Kabdebon János : Apokalipszis

Nyomtatás

Árokparton üldögéltem, eltökéltem magamban, hogy azért is ellenállok. Üthetnek, rúghatnak, én akkor sem mozdulok innen. Szemem sarkából figyeltem anyámat, ahogy vödörrel a kezében vizet visz a házba. Nehezen mozgott, mert most viselte hasában a harmadik testvéremet. Apám elmagyarázta, hogy is van ez:

– No, fiam! – kezdte – Eccer? az egész. Anyádnak este belökök, oszt kész. – legyintett. – Sokszor belökök, de csak ritkán gyün össze – rám nézett. – Érted?

Bólintottam: – Aha!

Ha azt mondom, nem, akkor is csak fejen üt, aztán rám rivall: – Mer hülye vagy!

Meg mutatja is a kezével. Így inkább azt mondom, hogy: aha. Így megúszom az ütést is, meg a lehülyézést is. Valahogy utálom, ha hülyének néznek

– Na gyere már be – hallottam anyámat. Az ajtóban állt, onnan szólongatott.

Közelebb jött, cipelte nagy hasát, minden lépésnél szuszogott egy hangosat. Mellém ért, megsimogatta bozontos fejem:

– Tudod, hogy apád szeret, csak most ivott, osztán nem lehet vele beszé'ni.

Dacosan fenéztem rá:

– Kidobott, akár a Buksit – böktem a kutya felé.  – Mindég kidob, amikor iszik!

Anyám rám emelte világoskék szemeit:

– Olyan konok vagy, akár apád! – Felnevetett, hófehér fogai belevillantottak a fejembe.

– Na gyere be! – intett a fejével. – Apád mondta!

Vesztésre álltam, mer egyre azon vótam, hogy csak bemegyek, akár kidob apám, akár nem, mer igencsak mardosott az éhség. Meg okos enged, apám meg hadd szenvedjen, így én vagyok az okosabb. „De bocsánatot nem kérek!" – tökéltem el magamban. Mire anyám rögtön ezzel kezdte: – Ha bemegyünk, kérj bocsánatot apádtól, és ne beszélj neki többet a szentekr?l, mer az idegesíti; még akkor is, ha józan.

Szipogtam egyet, aztán rábólintottam. Anyám mindég meggy?zött és békét teremtett köztünk, de a belülr?l izzó gy?löletet apám iránt nem tudta kioltani bennem.

Mikor beléptem a konyhába, rögtön orrba vágott apám borg?zös lehelete. „Sárkány ez, nem ember" – durrogtam magamban egyre. – „Bort iszik és tüzet fú."

Felemelte zsibbadt, nehéz fejét, oszt rám nézett:

– No fogsz-e még? – morgott. – Fogsz-e ,ég nekem így beszélni? Apáddal! – kidülledt a szeme a beszédben. – Velem?!

Lekushadt. Feje lógott lefele a nyakáról, kezét int?en rám emelte:

–   Idefigyelj! Ha még eccer ilyent mondol nekem, hogy megtagadom önmagam, meg hogy nem tudom, mi az Isten – ütögette mellét, hörögve csapott  felém. – Te!! Én isten bizony agyonrugdoslak, észt ha még élsz, az uccára hajigállak szerteszét.

Megin' felidegesítette magát. Mingyá kizavar, oszt éhen maradok.

Üvöltött: – Takarodj a szemem el?l, mer mingyá meg is teszem!

Anyám közbeszólt halkan:

– Ebédeljünk Jóska! Már kész van. Ne zavard ki a gyereket. Még csak hat éves. Beszél összevissza – megölelt, apám lehajtott fejinek beszélt. – Hagyd mán Jóska – halkan szólt, szinte magának. – Hagyd mán, ne zavard ki!

Meglökött, el?re az ajtóból apám felé. Felszíttam az orrom, nehezen nyögtem ki:

–  Bocsásson meg édesapám – szíttam egyet. – Többé nem fogok ilyet mondani magának.

– Elétérdeltem a mocskos linóleumra: – Bocsánatot kérek – megcsókoltam a kérged tenyerit. Pálinkaszaga vót: – Többé nem fogok ilyet mondani.

Apám egyszeriben meglágyult, mert a hangja olyan lett, mint a rekedt kakasé.

– Jól van, no. Eriggy, szóljál Péter bátyádnak, osztán együnk.

*****

A templomban volt a legrosszabb. Sose bírtam a sok öregasszonyt, akik halálfélelmükben Istenhez menekültek. Kántáló varjaknak láttam ?ket, akik nem tisztelik sem isteni, sem emberi mivoltunkat. Anyám minden vasárnap ünnepi ruhába öltöztetett, s elvárta volna, hogy a lelkem is ünnepben vonuljon templomba. Péter bátyám bezzeg. ?aztán olyan magasztos volt, mint egy madonnakép a koldus viskójában. Mély áhítattal leste a pap minden szavát, kívülr?l fútt minden templomi nótát. Apám kedvence volt azzal a tíz évével; mindig megel?zött, mindig els?bb volt a buzgalomban.

