Olyan ez, akár a lékelés, hasonlíthatnánk akár skalpoláshoz is.
A dió alakja leginkább a Földhöz hasonlatos, benne a négy égtájnak megfelel?en négy kamrás termés, két pár pillangó, de az emberi medencecsont is ilyen alakú; s?t, az emberi agyra is emlékeztetheti a pontos és kell? képzel?er?vel rendelkez? megfigyel?t.
Lám, mennyi minden rejt?zik e vastag burok mögött, amit ki „kell” szabadítani – mert erre nem mondhatják a házsártos asszonyok: „Tessék mindet megenni! Héjában a vitamin!”
A diótörés misztérium. Az élet misztériuma. A kiszabadítás és a sötétségb?l fénybeemelés játéka.
De csak akkor, ha nem önös, mohó, élvezeti érdekek hajszolják a diótör?t. Igaz, ez esetben nem is tudja épségben kiemelni a gyümölcsöt a házából, hanem csupán dirib-darabokra összetöri, morzsolgatja, a kés hegyével piszkálja a sarokba szorult remeg? piciny termés-szeletet. Így órákig is eltarthat a diópucolás. Pedig csak egy (!) jól irányzott csapáson múlik és némi koncentráción, s a végeredmény: gyümölcsöz? együttm?ködés: a dió feladja magát, megtörik és el?bújik a mélyb?l a „Gyermek”, az elrejtett királylány / királyfi; a tör? pedig lelkileg megtér, hiszen egy újabb csodát engedett szabadjára bábáskodása által, miközben megannyi felismerésre jutott, pl. hogy a makrokozmosz miként bújhat meg egy piciny gömbben. Hermész Triszmegisztosz szavaival: amint fent, úgy lent.
Szent pillanatok egyike: alkonyatkor a fojtó gaztól megszabadítani a veteményest.
Amit lehet, kézzel érdemes kihúzni, közben bocsánatot kérni a nemkívánatos növényekt?l. A makacsabbak ellen a kapát kell bevetni. A végén pedig jöhet a gereblyézés, nem annyira a zöldségek / gyümölcsök véleménye miatt, hanem sokkal inkább a szomszédok kritikus megjegyzéseit ellensúlyozva – mert hát a komposzt még jót is tenne a földnek, de ugye a kert összképét rontaná.
Könny? dolgom van: a gaz – amit csak mi hívunk annak, míg másokat „kedvesen” becézgetünk, mint pl. „büdöske”, „kardvirág”, „szeder”, stb. vagyis önkényesen szortírozunk már megint – puhán engedelmeskedik az ujjaimnak, s Gaia elengedi teremtményét. Egyikünk sem ragaszkodik most a zöld ismeretlen és nevenincs „kártev?höz”. Jelenleg a káposztát, paradicsomot és hagymát fontosabbnak tartjuk.
Napnyugtakor megváltozik a mozdulatlanság. Minden elcsendesedik, a leveg? leh?l, kellemesen átjár a lenge szél. A lemen? Nap sugarai sárgás-barnás fénytáncot lejtenek a fák törzsén, a káposzták levelein.
Úgy érzem, én is beolvadok a természetbe, amely készségesen magába fogad. Összetartozunk, pedig itt én vagyok a „zavaró tényez?”, a gazda, az úr, és egyben ideiglenesen anya is. Gaia bent és lent én fent és kívül.
Munkám nem tökéletes. Ez a szerep nem az enyém. Se anya, se úr, se gazda nem vagyok, s Gaia tudja ezt nagyon jól. A vendége vagyok, s a rokona, mert még emlékszem, honnan jöttem…
Lassan apró neszezést hallok: kezd?dik az éji zene. Tücskök lábai súrlódnak össze, szárnyuk zizzen, legyek zümmögnek és a vérszív szúnyog szomszédokra sem kell sokáig várnom. A talaj élénk mozgásba kezd: eddig nem látott teremtmények raja indul meg el?re-hátra, jobbra-balra.
Átérzem: nem vagyok egyedül, minden lüktet. Az este sajátos ritmusba kezd: a növények és állatok közös koncertje és pantomimje tárul a szemem elé. Engem nem bántanak. Befogadtak. Mintha mindig is föléjük hajolt volna egy szemüveges kék tekintet… Talán ?k nem is tör?dnek az éggel, a föléjük tornyosuló hajszálakkal és üvegekkel. Talán a leveg?n kívül az árnyék és a fény érdekli ?ket.
Szedel?zködöm. Nem búcsúzok. Ahol az ember Otthon van, oda soha nem megy, s onnan soha nem is jön el, hanem ott van.
