Prága szívében nem kellett meresztgetnem a füleimet, hogy meghalljam a déli harangszót. A majd hétszáz éves Óvárosi Tanácsház mögött terítettem le egy padra az abroszomat az ebédhez, mint Rejtő Gorcsev Ivánja. Kiraktam a keménytojásokat, melléjük négy fasírozottat ültettem, – hadd vigyorogjanak még egy darabig – majd sajtot, egy marék szalámit megvajazott sóskifliben pakolva, de csak azért, hogy össze ne mocsékozzam az ujjaimat. – NB: még a hotelben csomagoltam be – nem hivalkodóan – az étteremben a reggelinél. – Nem utolsó sorban még néhány türelmetlen, mérges bogyiszlói paprika is került, akiket otthonról kaptam, de még most is dühösen lökdösődve várták a levesmarsot az abrosz szélén.
Alighogy a közömbös, unatkozó Halál meghúzta kint a tornyon az idő múlását jelző csengetty? zsinórját s elhalkult a turisták tapsa és az apostolok is visszamasíroztak egy órácskát szusszantani a következő szereplésig, s a kakas még pénzért sem kukorékolt volna még ráadást, – mi már ebédeztünk. – Vagy harminc galamb és én.- Tegnap még nem voltak többen sem mint talán Krisztus tanítványai, de valószín?, hogy néhányan elhozták a családot is vagy szóltak a haveroknak. Hárman, – jó házból vagy templomból valók lehettek – asztalkendővel a nyakuk körül eszcájgot a szárnyaikkal fogva illedelmesen, türelmesen pislogtak rám. Ebéd közben vettem észre, hogy elfelejtettem a salátát. A szárnyasok nem szóltak, de szégyelltem magam előttük. Mögöttem egy jobb napokat láthatott úr fürkészte a padomnál rögzített szemétkosár tartalmát. Szívesen megosztottam volna vele az ebédemet mert jobban esik a falat ha többen esznek, de köszönte, de nem kéri. – Pálinkám sajnos nem volt. – Söröm is csak egy, de azt önző módon magamnak tartogattam az későbbre. Tényleg jólesett meghúzni a hideg pilsenit az árnyékban, mert az októberi napsugár is még melengető szeretettel simogatott mint egy idősödő hölgy kései viszontszerelme.
Már egy óra felé járt. Gyülekezett a félmillió turista Kodakot köszörülve az „ Óra ” előtt. A Halál is fente a kaszát kaszlijában. Egy korosodó kalapos konflisló is oda- oda pislogott, de nem hiszem, hogy óráját akarta egyeztetni. Inkább a rögtön csatlakozó zabostarisznyára gondolt.
Eszembe jutott szegény Hanus mester, ki az „Orloj” csillagászati szerkenty?t eszkábálta. Ő sem gondolta, hogy olyan világból is jönnek remekét megcsodálni, amikről még a pápa őszentsége sem hallott s Kolumbus is csak két év múlva fog karrambázni minden reggel, mikor mindig csak vizet és vizet lát hajója körül. A mázlis Rodrigo gyerek, a portugál matróz is még ücsöröghet jó ideig az árbockosárban, míg egy acskó pénzér´ meg fogja látni Amerikát. Lehet, hogy csak utána fogják de Tiranának hívni ?…
Az istenáldotta mestert hiába hívták külhonba, hogy sok pénzért csinálna nekik is ilyen horoszkópos, időt, csillagok járását is mutató masinát, de Hanus nem volt hajlandó Dárius minden kincséért sem. Nem akarta, hogy szeretett Prágáján kívül máshol is legyen ilyen világcsoda. A legendárium szerint azonban a belső befolyásos hatalmasságok – azért biztos ami biztos alapon – megvakíttatták zseniális mesterüket. Most már nem köphet az ördög a levesükbe, – gondolták s nagyon is helyesen, – mert tényleg azóta sem készült ehhez hasonló valutahozó turistaattrakciót. A megtört vak mester mikor érezte halála közeledtét, felvitette magát az órájához, s mikor a Halál éppen meghúzni készült a csengőt, ö is belenyúlt az óraműbe és megállította alkotását s meghalt. – így mesélték akkortájt a népek. – Nem hiszem, hogy valótlanságot regéltek volna.
Megittam a sörömet, elbúcsúztam madaraimtól s elindultam megkeresni Egon Erwin Kish szülőházát. Megvolt a pontos cím, tehát egyszerű volt eljutnom a házig. Csak negyvenszer kellett megkérdeznem mert mindig eltévedtem a kis utcák rengetegében. A nevét felesleges lett volna említenem, mert a kutya sem ismerte az egykori kommunista újságírót, akit száguldó riporternek is neveztek mert bejárta az összes földrészt. A házon egy emléktábla jelzi, hogy itt született 1885 -ben és 1948 -ban halt meg. A sarokház földszintjén most üzletek várják a vásárlókat. Az ékszer és bizsu bolt mellett egy piros zászló lógott amin fehér betűkkel az állt, hogy múzeum. Közelebbről láttam, hogy tényleg az volt, csak éppen szexmasinákat lehetett megtekinteni. A két hölgy kik ott felvilágosították az érdekködöket, nemigen tűntek muzeális korúaknak. – sőt! – Néhány méterrel arrébb megittam egy kávét s kérdeztem a barátságos felszolgáló kisasszonyt, hogy van e itt valami emlékszoba félesége az újságírónak ? – szabadkozott, hogy ö sajnos nem tudja ugyanis Szlovákiából jött, de a név magyarra utal: azt onnan tudja mert náluk is élnek magyarok. – Mondtam, hogy tudok róla mert én is az vagyok.
Már sötétedett, sietnem kellett, mert még megszerettem volna nézni a nagytudományú Jehuda Lőw rabbi sírját, aki olyan kivételes ember volt, hogy bejáratos volt II. Rudolfhoz zsidó létére. Ö volt az, akinek a mendemonda szerint a házi mindenese volt a Gólem nevű ideális munkaerő akit (?) a rabbi maga teremtett agyagból. Mindenfajta bűbájosságokat fogtak rá mint annak idején a mi Hatvani professzorunkra debreceni diákjai.
Elindultam a zsidó negyed felé, de útközben meggondoltam a dolgot. A temetőben ráér a Rabbi. Inkább a prágai kocsmákat jártam a számomra kedves, rég eltávozott betüvetök és alakjaik nyomait idézni.
Azért reméltem, hogy összeakadok valahol Vodička árkásszal, Vanek önkéntessel s amint éppen az agg Uralkodó egészségére emeli Svejk Vodijka poharát. Talán befut Jurajda, az okkultista szakács s majd biztosra vehető, hogy Otto Katz tábori lelkész úr is idetántorog a Úuha bordélyházból egy korsó sört ráköszönteni mesterükre, Hašekre.
S már hajnal felé azon se csodálkoznék, ha Egon Erwin is bedőlne Hašek asztalához, hogy reggelre valami cikket még összeüssenek a mennyei Hozsanna Harsonának.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: kisslaki