Sehogyan sem értettem, miért nem nagykép?sködik, hiszem mindenben jobb volt, mint én, és mégis olyan szerény volt, akár az egy hete padlásra szokott macska. Most is buzgón lapozta az imakönyvet egy hokedlin. Anyánk nyitott a tisztaszobába:

– Józsua, Péter, indulunk – avval kitessékelt bennünket az utcára. A sok vén szipirtyó ott totyogott a templom felé. Felnéztem az égre, oda, ahol Istent láttam.

– Ha ott vagy, mér hagyod, hogy tolvajok dézsmálják a tested, mér nem tapasztod be a füled, hogy ne halld a sok hamisságot, álszent imádságot? Ha régen farizeus, most pedig a vén pletykás bandát kéne ki?zni Isten szent lakhelyér?l – dörmögtem a templom felé menet. Persze illedelmesen köszöntem, hajbókoltam a „varjaknak".

A templomban h?vös csönd, és szúrós szemek tömege bámult az arcomba. Anyám betaszigált a templomba a padsorok közé. Körülnéztem.

– Sok itt a varjú – vigyorogtam lesunyt fejjel a bátyámra.

Az persze rögtön vihogni kezdett velem együtt, mígnem anyám kiosztott bennünket. Úgy gondoltam, valahogy majd csak kibírom, mer minden misének két dolog akart kiugrani a számon. Az egyik az vót, hogy menjek innen a fenébe, amíg el nem hányom magam, a másik, hogy beleszóljak a pap példázataiba, amib?l a fele sem volt igaz. Tudtam, egyszer úgyis megteszem, talán csak az hiányzott, hogy valami egetver? nagy hülyeség törje meg a templom áhított csendjét. Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem magam, már a mise közepén jártunk, pont ott, ahol annyira utálok figyelni: a példabeszédnél.

Eddig szinte a tömeggel álltam fel, ültem le, amikor kellett, de most a szívem úgy elkezdett verni, mint még soha. Olyankor van ez, mikor rám jön a hányhatnék vagy szólhatnék, vagy olyat kell tennem, amit épesz? ember nem tesz.

A pap felállt a szószékre, felöltötte tanítói arcát, alázatos mosolyt pingált a szája köré, aztán rázendített.

– Dics?ségünk Istenben! – méltóságteljesen körülnézett. – Híveim. Ma a szepl?telen fogantatásban született, a születés valódiságáról, a születés misztifikációjáról, Jézus, az isteni gyermek születésér?l fogok beszélni nektek.

Persze, azt a szót, hogy misztifikáció, senki sem értette, de a pap mindig belesz?tt a mondandójába ilyen szavakat; gondolom, tekintélynövelés végett. A nép persze megette a dolgot, mer számára az idegen szóhasználat az isteni kinyilatkoztatás biztos jele.

Vigyorogtam kínomban, mikor kinyitotta az útilapu nagyságú Bibliát, és olvasni kezdte.

„Jézus Krisztus születésének ez a története: Anyja, Mária, Józsefnek jegyese, még miel?tt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélekt?l. Férje, József igaz ember volt, nem akarta a nyilvánosság el?tt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala és így szólt hozzá:

– József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélekt?l van. Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ? szabadítja meg népét b?neit?l. Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta szavával:

Íme a sz?z fogan és fiat szül,

Emmánuel lesz a neve.

Ez azt jelenti: Velünk az Isten.

József erre fölébredt álmából, s úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta.

Magához vette feleségét, de nem ismerte meg, míg világra nem hozta fiát, akinek a Jézus nevet adta."

 A pap felnézett, kezét az ég felé tárta:

– Ez az Isten igéje.

Kórus felb?gött:

– Istennek legyen hála.

A pap szétterpesztette ujjait, köhécselt egyet, aztán krákogott:

– Tisztelt gyülekezet! Az imént hallgatva a Biblia szavait, felmerült bennem a kérdés – rátenyerelt a Bibliára, biztosítva a valódiságát, feltette a szónoki kérdést, melyre már jó el?re kigondolta a választ. Belevörösödtem az er?lködésbe, hogy ne kezdjem elmondani az IGAZSÁGOT! Majd szétvetett az ?rült gondolat, hogy megszólaljak. Ökölbe szorult a kezem, a lábam annyira remegett, hogy már kezdtem attól félni, furicskával fognak hazatolni, mer sose lesz er? többé benne.

– Igen,- folytatta a pap – felmerül bennem a kérdés, vajon a Biblia tiszta szavai tökéletesen átéreztetik-e a születés milyenségét a hallgatósággal, olvasóval. Ki merné, – körülnézett, persze a fejünk felett – ki merné kétségbe vonni a titkot, mely Istent?l való, a mi Krisztusunk születésének titkát?

Felugrottam, vörös voltam a düht?l.

– Én! – kiáltottam. – Én kétségbe vonom, tisztelend? úr.

Nem szólt, els? pillanatban fel sem fogta, valaki beleszólt az Igébe.

