A Feketeló jár?rei a domboldal legközelebbi barlangjában találtak menedéket. Ott találkoztak mind a négyen.
– Honnan tudtad, hogy itt a barlang, teljesen képtelen helyen van, nem olyan magas a hegy, hogy feltételezni lehessen, hogy a sziklák barlangot rejtenek – kérdezte szigorúan társát a kevés szavú parancsnok. – Bizonyára kijársz egyedül, a tiltás ellenére! – vádolta a hosszú, vékony, ébenfekete katonát.
– Nem járok ki egyedül! – védekezett ijedten a megszólított. – Egy csapáson jöttem, ami ide vezetett!
– Bizonyára állatok éjszakai búvóhelye ez a barlang! – védte társát a zömök.
– Persze, kibérelték extrákkal együtt, havi díjat fizetnek a hegy szellemének! – élcel?dött a harmadik.
– A hegy szellemének két lába van, és emberi lábnyoma! – mondta a negyedik.
– Odanézz! – mutatott egy mezítlábas apró emberi lábnyomra.
Mind felálltak, a parancsnok elképedve bámult a mutatott irányba.
– Nem látok semmit, még állatlábnyomot sem!
– Pedig ott van, most nem láthatod, mert a borulás nem engedi át a fényt a barlangszáján, de az el?bb teljesen kivehet?en kirajzolódott, közvetlenül a bejáratnál!
– A saját árnyékodtól is félsz már? – Nézett szemöldökét ráncolva társára, a tréfáskedv? katona.
– Te nem a lábadon jöttél be? Itt vagyunk, hát ide vezetnek a lábnyomaink is.
– Olyan eszed van, ha tervezni kellene, milyen legyen, nehezen lehetne gyengébbet!
– Hallgass már Kíluma, ki kíváncsi a süket dumádra? – förmedt rá az állandóan nevetnivalót keres? társára a zömök Phexero.
– Érzem, hogy van itt él? ember a közelemben. Minden csontomban érzem! – nyilatkoztatta ki a parancsnok.
– Na, még szép, hogy érzed, hiszen itt vagyunk hárman körülötted! – csapott le a lehet?ségre Kíluma.
A f?nöke visszakézb?l álcsúcson vágta a viccmestert. Az arrébb húzódott, félve a további ütésekt?l.
– Felderítjük a terepet. Én megyek el?l, fedezzetek!
Ék alakban felálltak, a vezet?jük a derekáról a kezébe emelte a lámpát. Lopakodva haladtak a kijáratig, ahol megvilágította a zord csapat lámpájának fénye Lilia porban hagyott lábnyomát.
– Fiatal n? lábnyoma. Teljesen felegyenesedve, kényesen lépdel! Közel van a súlya a kifejlett ember testsúlyához! – Közelebb hajolt, visszafojtott izgalommal a nyomot vizsgálgatta. – Finom, apró lábujjai vannak, boltozatos a talpa, tehát civilizált ember!
– Merre vezetnek a nyomok? – tüsténkedett Phexero.
– Innen tótól a kijáratig, majd vissza a tóig – intett a háta mögé Nuru, a hallgatag.
– Menjünk innen, merüléshez alkalmas ruhában visszatérünk, és átvizsgáljuk a tavat. Benne rejt?znek a Fehérló emberei. Látták ?ket leszállni a sztyeppén, tehát ide rejt?ztek! Nagyobb csapattal kell visszajönnünk, hogy elfogjuk ?ket!
– Ebben az orkánban, hogyan megyünk vissza gyalogosan? – kérdezte a zömök.
– A vihar rég megsz?nt, te vízfej? barom! – ordított rá a másik.
– Nyomás innen! – tért magához, s váltott halkabb hangnemre a parancsnok.
A barlangban semmi sem mozdult. A tónak a vize sem fodrozódott, mintha a tavat tápláló csermely is csendesre fogta volna csordogálását. Pedig hullt alá a magasból, szétterülve, mint egy halványkék csipkefátyol. Ez a fátyol takarta el a vizslató szem el?l, a hasadékot, ami nagyobb barlangterem bejáratként szolgált. Ez a Kristály Barlang adott menedéket és otthont, Winknek, Ahawnak és az engedetlen Liliának. Itt rejtették el a járm?v?ket is, ennek a barlangnak a másik bejáratánál, a domb másik oldalán. Itt volt mindenük, amit menekülésük során magukkal hoztak, ruháik, eszközeik, gyógyszereik, élelmük. Itt rejt?ztek most is, hallottak minden szót, amit a Feketeló jár?rei kiejtettek a szájukon.
