Ugye milyen evidencia, hogy van? Járjuk csak körül egy percre! A láb mindég kéznél van — szól a szellemes szlogen. Egy frászt — mondom én. Reggel, mikor kászálódok ki a nyoszolyámból, alig bírom magam alá szedni őket. Csak húznak vissza:
— Még egy csöppet, no! Minek ez a rohanás?
A zuhany alatt megint csak makacsolják magukat meg: ó, minek a talpadat is szappanozni, hisz messze az, hadd a fenébe! Hagyom is sokszor — vallom be magunk közt. No, most a zokni! Az kész kihívás — fölnőtt férfiember lévén verem a mázsát, ahogy köll — a derekammal, s tekintélyemmel szabotálva, mindent megtesznek annak érdekében, hogy e fölös ruhadarabot hanyagoljam, mondván: Einsteinnek, Faludynak nem köllött, akkor te mire vágsz föl?
Végre fönn a fuszekli, jöhet a nadrág, aminek legalább két szára lenne ugyebár. A Fönnvaló meg persze két lábon járónak kalibrálta az embert. Igen ám, de a nadrág egyik szárába csak úgy lehet a másik lábamat befűzni, hogy az egyik lábamon állok — mint az eszterág — és ebben a konstellációban kényszerülök a nadrág szárába installálnom a másik lábamat. Azután kezdődik az egész előröl fordítva. Mikor mindezzel készen lennék, megpihenek, és megiszom a harmadik kávémat, és lányos zavaromban meggyújtom a negyedik cigarettlimet, miközben a harmadik szépen szíjja saját magát egy másik hamvas edénykében.
Húzom az időt rendesen, mert még hátra van ugye a lábbeli. Amikor u.n. cúgos cipőt öltök, semmi vész. Az ízléses kutyafejű hosszú cipőkalánnal megetetem a lábommal a cipőt — az hamm! bekapja, s passz. Van azonban mikor fűzős cipellőt vagyok kénytelen ölteni.
A bajok ilyenkor kezdődnek, helyesebben folytatódnak. A megfelelő konstellációt igen nehéz megtalálni. Tudniillik a lábom a kezemtől körülbelül olyan távolságra van, mint a kezemtől a lábom. Közöttük meg a hiátus. E kozmikusnak tűnő távolságot áthidalandó, különböző kunsztokat alkalmazok, úgymint:
1. Leülök a kerevetre, és hajolok a pertli felé. Negatív. A májamba — melyben egy élet munkája gyarapodik — beleszúródik a lengőbordám.
2. Fölteszem a lábomat a lépcső második fokára, és így teszek kísérletet. Ekkor a tüdőm préselődik össze, mint lomtalanító autóban az ószer.
3. Fölveszem az u.n. cúgoscípőt végül.
A fűzős cipőim ennek okán tízéves korukban is újszerűek.
Mivel az elmondottak alapján — a sorokból kiolvasható könnyedén — hogy megrögzött sportember vagyok, meglepő módon teniszezni járok hetente háromszor. Nem kezdem el ecsetelni, hogy a tornacipő felöltése — ami szükségszerűen fűzős — minő infernális helyzet elé állít, s mindehhez jó pofát vágni, mert a partner szintén ott öltözik, ahol jómagam. Affektálni nem lehet, mivel ebben az esetben mentális előnyhöz juttatnám az ellenfelet.
A pályán viszont meglepően szolgálnak a lábaim. Magam is elcsodálkozom, mikor egy-egy labdát befutok, majd a teniszlabdát a hálóba puttyantom — de ez már a kézhez tartozik, melyről Jod kolléganőnk értekezik. A parti után zuhany — talpszappanozás mellőzve, gatya, nadrág föl, zokniba be: auhjaj!, cúgosba csusszan. Lépcsőn le, kocsiba be.
No ez meg a másik. A ki- beszállás. Az autó ülése — érdekes módon, csak a bal első — szét van truttyanva. Ugyanis a kocsiba csak truttyanva bírom bévenni úrmagam, utánam húzom a lábam is be. Szerencse, hogy a jármű automata, így a ballábam megpihenhet legott, de szegény jobbiknak figyelnie köll: mikor a fék, mikor a gáz. Mily alkalmatos az anyanyelvünk, lábfejnek hívva a lábfejünket, mivel gondolkodni képes, hogy mikor mit nyomjon. A kiszállás a kocsiból megint csak nem egyszerű mutatvány. A fölépítmény tudniillik a soffírozás folytán — szakszóval szólván — elmacskásodik. Ilyenkor a lábom után kissé nehézkesen húzom ki a többi részemet a járműből. S mindezeket nap, mint nap többször is.
Van egy helyiség szép hazánkban: Lábatlan. Vajh, ott egykoron megunták a népek a mindennapi kanosszát, s onnét a név? No ennek sürgősen utánanézek.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Verő László
