Emlékszel még gyerekkorunkra?
Megfogadtuk- mikor együtt játszottunk
minden délután vidáman-,
nem válunk el soha.
Fájt aztán az ébredés,
ma sem tudom feledni,
nyakamba borulva zokogtad:
-Kár volt megszületni!
Istenem!
hányszor zárkóztunk be
a régi fürdőszobába,
ültünk le a kád szélére-
én mindig sírtam teveled-,
valami csodára várva.
Próbáltalak nyugtatni
vagy felvidítani,
volt, hogy sikerült,
de belül
ottmaradt valami.
És annyi év után
újra látjuk egymást,
beszélgetünk, kimért szavakat
szórva: “Hogy vagy?… a család?”
“Kösz, megvagyunk… vagy mégsem…”
Közben szeretném kiáltani:
mondd, hogy mi bánt, mondd!
De nem kiáltok, csak állok csendben.
“Itt egy telefonszám…”
a papírt gyűrögetve
mondod, szinte kérlelsz:
“Gyertek majd el…
Karácsonyra, legalább…”
És én megígérem,
jövök nemsoká’…
persze, az ünnepre.
Most búcsúzni kéne,
fojtogat a sírás,
egymás nyakába borulva
öleljük meg egymást…
Elcsukló hangon kérdem:
“Mit hozzak, ha jövök?”
“Nem kell, nem kell semmi,
mindenünk megvan,
csak te gyere el…
Ülök a kocsiban
magamba roskadva.
Hallgatok és
a többiek is hallgatnak.
És az emlékek csak jönnek…
Mennek…
jönnek…
és könnyeim
peregnek,
peregnek.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:43 :: P. Tóth Irén
