VAZUL, A RETTENETES
külömb- s külömbféle kalandjai,
melyeket csak székelyül lehet elbeszélni
(pikareszk história)
Na.
Kézdivásárhelyen születtem, a Sziklaszív nevezet? korcsoma mellett. Ott es n?ttem fel, s csuda, hogy tengerész nem lett bel?lem, mert abba a korcsomába annyira vizezték a bort, hogy muslincák helyett sirályok repkedtek a leveg?be. De sokat nem es jártam én vendégl?be, s korcsomába, csak amennyit kellett, s amennyit az embernek a természetje megkövetel – inkábbat a természetet szerettem járni, mert, ugye, székely vagyok. Úgyhogy inkábbat bé se mentem a korcsomába, megállottam el?tte, ott es meg lehet inni azt a féldecit. Vagy kett?t.
Na.
Szóval én inkábbat a természet lágy ölire szoktam járogatni. Van Kézdi mellett egy liget, abba nyáronként olyan édesen énekelnek a madarak, hogy a cukorbetegek fülit mind bé kell dugni. Különösen olyankor énekelnek, mikor meleg nyár van – s ugye, most a nyáron es olyan vót, hogy akkora vót a szárazság, hogy a marhákat es tízóraival engedték ki a legel?re. Olyan kétéves halakot es láttam, hogy még nem tudtak úszni, s a szomszédom mondja, hogy ahajt le Szengyörgy felé a kukorica a mez?n mind kipattogott, a tehenek azt hitték lehavazott, s mind megfagytak. Baj, hogyne vóna baj.
Na de egyszer egy ilyen nagy melegbe elmentem vót a Szeltersz patakára halászni. Jó halas hely vót az akkoriba: vetem bé a horgot, s há’ egyb?l egy háromkilós csuka. Megin vetem bé, há’ egy kétkilós sügér. Esmen bé, esmen egy háromkilkós pisztráng. Esmen vetem, s esmen j?. Így vetegetem estig, eccer nezek hátra, ugyanbiza mennyi halat fogtam: s há’, uramteremt?m! Egy nagy csemer veresmedve ott ült, s az egészet, ahogy hátravettem, mind megette. Na, én neki a medvének, s buszuságomba úgy kezdtem verni, hogy a medve letérgyelt, a két els? lábát felfogta, s úgy könyörgött: ne haragudj, Vazul, hozok helyette egy juhot!
Na.
Aztán az es jó vót, amikor bémentem Brassóba a kínai vendégl?be. Mondom a pincérnek: Garszony, hej! Me ezekkel tudni kell beszélni. Mondom neki: Garszony, hej! Hozzon nekem egy buglya miccset, s egy váza sert! A nép úgy eszement, mint a majonéz!
Kilencven után osztán eccer én es kimentem Budapestre, szerencsét próbálni. Els? éjjel ott aludtam a keletibe, hajnal felé ebredek meg, s há látom, hogy valami nagy csúf hajasok rekegtetnek egy leánykát. Felszöktem, oda mentem, megfogtam az egyiket, hezzavágtam a másikhoz, mondom neki: – Mi van, legény? Ejszen feszeget a hajnali vizelet?!
Avval én lefeküdtem, s osztán jól aludtam.
Na de hogy Budapesten vótam, mondom, megnezem a mekdónácot. Bémenek, mondom egy pincérnek: hozzon’sza nekem hamar valami levest. Megáll, nez, s aszongya: milyen tésztával kéri? Mondom, ej, a hájderménk?jit, belé ne tedd a tésztát a levesbe, te! Eccer a levest, osztán a flekkenyt, csak utána a tésztát! Osztán ki es hozta a levest, de olyan rosszat rég nem ettem, tiszta suhogó víz vót, s benne valami murok s valami dunakavicsok, utána fasírt, s a végin, tesvér, há’ hozzák a laskát a levesb?l egy tányéron, hogy na itt a tészta…
Na de a murokról jut eszembe, elmentem a vásárcsarnokba es, kérdem egy kofától, hajja-e, hogy adja a murkot? Aszongya: hárminc a sárgarépa! Mondom neki, ej, az úristenit, ha hárminc, akkor murok!
Na így, na.
Osztán, hogy nemsokat járok a korcsomába, s sokat ültem otthon, gondoltam, szerelek valakit magam mellé. Fehérnépre es gondoltam, de a fehérnéppel vigyázni kell, me’t a fehérnép, olyan mint a kégyó. S a kégyó, testvér, a kégyó az egy oan állat, hogy télen megfagy, tavasszal megevelenedik, s avval menyen tovább…
Úgyhogy aztán vettem egy sólymot, barátom. Azóta tudok egy dógot: ami csillog, az az enyém. De ezt ne mondd el senkinek. Kösz, haver.
A végire hagytam, úgy es mint utó irat: a disznyóról most itt nem esett szó, me’ a télen levágtuk, s megettük. S er?sen jó vót.
Na szerusztok.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: György Attila
