Méta nyír
fehér háncsingében
a méta nyír
szitálja még múló könnyeit
sárgán
s teríti ágyát
roskadt vágyát
kuporgó fohásznak
gyolcsom cafatokban
világa még lámpás
zord éjszakában
s bitangol velem
mélán az élet
ny?tt vándorbotján
barázdák mélyén károg
ötvenkét holló
ötvenkét fekete zokszó
mivé lesztek ha hasad majd az éj
a hajnalok egén
s lángoló pipacs szemetekbe nézek
mit reméltek
mencseredett világtól
mit reméltek
önmagát nemzi már
minden hitvány erasztész
elfuserált kenéz
a holnap
indigóban verg?d? mása
a mának
kéjelegve sziporkáznak
és szegve kedvemet
iszom még
csorba meszely borát
