A jégverést?l kék-zöld foltokkal, kifulladva érkezett Ook a párral a raktárba.
Ahaw szólni sem tudott az örömt?l, amikor meglátta anyját, apját és húgát, Samexel együtt a bejárat mögött, biztonságban.
Wink sürgette a kis csoportot, induljanak, szálljanak be a Fehérlóba, meneküljenek, miel?tt utánuk jönnek a maninik.
– Tzswen nélkül nem megyek sehová! – szuszogta Panyal, a leveg?t kapkodva.
– Benik sem ért még ide! – állapította meg Ahaw.
– Ik’-et értesítette valaki, hogy veszély estén ide jöjjön? – kérdezte Etz’nab.
– Igen, szóltam nekik… – válaszolta Ook.
– Nekik? – kérdezte felháborodottan Wink – mi az, hogy nekik? Hiszen nem terhelhetjük túl a járm?vet, ez egy egyszemélyes kémrepül?!
– Ne azzal menjünk! – érvelt Ook. Menjünk a nagy géppel!
– Nem mehetünk, az egyetlen biztosíték az a bárka, ha nincs tovább a népnek maradatósága a Megmenekülés Hegyén! Nem vihetjük el azt, mi néhányan, amikor esetleg hiányában százak pusztulhatnak el! – szólt csendesen, higgadtan Xocsitl.
– Maradnunk kell. – szólt Etz’nab az orvos. – Nem hagyhatom most magára a sérülteket, sebesülteket, haldoklókat.
Benik és Ik’ egyszerre érkeztek.
– Ömlik az es?, olyan er?vel zúdul alá, lemossa a földhányásokat, maga alá temeti a futó sár a menekül?ket.
– Nem tudtál volna, kisebb erej? vihart kavarni? – fordult oda felel?sségre vonóan Winkhez Ook.
– Nem tudtam! Nem! Fogalmam sem lehetett, mennyi pára, mennyi hideg leveg? gy?lik majd az elektrolit sorompó elé! Honnan tudhattam volna? Vihart rendeltél, vihar van. Nem vagyok Isten, hogy kedvemre fújjanak a szelek, kedvemre gy?ljenek a felh?k!
– Azt talán tudhattad, hogy mennyi ideig milyen er?vel tartja majd vissza a légáramlatokat a permet? – fújt dühösen Ook.
– Egész pontosan nem! Ez nem az én szakterületem. Megmondtam el?re, mégis azt mondtátok, tegyem meg, permetezzek csíkokat a hegy fölé.
– Igen. – szólt Etz’nab – Együtt döntöttünk így.
Kiment a bejárathoz, az eget kémlelni.
– Hamarosan vége! – jött vissza a hírrel, az apa – már látszik a Hold arca a felh?k rongyai között.
– Induljatok! – Xocsitl arcán elszánt boldogsággal fordult fia és lánya felé.
Lilia eleredt a felszálló helyhez. Ahaw tétován lépett néhányat utána.
……………
A Lány visszatért a hordához, nyomában a farkas falkával. Az üres barlangban lefejtette mellér?l a csecsszopókat, letette a földre, egymás mellé a két gyermeket.
Az egyik azonnal rugdalózni, bömbölni kezdett. A másik édesdeden aludt, álmában mintha mosolyra húzódtak volna ajkai. Párás meleg elpillesztette az anyjukat is, oda húzta maga mellé az ordító csecsem?t, ringató mozdulatokat tett testével, a gyermek hamar rátalált az eml?re, elcsitult.
Sebzett alkonyatkor osont vissza a barlangba. Felemelte a szelíden szundikáló kisdedet, magához szorította, nézegette, szagolgatta.
Süld? ütése a tarkóján, váratlanul érte az apját. Sebzett elengedte a gyermeket, félfordulattal fia felé fordult, megroggyanó teste elvágódott. Elterült gyermekei lábai el?tt. Ritkás haja ezüstcsíkjai szertelebbentek feje körül, aszott arcán a megdöbbenés barázdákat vájt sokat látott, fénye vesztett szemei körül. Kivicsorította megritkult fogait, elkeskenyed? szája vonaglott a szenvedést?l. Kacska karja melle elé sorvadt már régen, most háta mögé csuklott, kifacsarodva. Átüt? bordái, mint az éhez? farkasé, szinte átszúrták sárga, pergamen vékonyságúvá aszott irháját. Hasa beesett, talán napok óta nem evett, hiszen, ha nem dobtak neki koncot, maga már nem tudott szerezni. A hasán, a hátán, a vállain, a mellkasán az egykori égés nyomok különös, kígyózó formákba sodródtak, keserves térképét rajzolták ki a nyomorult testén az élete történetének. Ép kezével, az ujjaival a barlang agyagos földjét markolászta, talán segít? k?ért, talán kínjában. Bozontosan sz?rös lábai megfeszültek, kitámasztotta lábujjait és fejetetejét a földön, gerince ívbe görbült a gyötrelemt?l. Tarkójából lassan folyt a vér, mégis mind nagyobb nedves foltot rajzolt a feje köré.
Légzése meg-megállt, majd hörögve megindult újra. Kapkodott a leveg? után elkékül? arccal, lilára vált ajkakkal. Süld? odalépett hozzá. Fejét leeresztette a sebesült fejéhez. Orrával szimatolta a kiáramló leveg?t. Arcát az elgyötört, halálos grimaszba torzult archoz érintette. Figyelte, fürkészte a végs? harcot vívó Sebzettet.
