Leheletnyi párából gomolygó felh?,
Felh?b?l tornyosuló sötét er?,
Mi folyamatosan hatalmába kerít,
Lelkedet marcangolva leterít.
Kínban érzed válladon súlyos terhed,
Kicsit pihennél, de tovább kell menned.
Folytatod utad, taposott ösvényen,
Er?det vesztve érzed, ezen a vidéken.
Érzed magadban a szunnyadó energiát,
De ezt tudván hátat fordít a világ.
A világnak, e homályos rejtett mélyén,
Várod a jelet, s könyörögsz segítségért.
Mögötted bezárul, e világ fura ajtaja,
S el?tárul, egy sötét világ folyosója.
Fojtogatja lelkedt?l megfosztott tested,
A mai világban az ördög is ember.
Lélektelen, de érz?, tehetetlen lény lettél,
De a világ együtt érz?en veled megbékél.
Bolyongsz a folyosódon, s kaput keresel,
Azon túl a boldogságot hátha megleled.
Hirtelen kitárul a világ, fénye szemedbe szúr,
De abban a pillanatban a fénysugár kihuny.
Összeomlassz, és kétségbeesés kerülget,
Nem érted mi történik, ki e lény el?tted.
Mit érzel, ki vagy te, lélekvesztett ember,
A folyosón, hol vagy, sok halott lélekkel.
Találsz egy jót, békés jó emberét,
De közben megleled újból a sajátodét.
Érzed egy másik ember törött lényét,
Közben keresed, saját életed régi fényét.
Kívánod az élet éltet? édes vizét,
Közben ördög tépi, tested összes ízét.
Könyörögsz segítségért, fáradt tested,
Az élet fele kenyerét, már megetted.
Buzog benned a tettvágy, az akarat,
Már lassan nem tudod, hogy ki vagy.
Merr?l jöttél, hová mégy, kérdezed magadtól,
Nem tudod mikor, miért, ki parancsol.
Tehetetlenül kapkodsz, fogod a semmit,
Az élet eme burkában, nincs veled senki.
Kis fény dereng, s szétfakad e buborék
Nyílik egy kapu, s valaki azon belép.
Megfognád kezét, hogy vezessen utadon,
De nem érzed lényét, csak túl e falakon.
Szellem mi megigéz, távol e határon,
A bezárt világod sokszor, nagy átok.
Lelked lassan megbékél, látod az utat
Már többé életed, nem szolgál urat.
Látod életed értelmét, mely t?z és jég,
Éltet? ned?, term?föld és kavargó szél.
Népes lények megannyi faja, rendje,
Él körülötted, békét, s jóságot szeretve.
Te vagy a Nap, a t?z, perzsel?n,
Te vagy a Hold is, mi hideg sötét er?.
Az élet gyümölcsei, mint sok sz?l?fürt,
Tartogatják számodra az éltet? ned?t.
Sokáig aludtál gyönyör? szép álmokban,
Parázslón tartott egy gyémánt, s mámorban.
Végtelen szendergésed hirtelen fellobban,
Szén esik parázsra, amely berobban.
Szell?, mi arany, szítja forrongó tüzed,
Érzed, hogy mindhárman fogják a kezed.
Három démoni hercegn?, földi álruhában,
Gyémánt, szén, s arany, nagy körforgásban.
A Nap mi fény, s a Hold mi hideg folt,
T?z és jég, föld és szél, mi itt honolt.
Földi halandó, ki ébredsz, friss új lélekkel,
Éled tovább rövid életed, nagy léptekkel.
Ízleled a világot, mely sokszor ízes,
Savanyú, keser?, de nem mindig édes.
Adj enni az élet gyümölcséb?l másnak,
S így jót, boldogságot adhatsz e világnak.
Te mint t?z? Nap és jéghideg Hold,
Minek egykor nagyon sötét oldala volt,
S három hercegn?, kikben sok türelem,
Így alkotjátok ti, mint öt elem.
Ébressz fel mást is, segítsd gyengéden,
Mint szület? gyermeket, félt?n éberen.
A világ apró rezgéseit, mind felfogva,
Taníts mindenkit csodás, s szép dolgokra.
Emelkedj fel, s legyetek nagy királyok,
Így tanítva, hódítsátok a Világot.
Érték, mit kezed fog, lélek, mi beragyog,
De vigyázz, hisz van még rossz, ki eltapos!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:43 :: Kácsor Lajos