Nem is látott, mer nem látszottam ki a padsorokból. Egy pillanat alatt felálltam az ül?kére, hogy láthasson. Tökéletes csend uralkodott a templomban, a döbbenet megbénította a nyelveket, különben tudtam, otthon nagy verés lesz. „Addig beszélj, míg hagynak – gondoltam. Már mindegy, anyám úgyis hajamnál fogva húz ki a templomból, úgyhogy mondd, amit mondanod kell."

Rámutattam az üresen tátogó férfira.

– Nem mondtál igazat, te papa! A Biblia az Biblia, de nem jelenti azt, hogy kétségbevonhatatlan, de legf?képpen félremagyarázható, amit te majdnem mindig meg is teszel a hatalmad érdekében.

Észhez tért.

– Mi…ki ez a kölyök? Mit beszél?

Miel?tt még kiabálni kezdenek, és hülyére vernek, folytatnom kell.

– Az igaz, hogy József terhesen vette el Máriát, de kegyelemb?l, mert Máriát egy Hort nev? zsidó meger?szakolta. József tudta ezt, mert Mária megvallotta neki. Ennek tudatában vette magához Máriát és hagyta ott a földet, melyen eddig élt, mert bármily tisztalelk? és bölcs öregember volt is, félt a rokonai megvetést?l, akik nem voltak elnéz?ek a paráznasággal szemben; és bármennyire is állította volna, hogy Mária er?szak áldozata lett, halálra kövezték volna a félig gyermek asszonyt. Rosszul érted a Biblia szavait, plébános. Nem az a csodás, hogy Szentlélek által született a ti megváltótok, hanem a születés maga, a vajúdás, a lelki kapocs, ami kialakul a magzat és a görcsben, vérben kínlódó anya között. Ezt kellene hangsúlyoznod, nem a fanfárok hangjait, az angyalok karát.

Mutatóan felemeltem a kezem.

– Ez az Isten igéje.

Akkor a teremben a boltívek közt egy másik gyermekhang csendült:

– Istennek legyen hála.

Péter volt az, a bátyám. Hálás szemmel pillantottam rá; legalább ? érti a szavaimat.

A pap teljesen magához tért, ökölbe szorította a kezét és dühösen rámrivallt:

– Takarodj a templomomból! Remélem, Isten méltóképpen megbüntet káromló szavaidért, mert meggyaláztad Krisztusunk nevét. Ha még egyszer be mered…

nem hagytam több szót neki, ? úgyis annyit beszél, amennyit akar ezután, én meg csak ez egyszer hallattam a hangomat, azt is minek.

– Az Ítélet nem teáltalad fog eljönni ember, ha tisztában volnál a b?n fogalmával, amely nem létezik, nem kiáltanál b?nöst senkire.

Körülnéztem; üres fejeket, halott szemeket láttam, akik képtelenek felfogni egy hatéves gyermek szavait. Utoljára még elkiáltottam magam:

– Ti itt mind Jézust imádjátok, de nincs rá fületek, hogy meghallhassátok szavait; nincs rá szemetek, hogy megláthassátok ?t, és nincs rá szívetek, hogy szerethessétek ?t.

Kimásztam a padból, anyám könnyein keresztül bámult.

Otthon nagy verés volt, apám betörte a fejem a moslékos vödörrel, az orromról is lejött a b?r, mert felbuktam a kutya láncában, amikor apám az udvaron terpeszked? körtefához kötözött. Otthagyott egész délután, de id?nként, amikor eszébe jutottam, kijött és végigvert rajtam istenesen a centi vastag nadrágszíjával. Nem féltem, tudtam, hogy ez lesz a vége, az éhség azonban kifogott rajtam. Amúgy is kövér vagyok, de most megrémültem, hogy apám kitalálja, hogy nem kaphatok enni. Azzal végem. Egész id? alatt egy könnyet sem ejtettem, de most nagyon el?vett, mígnem Péter lopiban hozott egy darab kenyeret, meg a kertb?l hagymát, aztán a számba adta; faltam nagy élvezettel.

Már jó este lett, mire anyám kijött az udvarra, aztán kioldozott. Pongyolában volt, furcsának t?nt a nagy hasával, ahogy nyögve görnyedt a bogok fölé, s közben suttogott:

– Apád nem tud róla, hogy elengedlek, de majd én elintézem a dógot, oszt mássz be, a Péter kinyitotta neked az ablakot, de ne üss zajt, fiam!

Én meg összeestem. Két percig feküdtem a zsibbadtságtól a nyirkos f?ben, anyám se tudott segíteni, mer nem tudott lehajolni, nem bírta a dereka. Szánakozva nézett, ahogy fetrengtem ott, utána meg rátette a hasára a kezét:

– Tudod, már közel van, mer már nagyon mozog, nem merek hajolni.

Csak sikerült feltápászkodni. Péter ott várt az ablaknál, oszt segített bemászni, mer igencsak kínlódtam a zsibbadtsággal. Anyám is visszakászálódott, csend lett, csak Péter nyögött nagyokat, ahogy a lábam masszírozgatta. Éhes voltam.

Nem szólt senki hozzám, mégis minden megváltozott, kivéve talán apámat, aki egy héten nyolcszor vót részeg, és hatszor vert és hordott le a világ legmocskosabb teremtményének. Nagyszégyen volt ez neki, amit én m?veltem vele. Igaz, ami igaz, a falunak vót mit mondani rólam, egyszóval avarjak károgtak rendesen.