Most, hogy az apja tehetetlenül, hörögve, rángó izmokkal, a láthatatlan ellenséggel birkózott, segített volna már legy?zni azt Süld?. Kereste, kutatta, hol rejt?zik a támadó. Riadtan futkosott a haldokló körül. Orrát magasra emelve szaglászott, érezte a riadalom, a rettegés, a gyötrelem szagát. Látta testvére égnek mered? bozontos haját, hallotta az asszony iszonyatos üvöltését, a gyermekek vinnyogó sírását. Nem talált semmit. Lábával nagyokat dobbantott, hogy elriassza a láthatatlan, hallhatatlan senyveszt?t. Teli tüd?b?l ordított, pörgött, forgott saját tengelye körül. Újra apjához lépett, szájához közelítette fülét, megérezte az akadozva kiszök? pára csapásait arcán, meghallotta az elszök? lélek suhanását a fülében.
Sebzett teste elernyedt, utolsó erejével ép karját kitárta, tenyerén, mintha kínálná, megragadt egy kicsiny darab agyag, lábait szétvetve kinyújtotta, szemeit megadón behunyta. Elcsendesült. Elsimultak arcán az árkok, ajkai nyitva maradtak, elkékült nyelve kitöltötte szájüregét.
A barlangba beragyogott a fényes Nap, rávetette langy nyalábjait a földön hever? emberre. Sebzett mély sóhajjal kilehelte békére szomjas, háborgó lelkét.
A Lány vonyítását akár sírásnak is hallhatta volna, ha lett volna valaki is a környéken, aki tudja mi az: sírni. A farkasok behúzott farokkal sz?költek. Süld?, immár a horda vezér hímje, körmeivel kaparta a földet a barlang talaján. Sekély gödröt ásott, belegörgette Sebzett élettelen testét. Oldalára fordította, élettelen karjait melle el?tt keresztbe tette, lábait beleigazította a gödörbe, majd rákaparta a földet. Köveket görgetett a friss földhányásra. Jobb lábát felemelte, rátette a k?halomra. Jobb kezében magasra emelte a k?baltát, balkezével mellét verve, torkaszakadtából üvöltött. Diadalmas ordításába keser?ség vegyült, a félelem, az örök, szorongató félelem hangja. Gyors mozdulatokkal hátra fordult, megnézni hátba támadja-e valami, vagy valaki. Nem volt sem állat, sem ember, aki rátámadhatott volna. Most még. Itt.
A Lány rettegve szorította magához ikreit. A farkasok lesben álltak, ugrásra készen. A barlangot kitöltötte az iszonyat, és a félelem szaga. Süld? hajánál fogva húzta magához húgát, párzani akart vele. A Lány halálra váltan engedelmesen hajolt el?re, a melleihez tapadó kisdedekkel. Süld?, párzó mozdulatokat tett a leveg?ben, a n?stény háta mögött. Maga el?tt lökdöste a Lányt a földkunyhó felé vezet? csapáson.
A magas f? száraz levelei, felmagzott termése felhorzsolta a Lány b?rét, miközben terheivel törekedett mind gyorsabban keresztül jutni rajta. A farkasok elmaradtak, más irányt vettek, új csapást vágtak. Nem élt már Kölyökfarkas sem, aki megvédhette volna társát. A földkunyhó sz?k volt négyüknek, de mégis h?s, biztonságot adó odú. A Lány az els? adandó alkalommal, amikor Süld? elhagyta a vackát, kiosont. Illatos gyümölcsöket szedett markába, rohant a fehér fához, bizakodva rakosgatta ajándékait a fa tövéhez.
Az eget kémlelte, reménykedve, felt?nik újra az a jó érzést hozó jel. Felh?k gomolyogtak a zöldes-kék messzeségben, átlátszó fehéren, gyorsan alakot válta, egymásban feloldódva, majd újra szétválva rajzoltak az égre párából reményeket.
Hirtelen forgószél támadt, felkapta a fatövéhez helyezett virágokat, arrébb emelte a könnyebb gyümölcsöket, végig serpert a kis tisztáson. A Lány lehasalt, karjait, lábait szétvetve tapadt a földhöz. Kénes mocsárszagot hozott a csituló szél a remeg? asszony-ember félelemt?l kitágult orrlyukaiba. Oldalában er?s rúgást érzett, majd két kéz a hátára fordította. A teljesen csupasz b?r? fekete ember, szúrós szemekkel nézett rá. Az asszony nem vett leveg?t, halottnak tetette magát, de a folyami embert nem tévesztette meg. Még egyszer, újra belerúgott a lábainál fekv? testbe, az asszony mellére lépve haladt tovább. Éppen csak felrúgta az útjába kerül? él?lényt, mint egy bolondgombát az erdei sétán. A Lány sokáig maradt mozdulatlanul a földhöz tapadva, aprókat lélegezve, lapított. Hátára fordult, látta, amint új felh? támad, fehér, pörg?-forgó, látta, amint ez a felh? közelít a földhöz, látta amint elt?nt a távoli ritkás bokrok takarta füves pusztán, leereszkedett a magányos fák ásító ágai között. Messzir?l a szell? édes illatokat hozott, édes zsongító illatokat, simogatókat, melegséggel teli, hamvas illatokat a retteg?, remeg? szívének.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Adminguru
