Kanyargós úton jöttem hozzád
lépteim zaját gaz nyelte el
mely elborít mindent,
utakat, sírokat,
de léptem így is
megtalál.
Messziről látom fekete palotád
mely fogvatart régóta,
és mindig ezután,
árvácskák sírnak,
fejük lehajtva,
hiába napfényes
az őszi délután.
Csend honol köröttem,
hallgatok én is,
csak lelkem sír, legbelül,
én nem tudok sírni.
Valahol kapa koccanását hallom,
eljöttek mások is
legyőzni a halált;
friss koszorú fekszik a síron,
a vázákban már
ölnyi a virág.
Fejem lehajtva
küldöm hozzád imám,
egy villanásra lelkünk összeér –
cinkosan,
egymásra kacsintva suttogjuk:
majd egyszer…
együtt…
Odaát…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:43 :: P. Tóth Irén