Egyszer osztán anyámmal úgy kerültem, hogy beszélgetni tudtunk; Isten tudja, eddig kerülte a dolgot rendesen, meg nem is értette, mér csináltam azt a nagy felfordulást a misén. A disznóknak csinálta a moslékot, és ott tébláboltam az udvaron. A Buksi lefialt vagy nyolc kölyköt, azokat lökdöstem az udvaron, mikor egyszercsak anyám letette nagy hasát a félbevágott vashordó melletti sámlira, aztán magához intett:

– Gyer' ide fiam, mer akarok kérdezni t?led valamit.

Látszott rajta, igen gy?ri magát, hogy hogy is fogjon hozzá. Leültem a moslékos vashordó mellé, oszt a lábamat kezdtem piszkálni. ?meg összefogta a hasa alatt a kezit, osztán rámbólintott:

– Mér kellett ezt csinálni? Látod, apád milyen durva. Mit akartál ezzel a templomi históriával? Egyáltalán, honnan veszed ezt az egész micsodát, amit ottan összehordtál?

– Ez az igazság anyám – a szemében néztem. – Azt, hogy honnan veszem, nem tudom – megráztam a fejem. – Esküszöm, nem tudom, mi miért teszek, de minden megváltozik, valami átalakul bennem, mint most is, hogy ?szintén fordulsz hozzám, anyám. Nem vagyok az, akinek hisztek engem. Akkor, ott én az igazat beszéltem.

Elindult bennem valami szorító érzés, aminek nem leltem az okát. Csak úgy jött.

– Ne sírj – mondta ?. – Tudom, hogy igazat beszéltél, érzem! De nem tudom fölfogni, mer még csak hatéves vagy és így gondolkodol. – Moslékos kezével letörölte a könnyeimet és a fejét csóválta. – Mi lesz veled, Józsua? És mit tegyek, hogy apád ne gy?löljön ennyire?

Könnyeimen át néztem a nagy hasát, meg a világot látó szemeit.

– ?az én végzetem, anyám. Kérlek, ne tégy semmit, az én atyán tudja, mit cselekszik.

Még egyszer végigsimította az arcom és nehézkesen feltápászkodott a sámliról. – én szeretek téged; bárki is vagy, mindig az én fiam leszel.

Felemelte a vödröt és elindult a malacok felé. Segítettem neki.

Úgy látszott, elmúltak a rohamaim. Lassacskán kezdtek elmaradozni a hittanosok köpködései, az öregasszonyok is gyakrabban köszöntek vissza, és apám is gyakrabban mosolygott, bár még szokásból el-elvert. Tél vége volt már, akadt néhány velem egykorú gyerek, akikkel lejártam a folyóhoz ökörködni. Jégb?l baltával csónakot vágtunk a folyó olvadozó jegéb?l, aztán csináltunk facsáklyát, azzal irányítottuk a jégtör?ket egymásnak, mint a tengeri csatákban a torpedókat. Jó muri volt, de veszélyes is, mert a folyó mélyebb részénél már megolvadt a jég, és a hajókat gyakran el akarta ragadni az er?s sodrás. Nem egyszer el is tört a jégtábla, amikor mi jókat röhögtünk azon, aki nem tudott idejében leugrani, oszt csuromvizesen mászott a partra. A szerencsétlen m?anyag flakonokból, vizes fából tüzet rakott hosszú röhögések közepette, aztán amellett szárítkozott. Hazamenni eszibe se vót, mer az apja ott verte vóna agyon, ahol van. Sokan vótunk már, akik megkóstoltuk a hideg folyó vizét, én egyszer még a baltát is kiejtettem a kezemb?l, mer kettétört alattam, oszt nem tudtam leugrani. Szerencsémre csak térdig ért a víz, nem fuldokoltam, de azért térdre, hasra estem a sekély vízben. A többiek majd' beszartak a röhögést?l, én meg a baltát kezdtem el kotozni, úgy négykézláb, ahogy vótam. Nagyon féltem, hogy nem találom, oszt apám nem ad enni büntetésb?l. Valahogy rájött, mit?l vagyok betojva. Végül csak megtaláltam, na – gondoltam, most én is szárítkozhatok estig, míg a többiek jókat hülyülnek.

Vótunk vagy nyócan, köztük két lány, jó firma mindkett?. Az egyik igen tetszett, mer olyan vót, mint fiú, vékony, inas, csontos, pofozkodós, nagy vigyorú. Én meg pont az ellenez?je, lehet, pont ezért tetszett. Mindég körötte sürgöl?dtem, de nem valami nagy eredménnyel. Ha lehetett, kiröhögött, szerintem bolondnak nézett, f?leg azután, hogy az a misedolog történt. HA hátat fordítottam neki, rögtön jól seggberúgott, igen tetszett neki, én meg igen szerettem látni a szepl?s vigyorát. Pedig jó nagyokat rúgott, de nekem vót is mibe rúgni, de nem bántam. Éhes vótam a szerelemre, ez az igazság. Meg is írtam neki, de név nélkül, mer azt nem tudtam lerajzolni sehogyse. Kiröhögött, egyszóval szerelmesek vótunk rendesen.

