Zatykó Zoltán : A fekete lány

A rohanó nagyvárosokban senki nem figyeli a másikat, csupán elmennek egymás mellett az emberek szótlanul, közönyös arccal, és olyan tekintettel, mintha valami távoli dolgot figyelnének. A fekete lány mégis felt?n? jelenség volt, akit többen megbámultak, mert volt benne valami különösen vonzó, valami érthetetlenül szokatlan dolog, amit ritkán látni. A b?re hófehér volt, halvány ajkai tompa színét kiemelte a fekete ruha, amit örökké hordott. Vastag, magas sarkú cip?jét mintha a keleti boszorkány hagyta volna rá, egészen felért a lábszára közepéig, ahonnan a fekete harisnyája bújt titokzatosan a szoknya alá. Nem olyan volt, mint azok a lányok, akik puszta divatból öltöznek feketébe és még a sminkjük is sötét, nem, ? mást sugárzott, egyfajta furcsa összhatását az életnek és a halálnak. Els?re azt gondolta volna mindenki, hogy gyászol, de a napszemüvege mögül is lehetett érezni rajta a lelki vidámságot, amit meger?sített a sokszor felcsillanó bájos mosolya. Mintha ilyenkor jutott volna eszébe egy vidám sztori, vagy éppen a körülötte lév?k pusmogásain mulatott volna. Mindig csak ott termett a metrókocsiban, nem egyszer?en besétált pár percnyi várakozás után a peronról, mint mások, hanem megjelent és határozott mozdulatokkal megkapaszkodott az ajtó melletti korlátnál. Barna tarisznyája hozzásimult és különböz? formák idomultak ki az anyagból, akár egy vándorlegény zsákjából az aznapi vacsora. Titokzatosan állt ott azzal a kedves kis mosollyal, és érezte, hogy nézik.

Laposan szétnézett, hogy látja-e valaki, majd megint a lányra nézett. Teljesen felizgatta ez a fekete szépség, vágyott rá, és vad gondolatok indultak el gonosz fejében. Leteperte és leszaggatta róla a ruhát, majd beleharapott a mellébe és durván magáévá tette ott a metrókocsiban, miközben élvezettel hallgatta a sikoltozást és a könyörgést. Persze csak gondolatban, hiszen egy alattomos ember volt, akit felizgattak az ilyen gondolatok. Miel?tt a következ? megállónál kiszállt, hátulról megérintette a lány ruháját, és közel hajolva mélyet szippantott bele a leomló hajába. Majd egyszer kislány, majd egyszer…
A nénike fürgén vetett le magát az egyetlen szabad helyre, és fonnyadt reklámtáskáját magához szorítva karvalytekintettel fúródott bele a szomszédja újságjába, mintha valami roppant fontos cikket keresne, valami olyat, amit?l az élete függ. Aztán meglátta a lányt. A kíváncsi szemek egyszerre reszketni kezdtek a félelemt?l, fogait csikorgatta. Máglyára a boszorkányt – sziszegte félhangosan, de a lány mintha meghallotta volna, és arrafelé fordította az arcát. A szemeit eltakarták a napszemüveg fekete lencséi, de az el?bbi der? már nem volt ott. A vénasszony meghökkent, és olyan sebesen, ahogy leült, felpattant, majd a távolabbi ajtó elé menekült. Amikor megállt a szerelvény, kisurrant, majd megvárta, hogy becsukódjon az ajtó.
– Égessen meg a pokol tüze! – ordította sikoltva a metrókocsi felé, de a zajban nem hallotta senki. Csak a fekete lány, aki ismét a hang felé fordult.
– Bolond – szólalt meg a lány mellett egy id?sebb bácsi, aki onnan kezdve figyelt, amióta a fekete lány megjelent. Nem jött válsz, ehelyett visszaült a titokzatos mosoly a kedves arcra.
Még vagy három megálló volt a végállomásig, és a bácsika eldöntötte, hogy amint készül?dni kezd a lány, megteszi. Már a múltkor is meg akarta tenni, csak nem tudta hogyan kezdjen neki. Nem félt, inkább szégyenérzet lett rajta úrrá, mint egy kisdiákon, aki nem biztos a feleletében. A metró megállt.
– Megengedi kisasszony? – kérdezte a bácsika a lánytól, és esetlenül felé nyújtotta a karját.
– Nagyon kedves, de innen már könnyen hazatalálok, fejb?l tudom az utat. – hárította el melegen a fekete lány a bácsika ajánlkozását. Majd a kabátja ujjából el?húzta a teleszkópos fehér botját, és könnyedén suhant el a mozgólépcs?k felé. Már jól ismerte az utat, de az emberekben még nem tudott megbízni.
                                                                   

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:37 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája