A műtőben a reflektor hideg, éles fénye alatt dolgozott a kicsiny csontfűrész — aminek a hangját nem lehet megszokni. A team mindenik tagjának arcán — még az álarcuk mögött is — látni lehetett a sikoltó hang kiváltotta grimaszt. A műtőasztal mögött ifjú medikus itta magába szinte a tanár minden mozdulatát. Először látott műtétet.
Végre a koponya utolsó centiméterét is átvágta a rémes szerszám, és csak a különböző gépek halk surrogása hallatszott. A koponyacsontot — mint egy kapedlit — leemelte a tanár a páciens fejéről.
Hirtelen valami árnyék libbent fölfelé a koponyából, és a fiatalember előtt lebegett.
— Mi ez? — motyogott a medikus, mint egy legyet hessegetve az árnyékot.
— Én a lelke vagyok a szerencsétlennek — hallotta a fiú.
— Megőrültem — nézett körül.
— Dehogyis, csak úgy látszik te nagyon érzékeny vagy, és azért hallasz engem. Most itt kell kolbászolnom, amíg ezek a hentesek dolgoznak rajtam. Rémes!
— Ugye most álmodom? — rémüldözött a srác.
— Egy túrót! Mondom, én vagyok a lelke annak a pofának ott, akit trancsíroznak éppen. Barom egy ember, csak a testi dolgok érdeklik, azért is került a hentesek keze alá. Csak a zabálás, az ivás, meg a kefélés foglalkoztatják. Már alig várom, hogy megszabaduljak tőle.
— És utána mi lesz — kérdé önkéntelenül a fiú.
— Óh! Akkor végre lerázom magamról ezt a barmot. Kiszabadulok valahára innét a pokolból.
— Honnét? Hisz ha meghalunk kerülünk a pokolba nem?
— Ezt a marhaságot ki mesélte be neked? Ez a lét szerinted az Élet? Persze nem emlékszel, hogyan születtél. Én igen. Amikor azon a szűk izén kiszenvedtem erre a rémes másvilágra, azt hittem összeszarom magam. Lehet meg is tettem — erre már én sem emlékszem. Utána rögtön megpofoztak. Gyönyörű fogadtatás volt, mondhatom.
— De hát… az élet, a szerelem, a fák, a napsugár, a zene… az itt van ezen a világon.
— Az élet, ja. Gürcölni napi tizenkét órát, a szemét főnök előtt megalázkodni — hogy ne rúgjon ki — utána lerogyni a fáradtságtól, és vedelni rossz szeszeket, időnként meg dörrenteni mindenféle riherongyokat. Á hagyjuk!
— De hát nem mindenkinek ilyen az élete! — méltatlankodott a medikus.
— Gondolod, te a természet lágy ölén fogsz enyelegni Mozartot hallgatván a napos oldalon egész életedben? Ne nézz hülyének!
— Te voltál már másban is? — kérdezte a lelket.
— Sajnos igen. Viszont volt egyszer egy jópofa is, azt csíptem. Egy apró francia emberke, az megszívatott mindenkit. Először valami forradalomban nyüzsögtünk, majd császár lettünk. Addig bizgettem, amíg elhajtotta az embereket a francba, az orosz télbe. Persze mi a jó melegből ugráltattunk mindenkit. A vége azért gáz volt, mert egy szigeten pusztultam az unalomtól.
— És most mi lesz, ha meghal a… izé, a tested?
— Végre Hawaii! Darab ideig szabin leszek odaát, az életben. Egész jó társaság gyűlt össze.
— Ez… ez nem lehet igaz — törülte a homlokát a diák.
— Mi van fiam? Rosszul van? — szólt a halottsápadt fiúra a professzor.
— Nem, tanár úr… de igen…
— Talán valami más területre kéne átigazolnia — mosolygott, hisz nem először találkozott ilyesmivel.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Verő László
