nap. Talán az összes többi ország lakója is egyetlen várakozásba olvadt. Nem tudjuk, mert minden összeköttetés megsz?nt a külvilággal. Csak azt mondhatom el, amit mi átéltünk. A lány meg én.
Ott álltunk abban a valamikorban. Hirtelen minden elcsöndesedett. Talán kitágult. Talán akkor sz?nt meg. Annyi változást érzékeltünk, hogy tényleg minden leállt. Elmagányosodtunk. Mióta nincs birtoklási vágy, mióta nincs se birtoklás, se vágy, azóta értelmét vesztették a fogalmak.
Talán soha nem rezgett még úgy együtt, akkora egyetértésben Saul állam népe, mint akkor. Nem volt senki, aki segítségért kiáltott volna. Nem lett semmi. Csak értetlenség és valami h?vös nyugalom. Hogy talán vége van valaminek. Hogy talán nem is lesz kezdet, mert már a kezdet kezdetét átléptük és belecsöppentünk egy folyamatba, amely dermedt jelen-folyamként ölel minket körül. Valahogy már nem akartunk. Új életre, új szabályokra lett volna szükség. De mióta megkaptuk a végtelen élet lehet?ségét, az egyetlen Mát: életképtelenek lettünk…
Idegenek nem jöttek. A fogalmak megsz?ntek létezni és a fogalmak testet öltései, a humanoidok nem mutatkoztak többet. Saul állam lakossága láthatóan fogyni kezdett. Magamon kívül csak a lányt látom néha lemenni a partra. Kezében telefon.
Ült a hóban, és próbált úrrá lenni fájdalmán. Éppen akkor tudta meg, hogy nem. Mindaz, amibe akkora szeretetet és energiát ölt, semmivé lett. Szerette volna megsemmisíteni ezt az örök mindiget és kiadni, amit a bels? szabályozórendszere eddig meggátolt: a szívét. Legalábbis amit az emberek szívnek neveznek. Nem tudta, hogy ? már rég nem az. Hogy a Nap elvette t?le.
Üzenni akart, hogy megossza önmagát másokkal. Már éppen lenyomta volna a gombot, hogy elküldje a levelet, amikor a kép elsötétült. Tulajdonképpen minden elsötétült, s akkor sorra megjelentek a többiek. Mind felfelé néztek. Arcukra tekintve láttam a semmit. Azt hiszem, akkor sz?nt meg ez a faj annak lenni, ami volt: embernek. A minden mindegy állapota következett be. Mind egyek lettünk. Mert a minden megsz?nt osztódni; számukra láthatatlanná vált a m?ködése.
Elmentek egymás mellett. A lány egyszerre észrevette, hogy nincs körülötte senki, csak a hó, a kék ég, a nap és én. Maga elé meredt. Én pedig éreztem, amit ? már nem érzett.
Egyre többen lettünk. Míg ?k egyre kevesebben. A vágyálmuk és a fájdalmuk egyvelege szült minket, nemtelen érz? lényeket, akik érzelmi foszlányokból állunk. Kivetítették magukat a világukból kivonulók és hátrahagytak minket. Nem a reményeik vagyunk. Hanem az elviselhetetlen jelenük. Valójában nem volt többé céljuk.
Kivéve a lánynak. ?még meg akarta kapni azt a bizonyos választ. Most is, ahogy ott áll a parkban és a kijelz?re mered. Olyan szánalmas…
Hirtelen bizserg? borzongás kúszik végig a gerincén. Homályosan feldereng benne, hogy már átélt hasonlót. Ebben az id?tlen folyamban csak egyetlen gondolat uralta elméjét. Talán évekig tartott ez a pillanat és ez az egy gondolatfoszlány, ami most megtörni látszott. Várt. Valahogy eljutott ebbe a parkba. Nem a tér fagyott meg, hanem csak a gondolat pillanata? Katt-katt. Katatón állapot. Nem értette az id?t.
Fülelni kezdett. Még mindig a semmit hallotta. A változás benne történt, nem körülötte. Eltette a mobilt. Ki tudja, hányadszor. Elindult. Követtem. Végig vele voltam. Benne és körülötte. Senki nem jött vissza a régiek közül.
Valamikor.
Engem nem vesz észre a lány, noha ? teremtett. Jellemz?. A teremt? egy tudatlan, már-már sokkos állapotban megszül valamit, aminek nem viseli gondját. Miért is tenné, hiszen, akit vagy amit létrehozott, az pontosan ?, az ? akkori tudásbeli állapotában, amikor magát a teremtési aktust végrehajtotta, így mindazt, amit tudott, tudja maga a teremtett lény is. El?bb-utóbb nekem is szülnöm kell. De ehhez valami érzelem, arculcsapás kell. Jelenleg monoton üres fehér mozdulatlanság.
Rítus szerint el?veszi a készüléket.
Késztetést érez, hogy eltegye, ám ellentmond az akaratának, s erre azóta nem volt példa, hogy… Azóta. Éppen el akarta küldeni az… Akkor, el?ször, valami mást akart tenni. Úgy t?nik, valami ösztönös, mélyr?l fakadó er? most ismét hatalmába keríti. Lehet, hogy ez az ismétl?d? szegmensek titka? Egy beprogramozott ketyeg? id?egység, ami adott id?közönként jelez, hogy „tedd!”? Az id? végig itt volt, csak elment, azaz elmentünk mellette?
Akkor végre megértette. Mindig az utolsó gondolat tart életben vagy éppen visz a pusztulásba. A lánynak még volt mondanivalója, még áhított a teremtésre, és arra, hogy szeressék. A többiek utolsó gondolata a halál volt. Az ijedtség, mert találtak valami megmagyarázhatatlant, ami a megsemmisülés vágyát váltotta ki bel?lük. A teljes értetlenség vitte ?ket a nemlétbe. A lány viszont nem jutott el odáig, hogy megkérdezze: miért.
Egészen mostanáig.
Nem tudom, hányat írunk. Begyepesedett az id?tenger. ? is elt?nt. Most már valóban magam maradtam. Azt hiszem, bennem él. Mióta a miért kérdése megszületett, és rá a válasz, hogy mi miért maradtunk életben, megnyugodtam. Várom a következ? fejl?dési szakaszt. Talán akkor teszünk is, nemcsak kérdezünk. Itt lézengek egyedüli változóként és mozgó pontként a változatlanságban. Fura, hogy ebben a jelenben nincs állandó és határozott gondolatom. Még.
Képes egyetlen várva várt id?pillanat lefagyasztani egy Kozmikus rendszert?
Soha. Már nincs kérdésem. Nincs válasz. Beletör?dtem a jelenbe…
És ekkor újjászültem a mozgást. Magamban teremtettem egy világot. Spontán módon, csupán azzal, hogy elfogadtam.
A talpam alatt lev? föld egykori lakói nem mertek megérteni. Nem léptek túl önmagukon. Én megtettem.
Már ketten vagyunk…
És a nap lebukott. A múlt elkezd?dött annyi id? után…
