Zoli nyugtalan álmából arra ébredt, hogy arcát az égből csendes eső permetezi. A borzas seregély már vagy egy órája hazagyalogolt, mert úgy teleette magát egy véletlen talált bogárlagzi vendégeivel, hogy lusta volt szárnyrakapni, meg különben sem lakott messze. Az ifjú mátkapárt az örömszülőkkel már csak ímmel ámmal tudta legyűrni. A vőfény csak azért úszta meg ezt a tragédiába fulladt lakodalmat, mert a szomszédos galagonyabokor tövében aludta részeg álmát.
A csíkos vadmalac újfent magára aggatta a dobot cipői mellé, majd nyakába szedte lábait, mert már feltűntek az első csillagok az égi szolgálatra.
Odahaza az üres falu jéggé dermedt csendben fogadta. Ijesztő volt, hogy a szomszéd – a vénséges vén Berkessi néni – sem szúnyókált a házuk előtt a hokedlin, mint ahogy már emberemlékezet óta szokta. Az udvari kapu tátott szájjal ásított az utcára és látni engedte ritka, korhadt lécfogait. Néhol erre arra döglött apróvad hevert amiket eltévedt golyó ölt meg, vagy a pánikban menekülő nagyobb társaik tiportak halálra. Ezeket az emberek a körvadászat után feleslegesnek vélték összeszedni és hazavinni.
Zolika földbe gyökerezett lábbal mozdulatlanul állt, majd egy idő után az ütőihez kapott, s nagyokat csapott a pléhdobra messzire riasztva félelmét, hogy belezengett az erdő. Arra sem jött elő senki. Egy idő után elfáradt. Semmit sem látón leült egy kidőlt villámcsapott jegenyefa megégett törzsére. Karjait bénán lelógatta és mintha dobverői is csak erre vártak volna, bódult, meglöttyent aggyal szédülten csusszantak le a fűbe.
– Hát te vadmalac? – ütötte hátba váratlanul Misu vadmacska, aki már csecsemő kora óta Bodnár tanító úrnál lakik, nem messze ide a faluszélen, de még máig sem tanult meg urasan, pestiesen beszélni.
– Mit csinácc itt pizsamában ? – kérdezte viccelődve s megsimogatta a malac sörtés buksiját.
Az szegény elhüppögte az egész nap történetét, kezdve a kirándulását nagypapával, fejezve Vera néni látogatásával. A nyalka, nagybajszú büszke kandúr szótlan hallgatta, majd mikor a malac a végére ért, kabátja zsebéből előhúzott egy újságpapírcsomagot amiben két kenyér közt egy szép frissenfogott patkány lapult.
– Kérsz egy harapást ? – A malac tagadólag rázta fejét.
A vadmacska vállat vont, s majd miután szótlan befalta az utolsó morzsáig estebédjét, megsímogatta Zoli még mindig meg-megremegő vállát.
– Én most elhozom neked azt a tantit. Addig itt maracc! me´letépem a füled, és nem dobósz, mert más is idegyühet a zajra és annak nagyon rossz vége lehet. Különben az előbb szerencséd vót´, mer´, hogy én néztem ide a fenenagy lármára. Én most emegyek aztán reggere megtérülünk csíkosmalac.
– Mert ha nem jön segítség, még a karácsonyt sem éred meg – de ezt már csak magában tette hozzá.
A kandúr már hetedhét határon túl csörtetett, mire a vadmalac föleszmélt. Bement a kihalt konyhába, ahol most nem rotyogott a kályhán vidáman a gyökérfőzelékkel teli fazék, födősapkáját emelgetve. A nagy gyalulatlan konyhaasztal körül a székek is aggódva várták gazdáikat. Csak a priccs fölött a bimbam óra kongott még tétován, mert nem volt, ki a mutatóját a toronyóra után igazítsa.
A kamrában talált később hét darab szárított kukoricapogácsát. Elrágcsált egyet, majd lábmosás nélkül bemászott a szalmazsákkal tömött ágyba és számára már feleslegesen világított az égen a népes csillagcsorda.
– Hé te Misi gyerek, ébreggy ! Ötözz mert jön Vera néni! Én csak előreszaladtam megmondani.
A vadmalac örömmel kapta ki magát az ágyból. A kútnál szájból sebtiben megmosdott, s még a sörtéjét fésülte egy drótkefével, mikor a néni szaladt feléje ahogy kurta viszeres lábai bírták. Könnyei potyogtak aszott arcáról, de erőt vett magán, és gyengéden lefejtette nyaka körül a dobosmalac karjait.
– Készülj szentem, elviszlek nagyapádhoz!
Összeszedte a gyerek téli holmiját – most a kiskucsma meg a meleg bekecs volt a legfontosabb; ráadta a rosszcipőjét, az útra jó lesz még – gondolta.
Zoli a hat maradék kukoricalepényt dugta a zsebébe. Vera néni megköszönte Misunak jóságát, kezébe vette a fedeleskosarát, s kézenfogva a malacot hátra sem pillantva elindultak a Gemenci erdő felé. Egy szusszanásra sem mentek még, mikor a kackiás kandúr utólérte őket. Zolival leparolázott, majd meginn előhúzott zsebéből egy másik patkányos szendvicset.
– Frissen csomagoltam, nem tetszene talán egy harapást Vera néni ? – dugta orra elé a gusztusos reggelit. Å? köszönte de nem kért, s csak szaporáztak tovább.
Misu kandúr mint tegnap, ismét vállat vont, majd jóízűen beleharapott a patkány fejébe..
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: kisslaki