Akkor történt ez az egész. Ott állok a parton mezítláb, mer a zoknim meg a csizmám egy botra t?zve száradt m?anyag-büdös t?z felett. Igen hideg, nyirkos id? vót, ezek meg nagyba csatáznak, annyira belemelegedve, hogy egyre beljebb sodródtak a folyó közepibe. A Szepl?s Maris egy másik szerelmével volt egy hajón, a János atyával. Azér híttuk így, mer az apját úgy kellett neki szólítani, hogy atyám.

Na mindegy, a Maris ezzel vót egy hajóba, de igen vesztésre álltak a nagy lökdösésbe, mer egyre beljebb sodródtak, a harc meg azér' folyt, hogy a part szélin kell maradni. Egyszer oszt Péter bátyám hajója mellé kerültek, aki a leger?sebb gyerek vót köztünk. Nem sok kellett neki, nekifeküdt a csáklyának, lökött egyet, de olyat, hogy János atya majd belefordult a vízbe. Nem sok híja vót, de megúszta a fürdést, azér' még beljebb sodródtak. Maris dühösen csápolt a bottal. Nekinyomta Péter jegének, istenesen nekidurálta magát, hogy majd ? visszaaggya de úgy…

Úgy belehaskolt a vízbe, hogy még én is irigyeltem t?le. „Nem jól támasztott – mondtam magamnak – hiába, nem igazi fiú, még ezt sem tudja." Mély vót a víz, meg sodort is. Röhögni kezdtünk, vártuk a marist, hogy csuromvizesen gyön a partra szárítkozni, de az meg nem gyött, mer nem bírt a sodrással, a víz meg a hóna alatt csapkodott. Mindég felbukott, oszt csak benneb meg benneb ment t?le. „Segíteni kéne neki, mer ezek csak állnak, oszt röhögnek. Az én szerelmem, nem az övék, nekem kell kihúzni onnén, mer belefullad." Azzal nekiduráltam magam, oszt szaladni kezdtem a vízbe. Kikerültem a csónakokat, éppen id?ben, mer Marisnak már a szeme is kimeredt. Elkaptam a kezit, oszt kihúztam a vízb?l. Dögnehéz vót, mer sok vót rajta a ruha meg a víz.

– Te meg micsinálsz? – kiáltott rám valamelyik. Már a part széléhez közeledtem, vonszoltam kifelé er?sen.

– Mér – vágtam vissza mérgesen. – Tik csak álltok, osztán lestek, mint a vett malac, ez meg itt pusztul meg!

– Állsz a vízen – bökött a lábam felé Stika, az egyik torpedós.

– Mér, üljek bele? – kérdeztem gúnyosan.

– Nem úgy, te! – nyögte Péter. – Rajta állsz.

Lenéztem. Tényleg én a vizen, Maris mge a vízben, a kezeim közt.

Rájuk néztem, megvontam a vállam.

– Osztán? Gyertek mán, húzzuk ki, mer mán biztos meghótt, annyit ivott.

Ezek meg csak bámultak rám, mint a vízi béka, ha szemibe világítanak. Nagy nehezen csak megmozdultak; el?ször Péter, utána meg a többiek. Akkor mán rajtam vót megin a szorítás, mán nem is érdekelt, mer úgyis azt fogom tenni, amit kell, nem érdemes ellenkezni.

Kihúztuk, pofoztuk, János atya még a fülit is meghuzigálta, mer azt a Maris igen utálta, de csak nem akart mozdulni.

Én meg álltam ott, hányingerem vót attól, amit gondoltam, aztán éreztem, hogy úgyis élni fog, mer én majd teszek róla. Nyugodt voltam teljesen.

– Ennek vége – mondta Péter. Neki el is hittük, mer ? volt a legnagyobb.

– Kussoljatok! – szóltam rájok, aztán Marisra néztem. – Háromszor szólok, leányom – folytattam. – Háromszor hív a te Urad, harmadszorra ébredj, s legyen minden úgy, mint azel?tt.

Csak néztem ezt a lányt, mígnem elkezdtem hívni:

– Szólítalak Mária, ébredj!

Föléemeltem a kezemet.

– Szólítalak Mária, ébredj!

Lehunyt szemmel, utoljára szóltam:

– Szólítalak utoljára, Mária, ébredj!

Úgy maradtam, míg csak meg nem szólalt:

– No! Mit lestek? – felvihogott. – Ez meg holdkóros vagy mi?

Nagyon jó vót, hogy van, aki seggbe rúghat.

Anyám tavasszal szült, így mán két Mária lett a családban, mer húgom lett.

– No, most mán három Máriát kell szeretnem – gondoltam.