Tudjuk, még találkozunk. Holnap vagy jöv?re, mindegy. Ez a kert már nem ez a kert lesz akkor. A káposzták nem ugyanitt fognak n?ni, az én b?römet sem a jelenlegi sejtek fogják alkotni – s mégsem lesz változás. Mert akkor (is) lesz egy (újabb) Jelen. Natura megismer. Bárhol is legyek. Bármelyik hagyma-teremtménye szemébe is nézzek…
Egyetlen szúnyog sem ejtett rajtam sebet. No lám, csupán együtt kellett velük lélegeznem, s máris nem néztek vértengernek.
Héj a nász az avaron: (Ady után szabadon)
Levágtam a zöldjét, most jön a bajsza. Hoppá, ez túl mélyre ment, most nedvezik. Els? burok le. Már megint megszaladt a kés. Második burkot is le kell fejtenem. A harmadik is beszakad. Lehúzom. Kezemben az arany szín? hagymából így lett fehér. – Hétf?.
Gyorsabban megy a munka, már nem viszem annyira túlzásba a kopasztást és a tisztaságot, igaz, ez nem is fog kifehéredni. Lilahagyma forgolódik a kezemben. – Kedd.
Kicsi, kerek, gömböly?, hófehér. Megy a hordóba savanyúságnak. Bajsza gyenge szálú és alig van. Kopasz. Ék. Gyöngy. – Szerda.
Kihúzom a földb?l. Illatát beissza a frissen mosott még csepeg? hajam. Aprószem?, er?teljes zamatú, tán a legegészségesebb fajtája családjának. Alig igényel fésülést. Fokozatosan fogy el a fok. – Csütörtök.
Az összes zsákokban áll már, csupán ez a 9-10 kg maradt hátra. Nem tudok sírni. Még a hagyma sem tud megríkatni. Pedig nem tartok vizet a számban, nincs semmi trükköm. Egy dolgot teszek: élvezem ezt az ötödik napja tartó „munkát”, és minden tiszteletem, szeretetem a hagymáké.
A kés szalad, de a heg marad. A heg marad.
Vetek egy pillantást hagymaillattól g?zölg? ujjaimra: vágásnyomok, egy szem vízhólyag, a köröm alatt mélyen egy fekete csík, de mindez hamar elt?nik majd.
Fájdalom? Nincs. Körmök? 16 és 18 mm-esek még élnek és virulnak. Pedig a nap 12-13 órájában igénybe vannak véve: nászt ülnek az avaron, a veteményesben, a kertben, a dióban, a satuban, a mosogatóléban, a polcokon, a tollasüt? körül, az erd?ben, a hegyen, a fényképez?gép testén, tollforgatás közben, csipeszek között a fregolin ügyködve, szatyrok fülére kulcsolva bizseregnek; éjszakánként az erek sebesebben végzik szállítási munkájukat.
A „kicsi, puha kéz” még mindig kicsi és puha és kéz, de egy id?re nem az a finom, m?vészi, fehér. Hanem sötétebb és er?teljesebb, élettel telibb – bár nem meleg.
Mester-emberek: A könyvekb?l/t?l tanultam a legtöbbet.
Közöttük nyaralva tapasztaltam és éltem meg a legtöbbet.
A túltechnicizált világtól mentes környezet ez, ahol az Emberi értékek még élénken élnek.
Ahol az id?, bár rohan, mégis ráér.
A szomszéd átjöhet egy kis beszélgetésre, a ház ura elmehet borozni, s bármelyik percben történhet valami nem várt esemény.
Nem els?sorban a hely varázsa. Egyetlen személyhez köthet? itt a Mindenség, az Egység, a Bölcsesség Alfája és Omegája. Távoli rokon, mégis a legközelebb álló. Aki nincs egyedül, mert megtalálta másik felét, a Férfit, s vele Egy. Aki látja önmagát és másokat is. Élesen.
Az Égen és földi Atyáimon kívül itt kaptam a legtöbb Szeretetet és Bölcsességet.
Ezek az Emberek még egyszer?ek. Kevésbé rontotta meg ?ket a múlt és a jelenlegi század elsöpr? ereje.
Önmaguk. Tisztábbak.
Rigolya, rossz szokás, beidegz?dés, szégyenkezés, veszekedés, problémák, panasz, könny… DE mindig el?bújik a mosoly, a der?, a kacaj, az ?szinte nevetés. Önmagukon és a világon egyaránt.
Mert aki magán tud nevetni, az bölcs. Látja a fonákos élet színét is.
Megérzéseik éppen ezért m?ködnek olyan jól: ?k még mernek magukba nézni, s a mélyben meglátott, észrevett kisördögöt kinevetik. ?k még mernek magukba tekinteni, s a mélyben megbúvó Istent észreveszik, szemébe néznek. És éreznek. Hallgatnak – belülre, Rá. Ki megijed és elfordul, ki bírja az ?szinteséget.
Majd beszélnek – érzéseikr?l, gondolataikról. Mert ?k még mernek bánni a szavakkal. – Mert ?k még közelebb állnak a Lelkükhöz.
… Köszönöm …