– Nem szidlak Lilia. Nem. Kérlek, máskor fogadj szót, látod milyen váratlan veszélyt jelent, ha megszeged a szabályokat? Kértelek, hogy ne menj ki! – szólt szelíden Ahaw a megszeppent lánykához.
– Bocsáss meg, kérlek! Bocsáss meg! Csak megnéztem a …bocsáss meg!
– Menjünk utánuk a friss nyomon! – nézzük, hol szállnak partra, mivel, mire kell majd számítanunk! – kérte Ahawot Wink.
– Induljunk sietve! – szólt Ahaw, egy pillantással kérve Liliát, legyen szófogadó, maradjon a rejtekhelyen.
Lilia a kristálylámpa fényénél rakosgatott. Sz?ttesek, takarók közé csomagolva megtalálta Xocsitl ajándékát, amire soha alkalmasabb perc nem lett volna, hogy megtalálja.
Aranyból öntött szobrot talált, kecses n?alak ált a csónak alakú talapzaton.
– Anyácskám! Kel? Hold! Te óvtál meg a leleplez?dést?l, te mentettél meg a gonoszok fogságától? – lelkendezett, hálálkodott a leányka. Simogatta a kék zománccal futtatott köpenyét a n?alaknak, csókolgatta a der?s, ragyogó arcot, áhítattal érintette a csillagokból, ékkövekb?l kirakott koronát a fején. Alkalmas helyet keresett, ahol méltón ?rizhetni kincsét. Talált is egy bemélyedést a falon, mintha erre a célra lett volna kivájva, olyan jól megfelelt a szobornak. Leült a rögtönzött oltárral szemközt a földre, nézte az istenn? szobrát a mellé állított lámpa fényénél, majd beszélgetni kezdett hozzá.
– Tudod, nem jó nekem itt sem, elbújva a föld alá, mióta anyám meghalt, nekem is a föld alatt kell élnem. Nem tudom miért. Te biztosan tudod. Anyácskám, tudod, aki magához vett és meggyógyított, amikor apám is meghalt, ? azt mondta ennek most így kell lenni, de nem mindig. Most megint a föld alatt élek, így kell lenni, most is? De ugye nem mindig? Mi célod van velem anyácskám? Nem tudhatom még? Türelmes legyek? Jó, az leszek. Bízom benned istenn?, te tudod mindnyájunk sorsát, a kezedben van sorsunk ezüstfonala, te gombolyítod, te szövöd életünk színes sz?ttesét. Tudom, hogy nagyon szép lesz. Igen, tudom, bízom benned, gondoskodásodban Anyám! Mindnyájuk édesanyja. Imádkozz érettünk most, és mindenkor.
A kislány elhallgatott, majd kis id? múlva elmosolyodott.
– …és köszönöm szépen, hogy nem hagytál megtalálni a gonosznak!
Kicsit távolabb ment, el?vett egy mézesüveget, amit anyától hozott magával. Az asztalul szolgáló k?lapra tette, a piros viasz az üveg tetején hívogatóan csillogott.
Visszafordult a házioltár felé, és a válla felett megkérdezte:
– Igaz, hogy hatalmas vagy, te parancsolsz a vizeknek? Igaz? Mindennek te parancsolsz, amiben víz van. Az embernek is. De hol van bennem az a sok víz, amit Ahaw mondott, hogy testünk legnagyobb része víz… – nézett magán végig a gyermek.
Lilia rakosgatott, csinosítgatta a hálóhelyet, szétterített takarókkal, készítette az ételt az asztalra, gabonakenyeret, nyers, szikkadt zöldségeket áztatott vízbe, magokat, szárított gyümölcsöket tett ki, és a mézet. Várta vissza Ahawot és Winket. Id?nként rápillantott az istenn? megvilágított szobrára, biztonságban érezte magát.
