Jó, hogy nem gyújtottak alá. Bezzeg, ha mobilja van, túléli – morgok anakronikusan a K?m?ves Kelemen e háziasított változatára.
Átmegyek Piliscsabára – ott nem is hallottak az esetr?l.
Meséli Trézsi, hogy a váci árvaház örökké nagyon lábszagú Lacikája „beléesett” az egyik nevel? kisasszonyba, Lizába. Az észrevette, persze. Nem lehetett nem észrevenni a fiú epekedését. Csakhogy szegény Liza sem palástolhatta fintorgását a lábszagtól. Különben is, kicsi fiú volt Laci Lizához. Mit tegyen szegény pedagóg? Múlt karácsonyra veszen az árvafiúnak egy pár fehér zoknit. Hátha észreveszi magát. Fenéket: az esküt tesz, hogy áhítatból, szerelemb?l egy kerek esztendeig le nem veszi a zoknit a lábáról, se nappal, se éjjel. Jesszus, gondolom el magamban annak az árvaháznak szagát, és megkérdezem a remek váci újságírón?t, Matkovich Ilonát: van-e valami alapja a történetnek.
Semmi, de semmi.
De valahonnan ismer?s a sztori. Kering? motívum? Nem. De honnan ismerem?
Hónapok múltán jövök rá. Az esetet Rimbaud írta meg, prózában. „Szív dobog a reverenda alatt — egy papnövendék vallomásai”-ban: olvasható a Somlyó György féle „Összes”-ben. A „Ketskefingh báró levelei” (1871 szeptember 9, Versailles) el?tt szerepel. Ott Laci: Léonard, ifjú teológus, s akit imád, s célzásképpen zoknit vesz neki: Thimothina. S Leonard többé le nem veti. Mosakvás végett sem, kerek egy esztendeig. S nemcsak a történet azonos, de a láb, az áhítat, a zokni meg a b?z rettent?en. Idáig érzem.
Nosza, már ott tartunk, hogy Rimbaud folklorizálódik? Vagy Trézsi Rimbaud-t olvas? Biztos az MTV-ben, a Nagy könyvben hirdették. Ki tudja. A Spiegel egyszer már kimutatta, hogy szabatos, részletes, aktuális krimik között is akad sokszáz éves. Az öreg szül?ké például, akiknek tíz év késéssel érkezik haza (hadifogásból) a fiuk, nem ismerik meg, s megölik, mert kincset sejtenek nála. A harminc éves háborúban is ezt mesélgették hátborzongva. Ehhez képest Rimbaud lábszaga: tiszta líra. Hát nem?