Hanem igen rossz id?k jártak, mer anyám nélkül elszabadult a pokol. Míg ? a kórházban volt a húgommal, apám teljesen beborult aggyal tett-vett, már kora reggel részegen téblábolt a ház körül, míg el nem ment dógozni. Délután meg Péter vót iskolába, így apám ?rjöngése rajtam csattant legtöbbször. Amúgy is gy?lölt teljesen, pedig mostmá' vót annyi eszem, hogy nem oktattam ki, nem prédikáltam neki, mint azel?tt. Sose akadt hozzám egy értelmes szava vagy egy apa simogatása a fejemen, csak a b?rszíj csattogott a hátamon. Nem nagyon sírtam el magam, osztán ez még dühösebbé tette, ett?l csak jobban ütött. Csak megtanultam sírni muszájból, mer néha er?sen vérzett az orrom meg a fülem, na meg kék fótok is igencsak sajogtak még harmadnapra is. Nagyon hiányzott anyám is, féltem is délel?ttönként egyedül abba' a nagy házba'. Gyakran kószáltam a folyónál összevissza, fát másztam; ha bírtam vele, azon üldögéltem csendesen.

Egyszer, ahogy gyövök haza kintr?l, befordulok a faluba a mi utcánkba. Látom, hogy Péter er?sen magyaráz egy mocskoslábú cigányembernek. Öreg vót, biztos kórencsálni gyött, Péter meg biztos adott neki valamit, oszt útjára indítja valami jómódú házhoz. Hanem ahogy észrevett a bátyó, egyb?l felém kezd mutogatni, mintha ezt mondaná:

– Ott jön már, ni!

Mikor odaértem, már messzebbr?l is éreztem, de ilyen közelr?l lehetett igazán érezni az öregb?l áradó szagot. A Buksinak vót ilyen szaga, mikor lefialt, oszt összekente magát azzal, ami kijött a végibül. Az vót ilyen büdös. Péter egyre csak mutogatott, ahogy közeledtem, lassan már azt is hallottam, mir?l beszélgetnek.

– Az öcsém ott jön, ?t keresi – mondta a bátyó.

– Na mi van? – tudakoltam. Jól megnéztem az öreget, vén vót igen, annyi ránc akadt rajta, összevissza szabdalták az arcát. A szemei igen feketék, úgy bámult vele, mintha még életében nem használta vóna. Kevés haj tapadt a fejére, szakálla meg olyan, hogy a Mikulás is elszégyellte vóna magát, ha meglátja. Löttyedt testén fel-felugrált az ing, mint a kertbe' a madárijeszt?n. Valóba' úgy is nézett ki messzir?l, akár az. Csak annak nem vót ilyen kutyavonító szaga. „Csoda, hogy még járni tud" – gondoltam magamban. Péter rámnézett:

– Téged keres.

A ráncok beszélni kezdtek:

– Te Dávid fia, Józsua? – Tisztára azt hittem, hogy a szája is egy hasadék a többi közt. Nem szóltam, mer' nem értettem, mit akar ez t?lem.

Megin' szólt:

– Te vagy-e Dávid József fia, a legkisebb, Józsua?

– Én hát! – vágtam rá, vigyoran a ráncokba bámultam. Mingyán felcsillant a szeme. A ráncai meg fölhúzódtak, egyszeribe mind le akart szaladni az arcáról, úgy mosolygott.

– No, akkor téged kerestelek idáig.

Zsebre dugtam a kezem, sehogysem értettem a dógot, de er?sen próbálkoztam vele.

– Osztán mit akar t?lem? – még mindég a szemit bámultam, de ? is csak engem figyelt a kapuoszlopnak d?lve. Megin' az öregre néztem, de ? olyan vót, mintha tényleg engem keresett vóna egész életibe. Ki vótam én tanítva az ilyesmire.

– No, oszt mit adjak érte? – a közepibe. Így kell ezt, anyám se csinálná különbül, pedig ? tanított ilyesmire. Az öreg csak mosolygott rám:

– Már megfizettél érte, fiam.

– Mikor? – nem ezt akartam kérdezni, de már kicsúszott a számon.

– Most – felelte az öreg. – Meg azzal, hogy élsz.

Igen megijedtem. Ez mégiscsak a gyerekszed?. Anyám nekiadott – de az is lehet, hogy apám -, oszt most eljött értem.

– Na – biztatott, – vedd el.

– Csak úgy?

– Csak úgy – bólintott.

Elvettem. Lesz, ami lesz, ha adnak, fogadd el. Csak nem visz ez sehova se. Tetszett is a feszület, kopott vót, meg olyan régi szaga vót, nem úgy, mint az öregnek. Jól megnéztem magamnak. Teljesen úgy festett, mintha mindég az enyém lett vóna.

– Köszönöm – hálálkodtam neki. Csak nem bírtam megállni, rákérdeztem:

– Nem te vagy a gyerekszed?? Nem viszel magaddal, abba a nagy zsákba'? – a hátán lógott egy nagy sz?rzsák, arra mutogattam. A cigánymumus megrázta a fejét:

– Oda, ahova én megyek, te még nem tudsz eljönni. Ha eljön az ideje, te is jössz majd – rám mutatott. – Csak ezér' vótam.

Néztem, ahogy görnyedt háttal elbotorkál.

