A Korányiban szürkére horpadt, id?s férfi ül a folyósón, pongyolában, pizsamában, mesél valamit csak úgy a nagyvilágba, senkinek, mindenkinek, nagyjából magyarul, de semmit sem lehet érteni. A hanglejtéséb?l inkább. Olykor fenyeget?en, indulatosan szónokolja a magyaros szótagokat, máskor gyöngéden magyaráz, kérlel. Valamit el akar mondani magáról a szerencsétlen, és képtelen rá. Magas, bajszos-szemüveges férfi tapintatosan jelzi, hogy bolond az öreg. Olyan öreg s alacsony, mint én.
Több mint negyvenmillió órát éltem, s ebb?l alig sikerült valamit elmesélnem. Istenkém, miket viszünk magunkkal a sírba! Nem a titkainkra, a szégyellni való, ilyen-olyan kudarcokra, gyávaságokra gondolok. Nem az elhallgatottakra. Csak mindarra, amire soha senki nem volt kíváncsi, amire senki nem kérdezett rá, amit nem volt alkalmunk senkinek sem elmesélni. Nem az életbe vágóan fontos pillanatokra – csak magára az életünkre gondolok.
Nem volt miért elmesélnem, vagy ha igen, elfelejtettem, hogy pónilovak húzta kiskocsin utaztam kisfiúként (rémlik, hogy tán valamilyen parkban, állatkertben, ligetben – ki tudja már?), és kis citromfagylalt-rudat kaptam, botocska-nyel?t, és ugyanilyet a nagycirkuszban, egy oroszlán bohóckodott; anyám bubifrizurásan, mint a Színházi Életben a verse fölött, és emlékszem Temesváron, a Begán a tiszavirágokra, már tudtam úszni, de persze, nem engedtek a vizet sárgásan ellep? tiszavirágok közé, és a harcsára emlékszem, az els?re és utolsóra, amelyet horoggal kifogtam, mert a szemén jött ki a horog vége, és a bácsira, aki a túlsó partról lóbálta a micsodáját, és a butább lányok sikongva rohantak hátra a csónakházhoz, az okosabbak úgy tettek, mintha nem látnák, és rettent? b?z támadt, azt hittem, azt is a bácsi küldte odaátról, „dög jön, dög jön!", és jött a fölpuffadt, döglött disznó, „halálszagú! halálszagú!" – sikoltották a lányok, és Béla bácsi parittyával (csúzlinak mondtuk) kil?tte agyaggolyóval a dögöt, másikkal a bácsit találta el, a hasán – a négyevez?st akkor engedték a vízre a fiúk, indultak tréningre, Thierry Csibu, a mélyhangú volt a kormányosuk, és beleeveztek a b?zbe és a virágokba –
Hát semmit nem mesélhetek el senkinek azokból az évekb?l, apám csukaszürke f?hadnagyi egyenruhája a cselédszobában, a gardróbszekrény fels?részén várt, a vitrinben a kitüntetései, egy ezüstkupa mögé rejt?zve félig, a takarékpénztári zöld (vagy kék?) betétkönyv-alakú persely alatt –
Meghaltak az emlékeim, apám hátrad?l a lila fotelbe, a lusta berzserbe, ma már tudom franciásan kellene írni, accent grave-val, s tíz percet alszik. Mindig tíz percet aludt, de nekem nem ébredt fel soha többé, ma is ott látom, messze, a fekete-lila ócska fotelben alszik s elhomályosul minden egészen.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:46 :: Adminguru
