Nyomtatás

Örökség

Mi ketten, anyám és én…

Az anyám soha nem ölelt magához. Soha nem hívott „kislányomnak”, nem szólított a nevemen. Egyszer-egyszer megfeledkezett magáról, odaszólt: „Choncha, én kicsi Chonchám!” Röpült a szívem a boldogságtól, a becenevem hallatán. Röpültem én is felé, ám édesanyám könnyes szemmel fordult el t?lem, nem emelt fel, nem ölelt át.

Mégis, láttam a csodálatosan ragyogó barna szemeiben a végtelen, rajongó szeretetét. Nem értettem.

Édesanyám,− így szólítottam ?t−, magas volt, karcsú, csillogó spanyolos szépség. Dióbarna haja nem ?szült még hatvan éves korában sem. Arca ovális volt, arccsontján halvány pír, mintha festené magát, pedig soha nem használt szépít?szert, nem volt rá szüksége, gyönyör? asszony volt fiatalon is, öregen is.

A legkisebb dolgon is tudott nevetni, tisztán, szívb?l, csilingel?n. Mégis legtöbbször könnyes szemeit rejtegette el?lem.

Nem értettem.

Megszoktam, mi így szeretünk, ilyen távolságtartással, ilyen „keményen”. Megszoktam, az én anyám ilyen: kacagós  titokban síró.

Kétségem nem volt a szeretete fel?l. Mindig, mindenben számíthattam rá, mindig, mindenkor magam mellett éreztem − lelkileg.

Nyolcvanegy éves volt azon az ?szön, amikor szeptemberben meglátogattam.

− Fiam, én már nem szeretek élni. Eleget éltem. Szeretnék hazamenni már.

Olyan váratlanul szólt, éppen az ?szi virágokról beszélgettünk, milyen szépek a ház el?tt az ?szirózsák, melyiket kedveli, melyik szín tetszik neki.

− Ezekb?l majd hozhatsz a síromra. − Folytatta.

− Édesanyám! Hogy mondhat ilyet! Élni kell!

− Minek éljek? Eleget éltem már.

− Éljen az én kedvemért! Az én szívem örömére! −Válaszoltam neki.

Felemelte a kezét, ujjával mutatta „figyelj nagyon!”

−Jól van, élek. − Elgondolkodott, majd befejezte a mondatot,− de már csak egy kis ideig!

 − Mindig aranyos jó lyányom voltál… mindig szeretni foglak, amíg a világ, világ. Mindig melletted leszek, ameddig a lélek, lélek marad az örökkévalóságban. Megszenvedted, hogy én vagyok az anyád.

Lélegzetvisszafojtva hallgattam.

− Két lányom temettem el. Azt, hogy mi a lelki fájdalom, azt más nem tudhatja, csak az az anya, aki a gyermeke sírjánál állt. Ne tudd meg soha!

Angéla sz?ke volt, és fehérb?r?, mint az apád. Kék szem?, mint az ég. Agyhártyagyulladást kapott a háború alatt. Orvos nem volt, gyógyszer nem volt. Moccanni sem mertem, anyám a kezem szorította, amíg beszélt, szinte fájt, olyan er?vel kapaszkodott belém.

−A német orvos megnézte, amikor már egy hete lázas volt, már nem volt eszméleténél a három éves kislányom. Adott receptet váltsam ki…

Váltsam ki, de hol ?!  Elindultam át az erd?n, a városi gyógyszertárba, rohanva, át a hegyen. Ágyúzták a hegyoldalt, nem tudtam átjutni … vissza kellett fordulnom, orvosság nélkül. Mire hazaértem már alig volt benne élet. A karomba vettem, itattam volna, de… −A karomban halt meg! −Súgta édesanyám. −A karomban, mintha elaludt volna, úgy… Mondd meg nekem fiam, ha kapok gyógyszert, megmenekült volna?

− Nem. Ha akkor anyám tovább megy, ki tudhatja, mikor ért volna haza. Angéla úgy halt volna meg, hogy távol van az édesanyja. − Mondtam csendesen, de persze határozottan, keményen, mert mi így beszélünk. Az anyám meg én. Határozottan, keményen, érzelg?sség nélkül.

Néztem a dióbarna, hatalmas szemekbe, beleláttam végre.

Felálltam, felhúztam ?t is ültéb?l. Magamhoz öleltem.

− A másik is, a másik a kis… −tudod− a másik kislyányom az Erzsébet, ? is úgy, ? is úgy −zokogta. −A szíve … megállt a kis szíve…a karomban halt meg…−sírta az én drága jó anyám.

Fejét a vállamra hajtotta. Átölelt egy pillanatra.

−Menj dolgodra! − Tolt el magától.

−Megyek! −Válaszoltam, keményen, határozottan, mert mi így beszéltünk egymással, az anyám, meg én.

Hét hét múlva meghalt. Gondolom ennyi számított még egy kevés „élésnek”, ennyit ígért, él még, de csak egy keveset. Az ígéreteit mindig betartotta. Addig még a ház el?tti ?szirózsák sem hervadtak el, vittem a sírjára bel?le. Szép, színes, nagy csokrot. Igen, ahogy megbeszéltük, úgy, édesanyám kívánsága szerint.

Szemének simogatását érzem minden rám es? napsugárban, kacagását hallom minden vízcsobbanásban, felejthetetlen szépség? arcát pedig, csukott szemmel látom ma is. A szívemben él. Örökké, mindörökké.