Estére nagy buli vót készül?ben. Apám összehítta a barátait, sokadszor, mer' még akadt egy kevés pénze a fizetésb?l, hát mulatni akart. Már nagyon kellett neki ez a lány, igen kellett. Az ivócimborák korán itt teremtek, apám jól bevásárolt a boltba', de még a sz?l?be is kibandukolt az ötliteres demizsonnal, nehogy a buli közepén száradjon ki végképp a torkuk. Mink meg Péterrel kolbászt f?ztünk, hogy legyen mit enni. Azér' is jó vót, mer' bezabáltam, úgy istenesen.

Mindenki együtt vót, ettek-ittak, de inkább ittak, aztán danolni kezdtek,, dicsérték anyámat, hogy aztat szül, amit éppen az ura megkíván. Mán éjfél is vót tán, mikor apám kérte a kártyát. „Na – gondoltam, – most már elsunnyoghatunk aludni, mer' eddig mink vótunk a cselédek; de ha egyszer kártyázni kezdenek, akkor már miránk nincsen szükség. Intettem Péternek, oszt sunnyogni kezdtünk kifelé a konyhából észrevétlen. Naná, hogy észrevették. Jót röhögtek rajtunk, de nagyon kártyáztak, így csak lefeküdtünk a bátyóval. Ahogy eloltottuk a villanyt, rögtön az öreg cigány ját az eszembe', azzal a csupa ránc arcával meg a különleges b?zével.

A feszület, amit kaptam t?le, egy darab zsinóron lógott a nyakamba'; ahogy hozzáértem, rögtön bizseregni kezdett t?le a kezem.  Hanyattfeküdtem, bámultam a sötétet,  egyre azon törtem a fejem, mit akart t?lem. Sehogyse bírtam megérteni.

– Világít – suttogta Péter s fülembe.

– Micsoda? – kérdeztem.

 – A kereszt a nyakadba'. Nézd csak! – odanyúlt, hogy az orrom alá dugja, de én nem láttam, hogy fényes lett volna.

Péter visszaejtette a mellemre.

– Akkor meg világít – sutyorogta.

– Mi van? – förmedtem rá. – mit hablatyolsz?

– Csak akkor világít, ha hozzád ér – gy?zködött.

Most én is odanéztem. Tényleg olyan volt, mintha egy szentjánosbogár ülne a nyakamba'. Felemeltem a kezembe, hát ott is világított. Meggy?zött róla, hogy teljesen az enyém. Most mán megszerettem, a barátom lett ? is, meg az öreg cigány is.

– Jól van – nyögtem Péter felé fordultamban. – Mos' mán aludjunk.

Persze még sokáig hallgattuk a dajdajozást, de végül csak elnyomott az álom.

Apám kotozására ébredtünk. Mindent felborigatott, mer' elkártyázta az apróját. Már az ágy alá is benézett, kirázta a cip?ket, osztán káromkodva ránkcsapta az ajtót.

– Te is fel vagy? – kérdezte a bratyó.

Szó'ni nem nagyon bírtam, rábólintottam. Pisilni kellett, mint minden reggel.

Nem nagyon akaródzott, mer' apám káromkodásaira gondoltam, ami teljes bizonyosság volt arra, hogy igen mérges lehet; nekem meg nem nagyon volt kedvem veréssel kezdeni a napot. De csak nem bírtam, mán igen kellett. Kitakaróztam, nagyon kínom vót felkelni, mer' a konyhába' igen nagy vót az ordítozás. Péterre néztem, mán megint elaludt; nem szóltam hozzá, hadd aludjon. Füleltem.

– Jóska! Hagyd mán! Eleget vesztettél. Minek jáccunk tovább, mán kivirradt, osztán hazamenyünk.

– Nem! – hallottam apámat. – Nem mentek haza, míg legalább a felit vissza nem nyerem.

Az asztal nagyot döndült, biztos rácsapott.

– Kurva életit! Nem találok semmit, amit betehetnék, mán az istenit neki!

Valami a f?dre esett, osztán meg hallottam a küls? ajtót csapódni.

„Na most! – dübörögte a szívem. – Mos' tudok kilógni."

Azzal kinyitottam az ajtót. Borzasztó füst vót, akár ha egy szeméttelepet gyútottak vóna a konyha közepin. A kártyások igen pillogtak az álmosságtól, biztos egész éccaka ütötték; apám meg elkártyázta a pénzünket, azér' er?sködi ennyire.

– Pisilek – mondtam nekik, miközben keresztülbattyogtam a konyhán. Mán a kilincsen vót a kezem, hogy kimegyek, mikor megláttam az ajtó mögött apám alakját. Nem tudtam id?ben félreugrani, úgy orrba vágott a kilinccsel, hogy hanyatt estem; igen megütöttem a hátam meg a fenekem. Cseppet zúgott a fejem, az orromból meg d?lt a vér. Apám ott magasodott el?ttem, igen dühös arcot vágott. „No mingyán belémrúg" – mondtam magamban.

Nem rúgott, csak bámult oda, ahol a pizsamám az esést?l szétnyílt a mellemen.

– Mi az ott? – mutatott a mellemre. A kereszt kellett neki; igen megrémültem, biztos, hogy ezt akarja betenni a kártyába zálognak.