Ahaw és Wink hamarosan visszatért. Lilia már messzir?l meghallotta, hogy közelednek, a tavasbarlang visszhangzott a két kisgyermek ordításától.
– Nézd Lilia! – mutatta Ahaw a karján rúgkapáló, hangosan tiltakozó gyermeket. – Egész közel találtuk ?ket! Egy leány, meg egy fiú. Éves-két évesek lehetnek… Bár a foguk már elég er?s, bizony inkább kett?.
– Mondtam, hogy láttam a Lányt, két rajta fogódzó kisgyermekkel menekült el?lem! – szólt Wink, miközben letette a hálóhely takarójára a kislányt.
– Az anyjukat nem találtuk sehol. – nézett a két gyermekre Ahaw.
– Lehet már árvává tette ?ket a Feketeló. – A folyón jönnek fel, könny?
vízalattjárójukkal. Úgy t?nik, hogy a tengerben rendezkedtek be a vízözön túlélésére. Nem feledték el a harcot a Fehérló és a Feketeló között, nem mosta el az ár gy?löletüket, uralkodási vágyukat mindenek felett a Földön.
– De hiszen ezek a gyermekek tele vannak sebekkel! – iszonyodott meg Lilia, ahogy közelebbr?l megnézte ?ket.
– Igen, volt valami találkozásuk valami vadmacska félével, legalábbis a fiúnak. A lány kúszás közben szerezte a sérüléseit. Fürdesd meg ?ket Lilia gondosan, azután majd ellátom a sebeiket.
– Nem harapnak? – kérdezte a lány, félve hozzá nyúlni is a gyermekekhez.
– Lehet, hogy tiltakoznak, félnek, lehet, hogy megmarnak, vagy megharapnak! – válaszolta az orvos.
– Akkor most mit tegyek?
– Wink majd segít neked. – kezdete készíteni a gyógyításhoz szükséges eszközöket Ahaw.
– Mi legyen a fiú neve? – Lilia a válaszra várt.
– Chujung! – szólt a két férfi egyszerre.
– És a leány?
– Hohsien, legyen Hohsien. – szólt Ahaw.
– Na jó! – rándított egyet a vállán a leány, Bátyja rosszalló pillantást vetett rá.
Süld? és a Lány egycsapáson járt az élelemszerz? körutakon. El?l a hím, mögötte a n?stény. A lány eml?i lelappadtak, teste készen volt az újabb fogantatásra. Süld? talált éles követ, már szinte gyakorlott kézzel illesztette a fanyárs végére, ösztöne a vadászatra feler?södött, bármi él? szembejött, megcélozta. Ha elejtett egy állatot, mohón falatozott a véréb?l, er?s fogaival tépte a húst, amikor jól lakott, odaengedte társát is. A Lány többnyire termésekkel rakta tele a bend?jét, keveset és étvágy nélkül evett a néha még élett?l lüktet? élelemb?l. Az est leszállta el?tt vitt a fehér fához mindenb?l, amihez hozzájutott. Lerakta a többi elszáradt, elfonnyad, megbüdösödött régebbi ajándéka mellé és várt. Nem tudta mire, de támadt benne egy érzés, egy késztetés a várakozásra, miel?tt visszacsörtet éjszakai búvóhelyére. Akkor is várt, várt a fehér fa alatt, amikor rátalált és melléje szeg?dött a Kölyökfarkas utódja. Gebe volt, horpasza összetapadt, bundája tépetten lógott, de ? volt, ?, a Lány régi-új ?rz?je: a Farkas. Odaoldalgott a fához, leült és várakozó szemekkel nézett az asszonyra. A Lány mintha mosolyra húzta volna száját, kimutatta fogait, dobott a Farkasnak a fa alá tett ajándékai közül egy csontot, rajta a le nem rágott húscafatokkal.
A Farkas az odú el?tt bevackolta magát éjszakára, közvetlenül a dárdanyél mellett, mintegy ?rizvén az ezer él?sköd?t?t?l, dögev? rovartól nyüzsg? medvefejet is. Pirkadatkor már útra készen várta társát, mire az, Süld?vel együtt újra kicsusszant a hasadékon.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Adminguru