– Egy fenét! – ordítottam. – Ezt nem adom!!

Hiba vót, nem tudom, hogy mertem kiabálni, de hát az egyetlen dolog, amihez ragaszkodtam és teljesen csak az enyém vót. Hát nem adom!!

– Add ide, fiam, míg szét nem verem a fejed a hokedlivel! – kérlelt gúnyosan apám. – Úgyis elveszem.

Teljesen megnyugodtam, mer' rájöttem, hogy apám ahhoz, hogy elvegye, meg kell, hogy öljön. Nem adom oda ezt az ajándékot, aminek még jóformán örülni se tudtam, mer' ez vót az egyetlen örömem ebben az életben anyám nélkül.

– Jó – mondtam én, oszt felálltam; igen nagy lett a csönd, nem mert senki se beleszó'ni, mer' apámmal nem jó kukoricázni, ha az ? dógáról van szó. Ingva közeledett, mingyá' a nyakamat akarta megfogni. Nagy svunggal ugrott felém, én meg teljesen lemerevedtem, úgy megbénított a tudat, hogy nem a keresztet akarja. Nemcsak azt, éreztem én mán régóta. Nagyon szorongatni kezdte a nyakam, szemivel a keresztet leste:

– Arany! – hördült fel, oszt a csodálattól engedett a szorításból, én meg nagy hirtelen  oldalt fordultam, ki a szorításból. Apám igen rámd?lt, mer' el?rebukott, ahogy kihajoltam alóla, oszt neki fejjel a konyhaasztalnak. Elterült a f?dön; nagyon beverhette a fejit, mer' nem mozgolódott felfelé, hanem csak a keze meg a lába rángott.

Megtörültem az orrom, osztán kifordultam a konyhaajtón, mer' már majdnem behugyóztam az ijedtségt?l. Odaki nem vót olyan hideg, de igen fázott a lábam, mer' papucs nem vót rajtam. Azér' a Buksi jó szívvel nyalogatta a lábomat, nehogy megfázzon. Visszafele hallottam, hogy igen nagy a beszéd odabe'. Igen tárgyaltak; kivenni nem nagyon tudtam, hogy mir?l van szó.

Igen veselkedtem befele; az is igaz, hogy féltem, hogy apám tényleg agyonver, biztos az ajtóba' áll, oszt ha belépek, pofonok tömegét kapom. Megmarkoltam a keresztet, oszt er?sen megfogadtam, hogy eztet nem adom oda, mégha megöl is.

Mikor beléptem, még a leveg? is megrekedt az ajtóba'. Apám még mindég a f?dön feküdt; hanem a feje alatt jókora vértócsa folydogált a tisztaszoba felé.  Ezek meg álltak felette, egyre csak bámulták, aztán rámnéztek mind, de úgy!

– halott – szólt az egyik. – Megölted az apádat, te kölyök.

Az egyik meghúzta a bajszát.

– Szegény Jóska, hát így végezte. – Rám nézett, iszonyú düh égett a szemébe'. – Kapjuk el, mer' elszökik. Neki is fizetnie kell!! Megkell halnia az apagyilkosnak. Neki is meg kell dögölni, a kis disznó!

Mind egyszerre akartak elkapni; ez vót az én szerencsém, mer' összegabalyodtak, annyira ölni vót kedvük. Mire kifordultak az udvarra, én már kinn vótam a faluból. A folyó fele mentem, közbe' egyre rázott a sírás, csak azt nem értettem, mér'. Oszt mire leértem, elmúlt minden, nem gondoltam, csak egyre: „Remélem, már nem tudok a vízen járni."

Ha bárki sétált arrafelé, mindig látták a férfit a parton, aki ott ül és egyre a folyót bámulja, míg a Hold fel nem jött. Aztán szép csendesen felkecmereg és hazasétál. Egyszer az öreg mez??r az utódjával sétált hazafelé, mikor meglátták a férfit, aztán az utód megkérdezte:

– Géza bácsi, már tegnap is láttuk azt a férfit, hogy ott üldögél, hát minek ül ott; tán vár valakit?

Az öreg rábólintott:

– Bizony isten ráhibáztál. Az Dávid Péter, kicsit bolond, az eszi, az öccsét várja haza.

A fiú meg így:

– Hát mér', hol van az öccse?

Az öreg a folyó felé bólintott:

– Hát ott e! A folyóba ölte magát, mer' összeveszett az apjával, oszt megölte. – Felemelte az ujját. – Véletlenül, mer' nem tehetett róla a szerencsétlen. Ez a Péter meg azt mondja, él, mer' harmadnapra feljött a vízb?l, oszt adott neki egy keresztet. Azt mondta neki, majd ha egyszer eljön érte, a világ is megváltozik, béke lesz a földön, mer' ? lett volna a megváltó, csak nem gyütt össze sehogyse neki. Hát ezt várja a Péter.

A fiú a fejét csóválta:

– Tényleg bolond ez az ember – vállat vont. – Nem bánt senkit az ilyen, mintha nem is vóna. T?lem annyit ül itt a folyónál, amennyit akar.